Gerillák, halálosztagok és drogbárók árnyékában éledezik a kolumbiai politika

Kolumbiát 2002-ig két nagy párt, liberálisok és konzervatívok politikai váltógazdasága határozta meg. A dél-amerikai típusú baloldal soha nem volt hatalmon, a gerillák, a paramilitáris erők és a narcos szerepe viszont még ezen a kontinensen is kiemelkedő. Egy kétes múltú, egy Nobel-békedíjas és egy semmilyen elnök jelentik a 21. századot. Gyorstalpaló kolumbiai belpolitikából.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Ha mindenhol nem is, például Szingapúrban soha nem hallottam, de sok más országban, köztük Magyarországon is (joggal) ez a mantra megy, gondoltam. A karanténnaplómhoz való anyaggyűjtés közben viszont tényleg nem egyszer fogtam padlót, hogy mi mindent le nem nyúlnak itt (az otthoniaknak akad bőven elsajátítanivaló). Aztán belefutottam egy idei Transparency International-anyagba: a jelenséget az állami hatalommal egyéni haszonszerzés céljából történő visszaélésként definiálják, hatékony ellenőrzésének csökkenése vagy hiánya globális szinten ássa alá a demokráciát.

A felvezető blabla után jöttek az adatok; a 180 országot vizsgáló 2019-es korrupcióérzékelési index alapján az elnöki (az elnök az állam- és a kormányfő) és többpártrendszerű Kolumbia a világ 96. legkevésbé korrupt országa (a listát Új-Zéland és Dánia vezeti, Magyarország a 70., Latin-Amerikában Uruguay a legjobb: 21.). A rangsorairól ismert U.S. News & World Report 73 országot vizsgáló, 20 ezer személlyel végzett reprezentatív felmérése alapján viszont már Kolumbia a korrupció-világbajnok, utána Mexikó, Ghána, Burma (Mianmar), Guatemala, Szaúd-Arábia, Brazília, Kenya, Bolívia és Oroszország következik.

Kolumbiai belpolitikáról korrupcióra, kokainra, kartellekre, szélbal gerillákra, széljobb paramilitáris halálosztagokra, legyilkolt campesinokra és emberjogi aktivistákra, az USA nixoni kezdetek óta agyhalott drogháborújára és hasonlókra asszociálunk, miközben „csak” a legfontosabbat felejtjük el: ez az ország politikusai ellenére is szenzációs hely, a kolumbiaiak iszonyat tudnak és szeretnek élni (bár a járvány kitörésekor indokolt, ma már elmeroggyant karanténnak nevezett kijárási tilalom alatt sokat nem lehet látni és érzékelni belőle), és ők a földkerekség egyik legkedvesebb, legbarátságosabb népe.

Bolivartól a vörös gerillákig

Vissza a politikához: a mai viszonyok megértéséhez egyrészt – mint Dél-Amerika történelemben szinte mindig – Simón Bolivarig (1783-1830), másrészt az 1960-as években kezdődött belső fegyveres konfliktusig kell visszamennünk az időben. A Felszabadítóról most annyit, hogy az ő és harcostársa, később politikai riválisa, Francisco de Paula Santander (1792-1840), a „törvények embere” – Nagy Kolumbia, majd az Új-granadai Köztársaság alelnöke, elnöke – eltérő világnézeteiből született az ország belpolitikáját 2002-ig meghatározó két nagy párt, a santanderi Liberális (1848) és a bolivari Konzervatív (1849).

A kétpártrendszer kicsit az Egyesült Államokra emlékeztetett, a törésvonalak viszont kevésbé markánsak, és szórványos eseteket, például a meggyilkolt karizmatikus, névleg liberális, valójában szocialista elnökjelölt Jorge Eliécer Gaitán (1903-1948) vagy gerillacsoportok tevékenységét leszámítva, más latin-amerikai országokkal ellentétben, a modernkori Kolumbia történelmét nem formálták marxizmus-leninizmustól agyament vezetők.

