Ha a megváltás kicsit ráér, a gazdaság helyreállítása nagyon gyors lehet

Iványi György

Szerző:
Iványi György

2020.04.29. 08:39

A jelenlegi válság nem lesz olyan súlyos, mint az 1929-es, mert minden adott, hogy újrainduljon a termelés és a fogyasztás. Egy akadály van: azok, akik a járvány ürügyén akarnák a világot megváltani.

A mostani járvány rámutat az egészségügy, a gazdaság sebezhetőségére; a meghozott intézkedések kritizálhatóak jogi vagy közgazdasági alapokon; és eleve kérdéses, tanulhatunk-e, kell-e tanulnunk egy ilyen válságból? Az Azonnali vitasorozatának legújabb részében ezúttal Iványi György közgazdász, az Inter-Európa Bank egykori vezérigazgatója fejti ki véleményét.

+ + +

Fene érti, hogyan jelenhetett meg Jánossy Ferenc remek könyve, A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok 1962-ben Magyarországon. Talán nem olvasta végig a kéziratot a kiadónál senki, aki elolvasta, nem értette, vagy ha megértette, jó okkal hallgatott.

Jánossy briliáns elemzést ad a háborús pusztítás és más nagy visszaesések utáni helyreállítás gyorsaságáról és annak okairól. Bemutatja, hogy

a gyors növekedés nem az utolsó békeév szintjéig, hanem addig tart, ameddig el nem éri azt, ahová a gazdaság a válság nélkül jutott volna

– majd belesimul a fejlődés sok évtizedes, a válságot megelőző trendjébe. A helyreállítás gyors növekedését hitték a bimbózó „népidemokrácia” gazdaságtervezői a szocialista gazdálkodás fölényének. Gátlástalanul extrapolálták, aztán jól beverték a fejüket a növekedésnek nagyjából az 1. világháború óta determinált trendvonalába.

Ám nem ennek a jelenségnek a leírásától meglepő, hogy Jánossy könyve megjelenhetett. A túltervezéssel, a Rákosi-korszak voluntarizmusával, az ötvenes évek első felének gazdasági megrázkódtatásaival és pusztító hiányaival, azaz 1956 előzményeivel (ha nem is felelt meg teljesen az egyszerű dolgozóknak szánt „a megbúvó osztályellenség és az imperialista titkosszolgálatok aknamunkája” narratívának) ekkor már sokan foglalkoztak.   

Az igazi eretnekség, hogy Jánossy elemzése közben megfordítja (fejéről a talpára állítja?) a marxi „alap-felépítmény” viszonyt. Meggyőzően bizonyítja, hogy

a növekedési trend meghatározó tényezője az emberi tudás és annak szerkezete;

az egymást követő, egymást egyre magasabb szinten kiképző generációk. Ameddig ez a folyamat nem törik meg, addig a tudásszerkezet („szakmastruktúra”, írja Jánossy, az optimum, amelyben mindenki azt csinálná, amihez a legjobban ért) önmagához igazítja a foglalkozási szerkezetet és a termelés materiális eszközeit. Ez lenne a válság utáni gyors növekedés első titka.

A második az,

hogy a fizikai pusztítás nem teljeskörű, az újjáépítés során csak a lerombolt elemeket kell pótolni.

Ha a pályák, a járműpark legalább részben épen maradtak, a lebombázott hidat felépítve már mehet is a vonat.

Jobban állunk, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság után

Egy váratlan helyzetben az elme az ismerősbe kapaszkodik, analógiákat keres. Népszerű a válság utáni várható állapotot akár a 2. világháborút, akár a 1929/1933-as nagy válságot követőhöz hasonlítani. Pedig

sokkal jobban állunk.

A járvány megfékezésére szánt leállítások, lezárások gazdasági kárai valóban hatalmasok. Egyszerre zuhan termelés és fogyasztás. A kibocsátás és értékesítés esése a lezárások időszakában, az emberek intenzív fizikai együttműködését igénylő ágazatokban az előző év azonos időszakához képest 100 százaléka, a GDP egészére nézve 30-40 százaléka is lehet.   

Az éves szintű előrejelzések nagyon széles sávban ingadoznak, de a legoptimistább, a járvány gyors lefutását, a gazdaság 3-4 hónapon belüli újraindítását tételezők sem becsülik a visszaesést 2019-hez képest 8-10 százaléknál kevesebbre. Ami, ha a járvány és lezárások elhúzódnak, sokkal több is lehet.

Miért állunk mégis jobban, mint akár 1945-ben, akár 1933-ban?

A fizikai eszközök, infrastruktúra, lakóépületek és a termelő kapacitások érintetlenek, az üzemek könnyen újraindíthatóak. Érintetlen a cégeken belüli kollektív tudás szerkezete is; a kényszerszabadságoltak, átmenetileg elbocsátottak gyorsan újra munkába állíthatóak. Nem sérültek a termelés fizikai elemei és – ha tragikus is minden korai halál – a halálozás (a járvány „előzékenyen” inkább már inaktív korosztályomat fenyegeti) a legrosszabbat tételező forgatókönyvek szerint sem szűkíti a gazdaság humánforrásait.

S ha van kínálat és jövedelem, beindul (sőt igyekszik pótolni, amit elmulasztott, elhalasztott) a fogyasztás is.

A másik előny, hogy a helyreállítás a kialakult termelési és fogyasztási struktúrákon belül hajtható végre. 1933-ban a válság klasszikus „túltermelési” jellege diktált szerkezetváltást (vagy kínált alibit a politikai-hatalmi célú szerkezetváltáshoz, mint Németországban); 1945 után pedig a háborús gazdaságokat kellett békeüzemre átállítani. Emellett Kelet-Európában a politikai hatalom gazdasági behatolásához igazítani, Németország nyugati felében vagy Olaszországban, de a hadigazdálkodásra beállt demokráciákban is, ugyanettől megszabadítani kellett a gazdaságokat.

