Tabudöntőgető felvilágosítás, vagy óda a drogokhoz? Híres emberek számolnak be az LSD-élményeikről

A Jó utat a tudatmódosítók világában az a film, aminek tulajdonképpen minden egyes kockája kiakaszthat egy régivágású konzervatív tévénézőt. A Netflix dokumentumfilmjében sikeres emberek beszélnek kendőzetlen örömmel pszichedelikus kalandjaikról.

Kevés olyan vékony jég van világszerte, mint őszintén beszélni a drogokról, hiszen még csak nem is generációs alapon válnak el az emberek nagyjából három csoportra: a világ egyik része őszintén hisz benne, hogy szemben az emberiség velejárójaként értelmezett alkohollal, az illegális kábítószerek a sátán művei, amik csak az emberiség nyomorba döntésére jók; velük némi átfedésben vannak azok, akik a Törvény Szent Betűjére hivatkozva közlik, hogy ez márpedig tilos, és van a maradék, akik szerint cuccozgatni úgy általában jó móka (ezt a csoportot nem választanám nagyon szét, nyilván ezerféle „drogos” létezik kezdve a füvezgető egyetemistától egészen a kokózgató EP-képviselőig).

2020-ra ráadásul ambivalens is lett a helyzet, hiszen még Kelet-Európában is felnőtt két generáció, akiknek ha nincsenek is széleskörűen közvetlen élményei semmiféle droggal, nem ütköznek meg különösebben a szomszédból áradó fűszagon, vagy mondjuk azon, hogy valaki még vasárnap reggel nyolckor is valami bulit keres lehetőleg négynegyeddel. A törvényi szabályozás viszont nem változott, ahogy az idősebbek hozzáállása sem, így végül is drogozni valami olyan velünk élő bűn lett, amit tényleges bűnnek tartani már inkább politikai kérdés.

Ezért is egészen döbbenetes megnézni a Netflixen nemrég megjelent Jó utat a tudatmódosítók világában című filmet, ami tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint hogy

A nagyon hírest úgy kell érteni, hogy ott van Ben Stiller, Sarah Silverman, Sting, Carrie Fisher, Anthony Bourdain és ASAP Rocky is, csak hogy a nálunk is ismertebb figurákat említsem. Ők egytől egyig a világ legtermészetesebb dolgaként mesélnek arról, hogy szebb napjaikon lelkesen fogyasztottak hallucinogéneket, az amúgy szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb történeteiket pedig nagyon szépen megcsinált animációkkal körítik.

Így vizuális alapot is kapunk ahhoz, hogy végigröhöghessük, ahogy Sting még csak egyszerű vidéki srácként begombázva kell, hogy levezesse egy kisállat megszületését, Anthony Bourdain szinte Félelem és reszketés Las Vegasbant idéző történetét egy haverjával és két vadidegen táncoslánnyal, nagyjából egységes minőségben. A film nagyon pofátlanul játszik rá a legősibb humorforrásra: az ember egyszerűen szeret valami erős hatás alatt álló embereken röhögni. Lehet az egy talajrészeg haverunk, egy minden puha szövetet megfogdosó ismeretlen, vagy egy transzban tüntető DK-s néni, automatikusan vicces lesz a kívülállónak.

Ezért persze fel is merül a kérdés, hogy miért is érdemes másfél órán keresztül nézni, ahogy sikeres emberek mesélnek arról vicces történeteket, hogy mennyire voltak beállva pár évvel ezelőtt, de a válasz erre ugyanaz, mint amiért 30 felett is szeretünk azon nosztalgiázni, micsoda vállalhatatlan produkcióink voltak fénykorunkban: azért, mert vicces.

Emellett viszont a téma miatt elgondolkodtató is: a Jó utat a tudatmódosítók világában főleg arra világít rá,

Arra a hazugságra, hogy ez amúgy valami rossz dolog: gondolom nem kell bemutatni senkinek a nagyjából a Szomszédok vonatkozó részei minőségét idéző prevenciós előadásokat iskolában, ahol tényleg azt akarja elhitetni a diákokkal a szerencsésebb esetben legalább nem szcientológus előadó, hogy a herointól kifejezetten rosszul érzi magát a használó, a bélyegtől pedig többen is kivetették magukat az ablakon, mert azt hitték, tudnak repülni.

A túlnyomórészt kitalált történetek helyett valóban fel lehetne hívni a figyelmet a drogok valódi veszélyeire is, csak ugye akkor rögtön nem valami sátáni dolognak tűnne mondjuk az MDMA, hanem valami olyan eszköznek, amivel felnőttként elég nagy biztonságban szórakozhatsz.

Azon nagyon sokat gondolkoztam, hogy a Jó utat a tudatmódosítók világában jó-e vagy rossz: bár beszél a bélyegezés nagyjából ugyanúgy megélt sötét oldalairól is, azért inkább az jön le belőle, hogy a dolog alapvetően jó móka.

Sőt, szabad-e úgy beszélni valamiről, amihez a kapcsolódó bűncselekményekért Amerikában 25 másodperceként vesznek valakit őrizetbe átlagosan?

Valószínűleg az ottani társadalom most épp ott tart, hogy igen. Azt el se merem képzelni, micsoda földindulás lenne, ha akár egy B-kategóriás magyar tévésztár is ilyen vidáman kezdene mesélni a narkotikum-élményeiről (Koncz Zsuzsa állt ehhez a legközelebb talán, de ő is csak pár szóban rendezte le a dolgot) úgy, hogy közben a magyar kormány 2013-ban nevetés nélkül tudta bejelenteni, hogy 2020-ra drogmentes lesz Magyarország.

Egyelőre mi ott se tartunk, hogy egyáltalán megkülönböztessünk drogokat, közben pedig ezen a filmen jól láthatóan elég jól sikerült életű emberek mesélnek kifejezetten a bélyegezésről. Ez azért fontos, mert nem érdemes idekötni, hogy a 2018-ban öngyilkos Anthony Bourdain súlyos kokain- és heroinproblémákkal küzdött később, és úgy általában nem ugyanarról a történetről van szó, mint a gyakorlatilag egész magyar falvakat elárasztó kínai dizájnerdrogoknál. 

Vitaindítónak mindenképp jó, emellett még szórakoztató és szép is, úgyhogy jó utat a tudatmódosítók világában!

FOTÓK: Netflix