Az USA-ellenesség persze érthető és kell is, de mértékkel, mert ezen a kontinensen nem termett még belőle sok babér, hacsak az évek óta húzódó venezuelai humanitárius katasztrófát nem könyveljük el sikertörténetként. (A valparaisói születésű Allendéről meg annyit, hogy ha nem végzi olyan tragikusan, és nincs utána a Pinochet-diktatúra, akkor nem mártírként, hanem – államosításai és azok következményei miatt – az 1945 utáni világpolitika egyik, ha nem a legnagyobb elkúrójaként emlékeznénk rá; a mi Gyurcsány Ferencünk még tanonc sem lehetett volna nála.)

Gaitán 1948-as meggyilkolását és az 1950-es évek amerikai támogatással végrehajtott kommunista- és általában baloldalellenes akcióit, a hadsereg falusi közösségek ellen indított támadásait követően, kommancs és baloldali militánsok 1964-ben megalapították, a kezdetektől fogva aszimmetrikus hadviselést folytató Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőket (FARC) és a Nemzeti Felszabadító Hadsereget (ELN) – utóbbit a kubai forradalomtól ihletett diákok szabadították a világra. Kezdetét vette, pontosabban folytatódott, modernizálódott a 2013-ig 220 ezer emberéletet (177 ezer civilét, köztük 45 ezer gyerekét) követelő erőszakhullám, amelyben, 1985 és 2013 között több, mint 5 millió civilt kényszerítettek otthona elhagyására, 1985 óta 8 ezer kiskorú tűnt el.

A kolumbiai fegyveres belső konfliktusként (Conflicto armado interno de Colombia) ismert eseménysorozatban az ország kormánya, paramilitáris csoportok, bűnszindikátusok harcoltak a befolyásukat az ország minél nagyobb területein érvényesíteni akaró balos gerillák ellen – és ebbe közvetve-közvetlenül, az Egyesült Államok, Kuba, Venezuela, nemzetközi korporációk és a drogipar is bekapcsolódott.

Ahány fél, annyi volt az indok és a cél.

A FARC és a többi gerillamozgalom névleg a szegények jogaiért, kormányzati erőszakkal szembeni védelmükért és a marxista-leninista szellemben elképzelt igazságosabb társadalomért harcolt. A mindenkori kormány a rend és a stabilitás fenntartásáért, az állampolgárok jogainak és érdekeinek biztosításáért, a paramilitáris csoportok a gerillák túlkapásai és a baloldali eszmék terjedése ellen vetettek be mindent. Egyiküktől sem idegen a drogkereskedelem, a terrorizmus és az emberi jogok semmibevétele.

A baloldali ellenállók 1970-ben újabb, urbánus gerillacsoporttal, a nacionalizmust és demokráciát zászlajára tűző Április 19. Mozgalommal (M-19) gyarapodtak. Ők az 1980-as évek végén tették le a fegyvert, kaptak kegyelmet, és alapították meg az M-19 Demokratikus Szövetséget. A Dominikai Köztársaság nagykövetségének 1980-as és az Igazságügyi Palota 120 áldozattal járó 1985-ös ostroma és elfoglalása miatt emlékezünk rájuk.

Színrelépnek a kartellek

1982-ben a FARC viszonylagos passzivitásán, az ELN és az M-19 elleni sikereken felbuzdulva a liberális Julio César Turbay Ayala kormánya érvénytelenítette a kisebb megszakításokkal közel 30 esztendeje érvényben volt ostromállapot-rendeletet, és emberjogilag erősen kérdőjeles biztonsági törvényeket hozott. Utóda, a konzervatív Belisario Betancur (1982-86) tűzszüneti tárgyalásokat kezdeményezett, amelyeket egyedül a főként amerikai és európai érdekeltségű olajcégek elleni támadásokból jól megélő ELN utasított alapból vissza.

A drogbárók és a gerillák kölcsönösen gyűlölték egymást. A Medellin-kartell családtagjainak elrablása után a kartell, a hadsereg, a közép- és nagybirtokosok, a gyárosok és a Texas Petroleum tárgyalásainak eredményeként megalakult a Halál az emberrablókra (Muerte a Secuestradores, MAS), az első évében már 240 személy kivégzésével kitűnt különítmény. Az amerikai kormány és a kolumbiai társadalom jelentős része viszont torkig volt a Liberális Párt színeiben kongresszusi képviselőségig is eljutó Pablo Escobar által irányított és vezetett medellini (és a többi) kartellel, egyre többen támogatták a vezetők kiadatását az USA-nak. A kartellek erre köztisztviselők, politikusok és mások zsarolásával, elrablásával és megölésével válaszoltak.

