Politikai hisztéria: a kulcsszó a román politika megértéséhez

Románia képtelen feldolgozni, hogy vannak olyan belső ügyei, amik érintik a magyar nemzetet. Annak ellenére, hogy jó pár román párt a szintén egy másik országban élő moldovai románokat kezeli a román nemzet részeként.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Bibó István a politikai hisztéria fogalmát a második világháborút megelőző közép-európai politikai lelkület elemzéséhez használta. A kifejezés azóta többször is előkerült, de legtöbbször a belpolitikai csörték alkalmával, annak ellenére, hogy Bibó leírta, hogy nincs értelme hisztériának nevezni minden átlagosnál hevesebb érzelmű reakciót.

Bibó viszont megad egy konkrét definíciót, ami alapján a jelenséget felismerhetjük. Négy tünetet állapít meg: a realitásoktól való elrugaszkodást, a problémák megoldására való képtelenséget, önértékelési problémákat, valamint a környező világ behatásaira adott túlzott reakciókat.

A jelenlegi, mélyponton lévő román–magyar viszony kapcsán sokszor elhangzik, hogy Szlovákiával is hasonlóan rossz volt a kapcsolat tíz évvel ezelőtt, és lám, a helyzet mára igencsak javult. Én úgy érzem, jelentősen különbözik a román politikai elit a szlováktól. Míg a szlovákiai magyarellenes hangulatot a kormánykoalícióban lévő nacionalista, akkor még Ján Slota vezette Szlovák Nemzet Párt (SNS) gerjesztette, addig úgy tűnik, mintha Romániában a magyarellenesség a nemzeti minimum része lenne.

Persze ha megkérdezünk egy átlag románt, hogy mit gondol a magyarokról, nagy valószínűséggel semleges vagy pozitív választ fog adni. Bibó sem arról beszél, hogy a politikai hisztéria állapotában lévő közösség minden tagja hisztérikus lenne. A közösség képes ellátni funkcióit, és nem egyes tagjai hisztérikusak, még csak nem is a többsége, hanem a politikai közösség kerül egy felfokozott érzelmi állapotba.

Egy helyi politikus kiszúrt valamit, amit a magyarok csinálnak, fellépett ellenük jogi vagy nem jogi úton, a konfliktus kiéleződött, megszólalt az RMDSZ, a román politikai elit pedig egy emberként állt ki a román nemzetért, Magyarországról szóltak, hogy több tiszteletet, a román válasz pedig az volt, hogy hát a magyarok csak ne szóljanak bele, mert nincs már Nagy-Magyarország. Sok esetben ez csak a székely vagy a magyar zászlók bírságolásáról szólt, de a legkirívóbb eset Úzvölgye volt.

Ott is ez a történet játszódott le: a helyi román polgármester úgy érezte, a magyar katonai temetőben bizonyosan románok is fekszenek, akikről nem emlékeznek meg kellően. A román politikai szereplők nem próbáltak utánajárni, hogy valóban fekszenek-e ott románok, hanem rögtön ítéletet hoztak, hisztérikusan reagáltak. Így nem egy racionális megoldás felé terelődött a konfliktus, hanem erőszakos érdekérvényesítésbe torkollott. Megjelentek a politikusok, akik politikai tőkét kívántak építeni a konfliktusból, ők a hisztéria haszonélvezői, de a székelykaput azok a román nacionalista futballhuligánok verték szét, akik valóban elhitték a hisztéria önbecsapó hazugságait, azt, hogy a temető megtámadásával történelmi igazságot szolgáltatnak.

A politikai hisztériák alapja mindig egy probléma, amivel az adott közösség nem képes szembenézni. A mai Románia esetében ez az a tény, hogy Románia nem egy nemzetállam. Ezt fogalmazta meg Orbán Viktor is Tusnádfürdőn: „A modern Románia száz éve nem tud mit kezdeni azzal a természeti ténnyel, hogy itt él másfél millió magyar.” A magyar miniszterelnök egyfajta együttműködési programot is hirdetett a románok számára, a politikai elit válasza erre elutasító vagy ellenséges volt.

A jelenlegi román hisztérikus állapot mögött történelmi események sora áll. Bibó egy a közösségért való egzisztenciális félelemről beszél, ami jellemző a közép- és kelet-európai népeknél, akik sokszor voltak kiszolgáltatva egy külső hatalomnak.

Még ennél is traumatikusabb élmény volt az, hogy Magyarország 1940-ben visszaszerezte Észak-Erdélyt. Amikor a román külügyminiszter szembesült az új határokkal, állítólag elájult, az ő reakciója nem volt sokkal hevesebb, mint a román közvélemény általános reakciója. Ebben a korszakban a térség majdnem mindegyik országa megélt egy ilyen traumatikus eseményt legalább egyszer.

