Nem kéne megbélyegezni a turistákat, akik szeretnék valamennyire megismerni Budapestet – ellentétben azokkal a tősgyökeres budapestiekkel, akiket nem érdekel városunk históriája.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Budapestnek rengeteg arca van. A Vissza a városba! című cikk szerzői vállaltan szubjektív nézőpontból írták meg, mit gondolnak Budapest turizmusáról. Ez a perspektíva talán nem is csak szubjektív, hanem sztereotip is: „Az utóbbi időben néhány budapesti utcát járva sokszor úgy érezhettük, bármelyik másik városban is lehettünk volna. Szinte egyetlen járókelő sem magyarul beszélt, a bárokban és az éttermekben automatikusan angolul szóltak hozzánk, minden élményt egyszeri felhasználásra kínáltak: a pár napig itt tartózkodó turisták igényeire alapoztak.”
Magam professzionális idegenvezetőként évek óta angol nyelvű sétákon mutattam meg a várost az érdeklődő külföldieknek, így tapasztalataimat is innen gyűjtöttem. Eleve azokkal a turistákkal találkoztam, akik kíváncsiak voltak Budapestre, akik szerették volna valamennyire megismerni – ellentétben azokkal a tősgyökeres budapestiekkel, akiket nem érdekel városunk históriája és megannyi kulturális kontextusa.
Patrióta budapestiként az idelátogatók nyitott attitűdje a mai napig meghat, és ízléstelennek, már-már xenofóbnak tartom ezeket a vendégeinket megbélyegezni.
Persze, mindig tudunk polarizálni, ellenségeket keresni. Régi nóta ez: az autós a biciklist, a kerékpáros a gyalogost; háborgunk magunkon folyamatosan. Magam is úgy gondolom, hogy lettek extrém és rossz tendenciák napjaink idegenforgalmi iparában. Merthogy ez ipar lett, ez kétségtelen.
Az elmúlt hónapok Budapest másik arcát mutatták meg, minden csendesebb lett vagy egyenesen siket, ennek az állapotnak voltak-vannak előnyei is, szinte apokaliptikus szépségei, de igencsak felületes örvendeni a jelenlegi, bénult helyzetnek. A pandémia és a leállás a (világ)gazdasági ökoszisztémának rettenetes károkat okozott, és nemhogy az alagút végét nem látni, hanem azt se tudjuk, hány alagút van még előttünk.
A Vissza a városba! szerzőpárosa mintha örülne ennek a mostani aszimmetrikus helyzetnek és úgy látják a jelenlegi izoláció teszi lehetővé, hogy az itt élők, a „hazai vendégek” is megtekintsék a főváros látnivalóit. De melyeket is? Azokat a reprezentatív helyszíneket, emlékhelyeket, intézményeket és épületeket, amelyeket eddig az ideérkező külföldiek kerestek fel?
Nem tudták megnézni a Hősök terét vagy a Lánchidat?
Vagy azokra a speciális helyekre, különleges kontextusokra gondolnak, amelyek evidensen a magyarajkú látogatók számára elérhetőek és bírnak jelentéssel?
Magam több cég több városi sétáján voltam, nagyon érdekes és fontos műfajnak tartom. Ezért is esett rosszul, amikor az egyik ilyen séta során a séta- és cégvezető negatív megjegyzést tett az idegenvezetésre. Ezt a lekicsinylő rivalizálást akkor sem értettem.
Válaszcikkem címéből szívesen kivenném a kérdőjelet, mert hiszem, hogy a város mindenkié. Nem versenypálya vagy aréna, ahol a különböző profilú turisztikai dolgozók meg kell, hogy küzdjenek egymással. Vagy komolyan úgy vélik, hogy amíg én 20 embernek mutatom meg a Kossuth teret, és próbálom nekik elmagyarázni mi történt ott ‘56-ban, adott esetben a túlélők az USA-ban vagy Kanadában élő, magyarul már nem beszélő leszármazottainak, addig ez akadályát képezi annak, hogy egy nagyszerű műszaki ember, még idegenvezetői igazolvány nélkül is, káprázatosan érdekes túrát tartson a budapesti metrók hálózatán annak történetéről? Miért nem tudjuk tisztelni egymást kölcsönösen?
A „pár napig ide látogatók kiszolgálására használt sablonok” mögött módszertan és kutatás van, emellett több évnyi tapasztalat, folyamatos alkalmazkodás és újrafogalmazás.
Egy igényes idegenvezető nem holmi robot egyetlen berakott lemezzel.
Idegenvezetőként párbeszédben vagyunk, moderálunk és mediálunk, hiszen egy harminc tagból álló csoport adott esetben tizenöt-húsz helyről is jöhetett. Itt senki sem sziget. Különböző (hát)országok, különböző kultúrák és különböző anyanyelvek vannak és – a közvetítőnyelveknek hála – szót értünk egymással és közösen akarjuk megismerni Budapestet.
Kívülről úgy tűnik, hogy egy hordányi ember átvonul az egyik reprezentatív helyről a másikra, belülről egészen más egy ilyen nemzetközi társaság:
van, aki utána magyar írókról érdeklődik, más finom túrógombócot szeretne enni, akad, aki mindenképpen hokimeccset akar nézni – és akkor rögtön továbbmegy a történet egy könyvesbolt, egy kisvendéglő vagy egy sportcsarnok irányába. Ezt neveztem fentebb ökoszisztémának. Használjuk párhuzamosan és közösen Budapest szélessávú sugárútjait és ha figyelünk egymásra, akkor a sikátorokban is elférünk egymás mellett.
A szerző idegenvezető, és Káldi Emese és Merker Dávid Vissza a városba! című cikkére reagált. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