Rodrigo Lara Bonilla igazságügyminiszter 1984-es meggyilkolását követően a Betancur-adminisztráció nyilvánosan üzent hadat nekik, miközben a kormány és a FARC közötti tárgyalások eredményeként megalakult a békésebb gerillákat soraiban tudó, az üzenetet a hagyományos kommunista köröknél messzebbre eljuttató, később országos és helyhatósági választási sikereket is elért Hazafias Egység (UP).

Az új párt, a „kirakat” azonban nem jelent fegyverletételt – hangsúlyozták a FARC vezetői, és folytatták az emberrablásokat, politikusgyilkosságokat. 1987-ben Jaime Pardo Lealt, az UP korábbi elnökjelöltjét is megölték – Betancur megbékélési törekvéseit ellenző katonai és politikai vezetőket, paramilitáris csoportok működésében érdekelt drogkereskedőket és földbirtokosokat sejtettek az újabb erőszakhullámokat elindító bűntény mögött. Szomorú adalék: 1990-ig legalább 2500 UP-tagot küldtek át a másvilágra. Az 1990-es években a FARC egyre nagyobbá és erősebbé, Latin-Amerika legjobban szervezett gerillamozgalmává vált; határokon átívelő, közel 60 fronton küzdő, 15 ezernél több harcossal.

Kolumbiában teljes káosz uralkodott. A kartellek ellen erőteljes fellépést ígérő elnökjelölteket is ölető, addigra már szökésben lévő Escobart 1993. december 2-án, 44. születésnapja után egy nappal lőtte agyon egy amerikai-kolumbiai elitalakulat. 1996-ban az ország déli részén, Putumayo és Cauca megyében élő 200 ezer kokatermesztő a szó szoros értelmében mozgalmat indított a kormány drogpolitikája ellen – megindultak Bogotá felé –, de máshol is lázadoztak, és (legalábbis a paramilitáris csoportokat negligáló elemzőknek) úgy tűnt: a fegyveres konfliktusból a FARC kerülhet ki győztesen.

De a széljobbos alakulatok szintén felpörögtek, 1997-ben létrehozták a 90 százalékukat tömörítő Kolumbia Önvédelmi Egységeit (Autodefensas Unidas de Colombia, AUC), és az ernyőszervezet száz harcosa még abban az évben a Bogotától délkeletre fekvő Mapiripán városkában, a hadsereg asszisztálása mellett, láncfűrésszel és machetevel legalább 30 civilt fejezett le, belezett ki, darabolt fel, maradványaikat pedig a közeli patakba hajították.

Aztán 1998-ra a medellini drogkereskedők nagy riválisa, a Cali-kartell is becsődölt, de mindhiába, mert a klasszikusok után jöttek a posztmodern kartellek… 1999-ben, a Mapiripánhoz hasonlóan szintén Meta megyei Puerto Llerasban állomásozó FARC-erőket megtámadta az amerikai logisztikával támogatott hadsereg, és három nap bombázás után súlyos vereséget mértek a gerillákra (és a helyi lakosságra is).

Escobar barátja és egy Nobel-békedíjas elnök

2002-ben a Liberális Pártból épp kilépett, az akkor pont négyéves tűzszüneti tárgyalást lefújó FARC legyőzésével kampányoló, független Álvaro Uribe nyerte meg az elnökválasztást. 2006-ban törvénymódosítással ismét indulhatott, és újrázott. Ha a FARC tűzszünetet köt, az egy évvel korábban 2 százalékon álló Uribe soha nem lett volna elnök.

Kolumbia átlépett a 21. századba, a drogháborút immáron elsősorban Mexikóban vívják, fokozatosan javul az országimázs, kimegy a divatból az emberrablás, javul a közhangulat és a közmorál. Kérdés, hogy a Covid-19 mennyire kelti új életre a múlt baljós árnyait, milyen mértékben veti vissza gazdaságilag és társadalmilag az áprilistól hivatalosan is OECD-tag, 50,8 milliós lakosságú országot?

