Mit üzenhet a járvány utáni Európának egy német kancellár teli hűtője?

A nyugaton eddig megszokott politikai stabilitás jórészt azon alapult, hogy a társadalom nagy többsége elégedett volt az életszínvonalával. De mi lesz, ha a járvány után nem lesz tele a hűtő?

A mostani járvány rámutat az egészségügy, a gazdaság sebezhetőségére; a meghozott intézkedések kritizálhatóak jogi vagy közgazdasági alapokon; és eleve kérdéses, tanulhatunk-e, kell-e tanulnunk egy ilyen válságból? Az Azonnali vitasorozatának legújabb részében ezúttal Vágó Péter nemzetközikapcsolatok-elemző, az Andrássy Egyetem doktorjelöltje fejti ki véleményét.

+ + +

a Konrad Adenauer életútját bemutató kiállításon Rhöndorfban. Az NSZK első szövetségi kancellárja évtizedeken át ebben a szép fekvésű, mediterrán hangulatú, Bonn melletti kistelepülésben lakott. A több felmérés szerint a legfontosabb német történelmi személyiségnek tartott politikus Rajna völgyére néző háza a gondosan ápolt rózsakerttel és a külön fogadóépületben berendezett emlékkiállítással kedvelt turisztikai célpont, egyúttal egyfajta politikai zarándokhely, amelyet az évtizedek alatt számos vezető német és külföldi politikus (köztük 2016-ban egyébként Orbán Viktor is) felkeresett.

Ha mindenünk megvan, minek agresszívnek lenni?

A fentebb említett, mindenféle kedvelt termékkel megpakolt hűtő a rhöndorfi kiállításon egy rádió, egy úti koffer és néhány egyéb fogyasztási cikk társaságában a második világháború utáni rendkívül gyors gazdasági fellendülés (közismert nevén a Wirtschaftswunder) eredményeit hivatott a látogatóknak bemutatni. Ez

Ahogy arra a kiállításon olvasható kis szöveges ismertetők is felhívják a figyelmet, az új demokratikus politikai berendezkedés lakosság általi elfogadottságához alapvetően járult hozzá az átlagemberek életszínvonalának gyors és látványos emelkedése. A háborús vereség által traumatizált, nélkülöző és indulatoktól fűtött német társadalom (benne az elveszített keleti területekről elmenekült/elűzött kb. 10 millió otthonát és vagyonát vesztett emberrel) a gazdasági sikerességnek köszönhetően viszonylag gyorsan (szó szerint és átvitt értelemben is) jóllakott és megnyugodott.

Alig egy évtized alatt lakások milliói épültek, sikerült elérni a szinte teljes foglalkoztatást, és egyre szélesebb rétegek háztartásaiban jelent meg a saját hűtő, tévé, sőt autó, vált tömegessé a dél-európai nyaralás. 1954-ben pedig noch dazu meg is nyerték a futball-világbajnokságot, így a megsérült ego is vigaszra talált (Bern 3:2, ugye – valóban legenda még mindig, a dortmundi Deutsches Fußballmuseumban ezzel kezdődik az állandó kiállítás).

Természetesen akadtak azóta kisebb és nagyobb kihívások, de azért az a bizonyos hűtő az átlagnémet és az átlag nyugat-európai háztartásokban – ha nem is mindenkinél egyforma minőségű cuccokkal, de – folyamatosan tele van. A háború után felnőtt átlagos európai összességében elégedett: viszonylag egyszerű vágyai vannak a teljesülés reális lehetőségével. Jó, néha talán egy kis keserűséget érez, hogy nem lett híres focista, énekes vagy újabban influenszer, de azért csak meg tudja fizetni azokat a dolgokat, amikre aktuálisan igénye van, legyen az néhány jóízűen legurított sör, egy új kenyérpirító, egy divatos író új nagyregénye vagy akár egy kellemes dunai hajóút a friss nyugdíjas cimbikkel Budapestre egy echte Gulasch-Puszta-Csárdás műfolklóresttel a fedélzeten.