A román ellenzék állandó kritikája a mindenkori kormány felé, legyen annak bármilyen ideológiája, hogy az nem eléggé képviseli a román érdekeket. Klaus Johannis román jobboldali államelnök összeesküvés-elmélete – miszerint a román Szociáldemokrata Párt, a PSD árulná Erdélyt a „magyaroknak” – is ebbe a csoportba tartozik. A román hisztérikus állapot abban a román nacionalizmusban gyökerezik, ami valóban egyedi, hiszen míg a keleti blokk szocialista országaiban a nacionalizmus többnyire tetszhalott állapotba került, addig a szocialista Románia kapcsán az államhatalom által gerjesztett nacionalizmusról beszélhetünk. Ez a mesterségesen felfokozott nemzeti önérzet lehet a hátterében annak, hogy csak Románia került politikailag hisztérikus állapotba a térségben.

Bibó definíciója alapján a hisztéria tüneteit nem nehéz felismerni.

A realitásoktól való elrugaszkodást kimeríti az, amikor a román államfő arról beszél, hogy hogyan konspirál arra egy amúgy kifejezetten nacionalista szólamokon játszó román párt, hogy átjátssza Erdélyt Magyarországnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy nem egy radikális politikus, hanem egy eddig mérsékelt, és román viszonylatban liberális politikai szereplő tette ezt. Magyarországról látszik, hogy ez a feltételezés mennyire irreális, és nincs olyan politikai erő, amiben felmerült volna a revízió lehetősége, ám ez az elmélet így is része a mai román politikai diskurzusnak.

A problémák megoldására való képtelenséggel kapcsolatban akár arról is lehetne beszélni, hogy egy globális járvány idején, miért az a téma Romániában, hogy a trianoni döntés évfordulója emléknap legyen. Szintén érdekes, hogy ebben a súlyos helyzetben az államfő leginkább Erdély elvesztését érzi a legsúlyosabb kérdésnek. Szóval lehetne arról is beszélni, hogy Románia képtelen megoldani a koronavírus-járvány okozta problémákat, de a hisztéria alapja sokkal inkább az a probléma, hogy valahogy integrálni kellene a magyar nyelvű kisebbséget, amit valóban képtelen megoldani az ország: az egyetlen ötletük a kényszerített asszimiláció. És ez nem csak egy politikai pártra igaz,

Az önértékelési problémákat jól mutatja az is, hogy amikor 2016-ban, Szijjártó Péter azt kérte a magyar diplomatáktól, hogy ne vegyenek részt a december 1-jei rendezvényeken, Traian Băsescu – igaz, már nem államfőként – azt válaszolta, hogy Románia a Tiszáig tart. Ez leginkább csak az ő személyes kirohanása volt, és nem a teljes román politikai elit véleménye, de a politikai szóváltások állandó motívuma, hogy Románia nem kapja meg azt a megbecsülést, amit megérdemelne a kultúrája és a történelme alapján.

A környező világ behatásaira adott túlzott reakciónak nevezhető az, amikor a magyar miniszterelnök a történelemérettségik napján feltölt egy képet a Facebookra egy földgömbről, ami a 19. század eleji európai viszonyokat tükrözi. Ezt a román miniszterelnök úgy kommentálja, hogy „éhes veréb liszttel álmodik”, utalva arra, mintha a kép célja valamifajta irredenta propaganda lett volna.

Ez, azt hiszem, jó példája a túlzott reakciónak, habár való igaz, nem csak Romániából érkezett kritika a kép miatt. De majdnem minden Magyarországról jött vélemény, ami a romániai magyarokat érinti, ellenséges fogadtatásban részesül. A Trianon-emléknap is egy ilyen túlzott reakció eredménye, hiszen sok tekintetben a magyar nemzeti összetartozás napjára érkezett válaszul.

Elvárható lenne, hogy ilyenformán megértsék Magyarország viszonyát a határon túli magyarokhoz.

Bibó leírja, hogy a hisztérikus közösség gyakran keres egy bűnbakot, egy mumust, akire vagy akikre a felelőséget átháríthatja. A román politikai hisztéria mumusai a magyarok és Magyarország. A román futballszurkolókat is leginkább a magyarok elleni meccsre lehet mozgósítani, és az is belefér, hogy ha Spanyolországban játszanak, akkor is magyarok ellen szurkoljanak. A nacionalista verőlegények azok, akik maguk is hisztérikus állapotban élnek. A politikai elit az, ami nem mulasztana el egyetlen alkalmat se, hogy ne a magyarkártyát használja fel, ha szeretné valamiről elterelni a figyelmet. És adott a román nemzet, ami ha magyar-román konfliktust lát, nem kíván a magyar oldalra állni, még akkor sem, ha egy-egy esetben az igazság ott van.

Erdély és a Partium a modern Románia része, Magyarországnak sem ereje, sem politikai akarata nincs arra, hogy a területet az uralma alá hajtsa. Magyarország és Románia ugyanannak a katonai szövetségnek, a NATO-nak, és ugyanannak a politikai és gazdasági szövetségnek, az EU-nak a tagja. Nem olyan szörnyű valóság ez számukra, amit ne lehetne elfogadni.

A szerző a Lengyel Geopolitikai Társaság tagja, az ELTE Közép-Európa mesterszakjának hallgatója.