A most 67 éves Uribe megítélése erősen vitatott.

1982 októberében Betancur elnök Medellin polgármesterévé nevezte ki, de öt hónappal később vissza is vonta a kinevezést. A politikus állítólag drogkereskedőkkel állt kapcsolatban, és az 1983-ban gerillák által megölt apjáról is terjengtek hasonló mendemondák. Állítólag Medellin akkori tényleges urával, Escobarral sem voltak éppen rossz viszonyban – 2004-ben került nyilvánosságra egy 1991-es, az akkori antioquiai szenátort a „doktornak” is becézett Pablo „közeli személyes barátjaként és együttműködő társaként” leíró amerikai hírszerzési dokumentum –, és a paramilitáris csoportokhoz is kétes szálak fűzték. Hamisítatlan kolumbiai politikusként, mindig a tűzközelben sertepertélt, de különösebben semmi nem bizonyítható rá, pedig sokan szeretnék börtönben látni.

Elnöksége első négy évében valamelyest nőtt a közbiztonság, javultak a törékeny gazdaság mutatói. A legsúlyosabb problémákkal, szegénységgel és egyenlőtlenséggel azonban a kongresszussal folytatott csatározásai és a notórius pénzhiány, plusz a korrupció miatt nem tudott mit kezdeni. A paramilitáris AUC viszont letette a fegyvert, a vezetőséget kiadták a szervezetet akkor már terroristákként nyilvántartó Egyesült Államoknak. A gerillák elleni harc mutatóival kevésbé dicsekedhetett, értek el ugyan eredményeket, de a hadsereg nem válogatott a módszerekben, és különféle szervezetek azóta is Uribe szemére vetik, hogy emberei fütyültek az emberi jogokra, katonái tömegesen öltek meg állítólagos gerillákat, valójában ártalmatlan földműveseket, ellenzéki aktivisták tűntek el, 2010-ben pedig Meta megyében kétezres tömegsírt találtak egy katonai bázis mellett.

Mivel harmadszorra nem indulhatott, Uribe a 2010-es választásokon korábbi védelmi miniszterét, a 2005-ben középjobb Nemzeti Egységpártot alapító, bogotái politikusdinasztiába született, közgazdász végzettségű Juan Manuel Santost támogatta. Santos nyert, nem sokkal később egymás ellen fordultak, és három év múlva Uribe megalapította a szerinte közép-, mások szerint simán jobboldali Demokratikus Központot. Santos elnök 2012-ben béketárgyalásokat kezdett a FARC vezetőivel, 2014-ben újraválasztották, 2016. június 23-án a kormány és a gerillák történelmi szerződést írtak alá Havannában. Uribe élesen kritizálta a szerinte „bármilyen áron békét akaró” utódát.

A békeszerződést újraírták, a módosított változatot már csak a kongresszusnak kellett jóváhagynia. Megtörtént, Santos pedig Nobel-békedíjat kapott. (Árnyaljunk: a gerillákkal való megbékélés távolról sem egyértelmű. Képzeljük magunkat azok helyébe, akiknek hozzátartozóit, barátait rabolta el, ölte meg a FARC. Kívülállóként alapból békepárti vagyok, érzelmileg viszont nem tudok mit kezdeni az egésszel, mert nem éltem benne. Érthető mindkét oldal attitűdje.)

A béke a kolumbiai belpolitika máig legnagyobb törésvonala.

A 2000-es években gombamód szaporodó pártokat egyébként nehéz megkülönböztetni egymástól, talán még az egyre több alternatív keresztény szervezethez való viszony a másik, esetleg a természetvédelem a harmadik komoly vízválasztó. A korrupció azért nem, mert elvileg mindenki ellene van, és ígéri: ha hatalomra kerül, fel is számolja. Vagy nem.