Az egyéni fogyasztási igények hatékony kielégítésére épülő jóléti társadalom persze nem feltétlenül egy eszmeileg vagy intellektuálisan felemelő jelenség (és nem mellékesen idővel az egész bolygót végképp tönkreteszi). A buzgó katolikus Adenauer személy szerint mindvégig bizonyos távolságtartással szemlélte a gyorsan felpörgő fogyasztást (a gazdaságpolitikát alapvetően nem is ő, hanem helyettese és gazdasági minisztere, a későbbi kancellár Ludwig Erhard irányította), többször hangot adva annak a meggyőződésének, hogy az igazi boldogsághoz a lelki elmélyülés és a másokért végzett hasznos munka vezet, de tisztában volt vele, hogy a széles tömegek anyagi jóléte mennyire fontos a politikai stabilitáshoz. Végül is

Az alapképlet nem bonyolult: nagyobb jólét = kisebb indulatok. Kisszerű vagy nem, a háború utáni békés Európa legerősebb alapja ez a bizonyos tele hűtő. (Az, hogy a kelet-közép-európai posztkommunista társadalmakban az EU-s átlagnál egyértelműen durvább a közbeszéd és mérhetően elégedetlenebbek az emberek, jelentős részben pont azzal magyarázható, hogy itt sajnos még mindig nem sikerült elérni azt az életszínvonalat, amit az átlagember a nyugat-európait látva elvárna magának. Az, hogy tőlünk délebbre és keletebbre általában jóval rosszabbak az életkörülmények, különösebben nem érdekel és nem is vigasztal senkit.)

Az érdektelenség szabadsága mint elvehetetlen alapjog

Az anyagi jólét mit sem érne persze, ha az ember folyamatosan olyan dolgokkal kellene, hogy töltse a véges idejét, amelyek nem érdeklik, vagy akár kifejezetten taszítják. Akit érdekel egy kortárs rendezésű Don Giovanni tévéközvetítése, a Forma-1 vagy éppen az Álarcos énekes, az nyilván örömmel nézi ezeket, akit meg nem, azt (hála Istennek) semmi nem kényszeríti erre.

Pár éve egy országos doktorandusz rendezvényen – amelyre minden szakterületről érkeztek résztvevők – a vacsoraasztalnál egy élelmiszermérnök hölggyel is beszélgettem kicsit, de nem nagyon volt közös témánk. Elég hamar kiderült ugyanis, hogy őt leginkább a glutén érdekli, amiről én nem tudtam érdemben nyilatkozni, ő pedig az én doktori témámra (1989 utáni német-lengyel és magyar-szlovák kapcsolatok) vonatkozóan jelezte, hogy bár elhiszi, hogy ez nagyon izgalmas lehet nekem, neki a történelmi és politikai témájú dolgok sosem jöttek be annyira. Azt tudja persze, hogy ki a miniszterelnök, az országgyűlési választásokra szokott is menni a családjával, de különben nem nagyon olvas híreket, mert végül is minek? Neki van egy nagyon érdekes kutatási témája meg egy aktív szociális élete.

Csupa abszolút humán érdeklődésű baráttal és kollégával nekem ez elsőre nyilván elég meglepő volt, pedig valójában ez a természetes. Ráadásul nem is lehet objektív módon megállapítani, hogy valamilyen jelenség mennyire érdekes/érdektelen és nem is lehet mindenki számára kötelezővé tenni egy bizonyos dolog iránti személyes érdeklődést. Külső kényszerrel legfeljebb az adott illetőnek valójában érdektelen jelenségről szóló ismeretek rövid távú bemagolása (coming out: az érettségi óta fogalmam sincs, mi az a kotangens), illetve az iránta való érdeklődés tettetése érhető el („hát az a bariton ária tényleg lenyűgöző volt, drágám!”).

Érdekes, hogy a gluténes hölgy – bár bevallottan nem nagyon izgatja a politika – szavazni azért csak el szokott menni. Elég sokan lehetnek ezzel ugyanígy, hiszen Európában jellemzően bőven 60 százalék felettiek a részvételi arányok, a 80 százalék feletti választási részvétel sem ritka. A lehetséges szavazási motivációk természetesen nagyon sokfélék, de annyi biztos, hogy a mindenkori gazdasági helyzet általában nagyon erősen befolyásolja a választási eredményeket (vö. „It’s the economy, stupid!”).

Ha a választók úgy érzik, hogy gyarapodtak egy adott kormány hivatali ideje alatt, könnyebben megbocsátják az egyes területeken való sikertelenséget, félrement intézkedéseket és az esetleges botrányokat, visszaéléseket. Már ha tudnak egyáltalán ezekről. Hiszen akit alapvetően annyira nem érdekelnek a politikai események, az nyilván nem is nagyon követi a napi híreket. És tényleg, mivel is lenne hatékonyabb ettől a munkája vagy kellemesebb a szabadideje? Pont elég, amit a kollégáktól, barátoktól és a családi ebédeken hall, vagy a Facebook-hírfolyamán elé kerül. (Ha meg valamiről tényleg mindenképp tudnia kell, akkor úgyis hívni fogja a mobilján Győrfi Pál.)

Ráadásul a folyamatosan keletkező politikai információ kb. végtelen mennyiségű, és még jelentős hírfogyasztás, a közélet iránti erős érdeklődés esetén is csak elég esetlegesen és részlegesen lehet követni, mi történik éppen. Arra meg, hogy 3-4 éve vagy még régebben mi történt, ki tud már pontosan visszaemlékezni?

Következik-e mindebből, hogy nem túl nehéz olcsó dumákkal nagy tömegeket folyamatosan szánt szándékkal átverni, és egész mondatok nélküli Twitter-üzenetekkel (#facepalm!!!), cuki videókkal és látványos fontoskodással helyettesíteni a kidolgozott szakpolitikai koncepciókra (is) támaszkodó tényleges kormányzást? Hát persze. De ez nem a választók hibája, illetve morális felelőssége, hanem azoké, akik tudatosan visszaélnek az ő elég mérsékelt érdeklődésükkel és tájékozottságukkal. Ebből persze kisülhetnek időnként olyan dolgok, mint például a brexit, President Donald J. Trump munkásságának egy igen komoly hányada vagy az olvasó ízlése szerint választható hazai példák.

Érdekes, hogy a Németországot 14 éven át kormányzó Adenauer (akinek a stábja a fontosabb politikai kérdések kapcsán folyamatosan mérte, hogy mi a közvélemény álláspontja) szűk körben időnként kifakadt, hogy milyen szörnyen buta a nép. Pedig nyilván nem az, hanem összesítve pont átlagosan intelligens, csak a túlnyomó többsége alapvetően nem politikával foglalkozik és nagyon kevés és még csak nem is feltétlenül valós információ birtokában hoz (azok alapján egyébként teljesen logikus!) döntéseket: „Sokkal több pénzt lehet majd az egészségügyre költeni és többet nem írják felül a jogszabályainkat mindenféle hülye brüsszeli bürokraták, ha kilépünk az EU-ból? Hát akkor még jó, hogy lépjünk ki, de gyorsan ám!”

Járvány után özönvíz?

Angela Merkel egész Németországhoz szóló március közepi tévébeszédében az országot a második világháború óta ért legnagyobb kihívásnak nevezte a koronavírus-járványt. Egyáltalán nem túlzó megállapítás, és egész Európára igaz.

A normális élet huzamos ideig tartó leállítása politikailag elkerülhetetlen volt. Az élet és az egészség védelme alapvető jog, amihez érthető módon mindenki ragaszkodik. Ha intézkedések nélkül akár a lakosság 1-3 százaléka életét veszthetné, a többségük ráadásul úgy, hogy helyhiány miatt még csak fogadni sem tudnák a kórházak, nos, az egy morálisan (és valószínűleg jogilag is) vállalhatatlan helyzet lenne, az állam egyértelmű kudarca, amelyért a szeretteiket elvesztő, felháborodott választók tömegei tehetnék felelőssé a kormányt. Marad tehát a social distancing, #FlattenTheCurve, maszkhordás és az ebbe a döntésbe nagyjából mindenütt beleálló kormányok jeges rettegése, hogy a hónapokig tartó le- és bezártságnak végül is mekkora gazdasági és ebből következően politikai ára lesz majd.

A járvány miatti leállás hatásai mindenesetre már eddig is drámaiak. Széles tömegek szenvedtek el nagyon gyors státuszvesztést, éreznek most nehezen elviselhető fájdalmat és tehetetlenséget.