Disznófő a Covid-19 ellen

A viszonyok kuszaságát és a politikai szálak kibogozhatatlan összefonódását ékesen szemlélteti, hogy Santos elnök unokatestvére, az 1990-ben Escobar emberei által elrabolt Francisco Santos Calderón, Uribe alelnöke volt. Sőt: az Uribe mentorkodása mellett 2018-ban nevetségesen gyenge ellenjelölttel szemben választást nyerő – természetesen békeszerződés-ellenes –, 1976-os születésű (az eddigi legfiatalabb kolumbiai elnök) szintén gazdag politikusdinasztia-sarj, jogász végzettségű mostani elnök, Iván Duque washingtoni nagykövete is. Eduardo Santos, az egyik felmenő 1938-1942 között a Liberális Párt színeiben elnökösködött, a család 1913-2017 között a patinás, mérsékelten konzervatív El Tiempo napilap többségi tulajdonosa volt.

Az Uribe pártjához tartozó Duque pirospontja: a venezuelai menekültválság kezelését ugyanott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Az ENSZ-gyűléseken teljes mellbedobással állt ki mellettük, élesen bírálva a menekültek előtt kapuikat bezáró latin-amerikai országokat. 2018-ban a kormányköltések 5 százalékát a Venezuelából érkezők támogatására szentelte. „Azoknak mondom, akik politikai tőkét akarnak kovácsolni a xenofóbiából, hogy mi a testvériség útját választjuk. Szembeszállunk a bevándorlókat megkülönböztetni, kiközösíteni akarókkal. Befogadjuk és a nehéz időkben is támogatjuk őket” – jelentette ki egy televíziós beszédben.

Emberjogi szervezetek elragadtatással beszéltek a kolumbiai attitűdről, viszont féltek is, hogy az ország képtelen lesz kezelni a felgyorsuló folyamatokat. Balkáni stílusú migránsozás (ami ugyanúgy vegytiszta xenofóbia, mint a szélsőséges imámok uszító szónoklatai) itt elképzelhetetlen, és a multikulturalizmus vagy (Santos óta) az azonos neműek házassága is magától értetődő, a kutyának sem tűnik fel, a kutya sem foglalkozik vele, alapértelmezett alapjog. (Legyünk tárgyilagosak: az európai és a latin-amerikai bevándorlás összehasonlítása egyébként azért nehéz, mert a venezuelaiak ugyanabból a kultúrkörből érkeznek.)

Duque elnök más tevékenységei viszont megosztják a közvéleményt. Egyre több magát feladó exgerillát, szakszervezeti vezetőt, környezetvédőt és más baloldali aktivistát ölnek meg, tüntetnek el, mozgolódik a FARC, és a tavaly novemberi monumentális tüntetések vagy az ősz végétől terebélyesedő megfigyelési botrány sem tettek jót a többpárti együttműködést vezető Duque népszerűségének, amelyet mostanában pont a békefolyamatra szánt közpénzből igyekeznek feltornázni.

Az elnök az Uribe által sugallt gazdasági megszorításokkal baloldali csoportokat, egyetemistákat és őslakosokat haragított magára. Az idei évig hosszú esztendők alatt folyamatos GDP-növekedés ellenére a Világbank szerint Kolumbia Latin-Amerika második, a földkerekség hetedik legegyenlőtlenebb országa, ami a november 21-re óriástüntetést hirdető szakszervezeteknél veri ki mindig a biztosítékot. A békefolyamat ellenzése és lassítása pedig az emberjogi szervezeteket bosszantotta fel. 

A többszázezres megmozdulások megrengették a populáris kultúrában disznófőként ábrázolt (lásd a címlapfotót) Duque hatalmát, majd beütött a mennykő:

Előnyére szóljon, hogy a fejüket homokba fúró többi szereplővel ellentétben, őt a gazdaság jövője is érdekli. Pedig abszolút „új hullámos” ellenfelei, például a hagyományos politikusi osztály ellenpólusát képviselni hivatott centrista-középbal Zöld Szövetséget vezető bogotái polgármesterasszony, Claudia López vagy Cartagena valóban korrupcióellenes városvezetője, William Dau elvileg egy élhetőbb valóságért küzdenek, viszont – hogy odáig eljussunk – hosszú évekre karanténba zárnának mindenkit.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc, ill. a politikusok Facebook-oldalai