Az egykori vasfüggöny nyugati oldalán ilyen eddig még nem volt: Adenauer teli hűtője, ami a sör és a felvágott mellett a társadalom indulatait is olyan megbízhatóan lehűtötte, sokaknál most egyik napról a másikra kiürült. És ha nem sikerül záros határidőn belül újratölteni, akkor az egyébként békés és közönyös (szebb kifejezéssel: toleráns) nép várhatóan eléggé morcos lesz.

Az az egyébként pozitív tény, hogy az európai gazdaság az utóbbi évtizedekben ennyire integrálttá vált (közös piac, nyitott határok, nagyjából szabad munkavállalás, euró mint közös valuta), ami nagyon sokban hozzájárult a közös jóléthez, a válságban most óriási kockázat lett.

Nincs, mert az uniós polgárok többségét nemcsak hogy nem nagyon érdekli, hogy mi zajlik a többi 26 EU-s országban (az apolitikus átlagpolgár valószínűleg fel se tudná pontosan sorolni az összeset), de többnyire megfelelő nyelvtudása sincs ehhez. Az oktatás és ezzel az állampolgári nevelés tartalmának meghatározása tagállami hatáskor, nincs egy olyan mindenütt előírt ismeretminimum, ami a nemzeti mellett egy európai közös hazához való (nyilván a nemzetinél lazább, de azért tartós és egyértelmű) kötődést, lojalitást is megalapozna.

Évtizedek óta voltak és vannak persze törekvések egy közös európai (politikai) identitás létrehozására, illetve megerősítésére: közös zászló kirakása a nemzeti lobogók mellé, Örömóda mint európai himnusz, európai parlamenti választások, különböző összuniós díjak vagy például az Erasmus-program, de ezek a gazdasági integráció mértékéhez képest nevetségesen erőtlenek.

Az EU intézményeinek működése ráadásul valóban bonyolult, több értelmes érvekkel is kritizálható elemmel. Aki nem tanul róla semmit a felsőoktatásban, nagyon könnyen elhiheti, hogy „Brüsszel”, a nagy gonosz szörny onnan messziről nem segít nekünk magyaroknak, olaszoknak, litvánoknak stb. Erre pedig szívesen rájátszik a helyi politika: ami jól sikerült, az nemzeti eredmény, ami meg nem, nos, az „Brüsszel” miatt volt. (Ez egyáltalán nem hungarikum, de azért feltűnő, hogy például Szlovákiával ellentétben Magyarországon a válságkezelő intézkedések bejelentésekor mennyire következetesen kerülik az EU-zászló megjelenítését.)

Az szerencsére minden fontos európai vezető számára világos – ez sokak nyilatkozataiból is jól látszik –, hogy ha a (ráadásul most tényleg önhibájukon kívül) legnehezebb helyzetbe kerülő tagországokat valamilyen formában nem fogják kisegíteni a többiek, akkor az egyelőre kedvezőbb helyzetben lévők sem biztos, hogy talpon tudnak majd maradni (lásd euró mint közös valuta, és hogy pár éve csak a kis Görögország esetleges fizetésképtelensége mekkora para volt), az európai integráció összes eddigi eredménye pedig mehet a kukába. Az EU jövőjét fenyegető veszélyre és ennek lehetséges globális kihatásaira a legékesszólóbban talán az egyébként nem kimondottan eurocentrikus Ferenc pápa húsvéti urbi et orbi üzenete emlékeztetett mindenkit.

De vajon sikerülhet-e a 27 tagállam vezetőinek, akik alapesetben képesek éjszakába nyúlóan vitatkozni a többiekkel azon, hogy a GDP-jük 1 százalékát vagy 1,2 százalékát legyenek-e hajlandók befizetni az uniós büdzsébe (viszonyításképp: az USA-ban kb. 20 százalékot oszt újra a szövetségi költségvetés), gyorsan (!) egy olyan giga-mentőcsomagról megállapodni, ami amellett hogy valóban működőképes, minden országban megfelelően kommunikálható is, azaz délen úgy tűnik majd eléggé szolidárisnak, hogy északon sem lehet lehúzásról beszélni, plusz még a keletieknek is marad benne elfogadható mértékű fejlesztési pénz?

Szomorú, de elég valószínű, hogy ha a járványügyi korlátozások összességében sikeresek lesznek, és viszonylag alacsony lesz a vírus miatt elhunytak száma, az később pont hogy a kormányok alkalmatlanságát fogja „bizonyítani”: „Lám, az én nagymamámnak se lett semmi baja. Egyébként is ennél sokkal többen halnak meg normálisan is különböző betegségekben – nekem meg emiatt szűnt meg a munkahelyem, kellett hónapokig a lakásban dekkolnom a gyerekekkel, és nemhogy kirándulni, de még a fogorvosomhoz se mehettem el!? Na, ezt aztán nem kicsit el…..-ták/-ték!”

Ilyen közhangulat mellett könnyen teret nyerhetnek majd az egybites magyarázatokkal és ígéretekkel házalók, és nem azért (ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni), mert az elégedetlen választók egyénenként gyökerek vagy szélsőségesek, hanem azért, mert alapvetően nem a politikával foglalkoznak. A szűkebb környezetükön, érdeklődési körükön kívüli dolgok különösebben nem érdeklik őket, viszont nagyon is vissza akarják kapni azt a stabil, kényelmes életet, ami azelőtt normális volt, és meggyőződésük szerint egyszerűen jár nekik.

Végül is miért kéne kísérletezni ilyen fura arcokkal, mint a Le Pen család vagy némelyik AfD-s? Ha viszont a kiszámíthatóan jó életnek „kampó”, akkor igazából mindegy. Sokkal rosszabb már úgyse lehet, nem?

Utólag elég ironikus, hogy év elején még úgy tűnt, hogy májusban, a második világháború végének 75. és a Schuman-nyilatkozat közzétételének 70. évfordulója alkalmából még a brexit és a görög-török határon kialakult helyzet mellett is aktuális lesz némi önvállveregető össz-EU-s megemlékezés az ilyenkor szokásos szép szövegekkel. Béke, emberi jogok, méltóság, szabadság, demokrácia, tolerancia, sokszínűség – és persze az EU mint ezek letéteményese.

Meg talán mert olyan kisszerű lenne – a teli hűtő és a HD-tévé mint európai alapérték? Ugyan! Pedig tudják, mi volt az a konkrét ok, az „utolsó csepp”, ami miatt 1980 nyarán Lengyelországban sztrájkolni kezdtek a munkások? Egy váratlan és nagymértékű húsáremelés.

Az EU meghatározó államai közül a leghamarabb (2021. ősz) Németországban lesznek országos választások, Franciaországban 2022, Olasz- és Spanyolországban pedig 2023 a következő választási év. Már ha nem lesznek akár jóval korábban előrehozott választások. Utóbbi két államban ez nagyon könnyen előfordulhat és persze másutt sem kizárt. A kormányoknak legkésőbb eddig kellene visszahozniuk a „normalitást”. Ha nem sikerül, akkor

A második világháború utáni demokratikus Németország alapító atyjaként tisztelt öreg Adenauernek (73 éves korában lett kancellár), akinek az Oskar Kokoschka által festett portréja ott lóg Berlinben Angela Merkel íróasztala mögött, volt néhány gyorsan közkinccsé vált találó mondása. Például az, amelyet Ursula von der Leyen is idézett a járványhelyzet közös európai kezelésére felhívó március végi beszédében: „A történelem azon dolgok összessége is, amiket el lehetett volna kerülni.”

Aki alapvetően társadalomtudományi érdeklődésű, az a jelen helyzetben legalább annyi pozitívumot biztosan talál, hogy ez a helyzet érdekes. Szokatlan, nagyon nyomasztó, lehangoló, de szellemileg izgalmas is. Az ember az ideje jelentős részében próbálja követni, mi történik a világban, szörnyülködik, ámul, néha reménykedik az egymást gyorsan követő hírek kapcsán, pörög az agya, hogy ez vagy az mivel járhat majd, egyáltalán mi lesz az eddig ismert világgal és a további életünkkel?

A következő években megtudjuk, hogy ezúttal mennyi történelmet sikerül elkerülni.

Olvasd el a vitasorozat többi részét is!

FOTÓK: Vágó Péter