Struktúraváltási kényszer most nincs – de lehet kreálni.

Ebben a sokak által kívánatosnak hitt lehetőségben rejlik a csapda, de erről majd később.  

Strukúraváltás nélkül lehet felállni

Lássuk először, mik a gyors helyreállítás lehetőségei!

Első lépésként a kormányzatok és központi bankok úgy reagáltak, ahogy ilyen helyzetben tehetik. Költségvetési túlköltekezéssel és pénzbőséggel mentik a menthetőt, igyekeznek fékezni a fogyasztás csökkenését és „elkapni” a lecsúszó polgárokat és cégeket. Hosszabb távon meg lesz ennek az ára, de gyorsintézkedésként aligha van alternatívája. Viszont,

ha meg is állítja, vagy legalább fékezi az esést, kevés egy erőteljes növekedéshez.

A gazdaság felpörgetéséhez a fiskális és monetáris politika nulla egyenlegű játékainál (legyen az állami költségvetés adófizetői egyik zsebéből a másikba pakoló, vagy jövőjét eladósító költekezése, és/vagy a központi bankok pénzt hígító pénzesője) sokkal több kell: valamennyi szereplő (emberek és vállalkozásaik, munkavállalók és munkaadók, termelők és fogyasztók) készsége és igyekezete. Önmagukba, egymásba és a jövőbe vetett bizalma. Befektetési és vállalkozási készség, amely az óvóhelyekről (a veszteségcsökkentést szolgáló biztonsági zónákból) a kockázatot vállaló értéktermelésbe tereli vissza a tőkét, tudást és munkaerőt.

Az állam és a magántőke lehetőségei és hatékonysága arányaira nézvést érdemes összevetni az 1929/19933-as válság utáni kilábalás német és amerikai útját. Míg a III. Birodalom a gazdaságba (és társadalomba) történő teljes behatolásra használta fel válságkezelési jogosítványait,

Roosevelt New Dealjében az állami szerepvállalás addig tartott, ameddig helyre nem állt a piaci szereplők egymás közötti és államukba, intézményeikbe vetett bizalma.

Ezután már a magánszereplőkre bízta, mint kezdenek újra növekvő jövedelmeikkel. Az eredmény ismert. Míg Hitler gazdasága 1939/1940-re önmagát csontig kizsákmányolva, tartalékok nélkül vágott bele a fél világot felégető háborújába (a zsákmány illúziójával tartva fenn, még pár rövid évig, a nácik uralmát), az Egyesült Államok szabad gazdasága felkészült, hogy mérhetetlen gazdasági fölényével lépje le ellenségeit, anyaggal, fegyverrel lássa el és finanszírozza önmaga, még két világhatalom és az európai, ázsiai ellenállások Németország és Japán elleni háborúját. Egyben megalapozva az amerikai gazdaság háború utáni virágzását, részvételét Európa és Japán újjáépítésében is.

Amúgy szórakoztató gazdaságtörténeti elemzésekre itt nemigen van hely és idő. Akit érdekelne, mennyire megalapozott ez az összehasonlítás, annak tisztelettel ajánlom egy 2011-es írásomat.

A magángazdaság, a tőke és a munkavállalók ugrásra készen állnak. A tőke és kollektív tudás befektetési-, a munkaerő és egyéni felkészültség munkalehetőséget keres.

Nyitottak a pályák is, amelyeken

az emberiség történetének legeredményesebb, jólétet teremtő, a nyomort visszaszorító hét évtizedét produkálta a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság szétválaszthatatlan kombinációja,

gyűjtőszóval: a szabadság, és az abból fakadó, a költségeket csökkentő, hatékonyságot növelő globális munkamegosztás.

Egyesek megint letérnének a racionális útról

Most is akadnak erők, politikai vállalkozások persze, akár a 1929/1933-as válság vagy a világháborúk alatt és után, akik, ha kormányon vannak, hatalmuk megőrzésére, bővítésére, alkotmányos korlátjainak felszámolására, ha hatalmon kívül vannak, annak megszerzésére használnák a félelmet, bizonytalanságot, a gazdaság és társadalom működési zavarait.

Az ilyen, félelem, bizonytalanság, működési zavarok által meghatározott korokban pedig elszaporodnak nemcsak a law and order gyakorló vagy pozícióikra vágyakozó haszonélvezői, de a szabadsággal szemben a biztonságot választó, az elnyomott szerepre jól felkészült alattvalók is. Kinek jut eszébe ilyenkor Benjamin Franklin figyelmeztetése?  

„Aki a némi biztonság érdekében lemond a szabadságáról, elveszíti mind a kettőt.”

Tekintsünk itt el a fóliasisakos bolondok agyrémeitől, akik a járványt és válságot az 5G-adótornyok sugárzásának, a repülőgépek „chemtrail”-jének, a húsevésnek avagy a nyugdíjterhek csökkentésére irányuló összeesküvésnek tudják be. Tekintsünk el a felelősségáthárító játékoktól is, amelyek viszont a kínai úgynevezett kommunisták, náluk rejtettebb háttérhatalmak, vagy éppen az „amerikai imperialisták” cselvetéseinek.

Sokan vannak azonban, akik ennél emelkedettebb nagy vagy kisebb céljaik megvalósításához látják elérkezettnek az időt. Az igazságtalanság és egyenlőtlenség felszámolásához.

A „kizsákmányolás” megszüntetéséhez. Az emberiség Káin és Ábel óta ismert tulajdonságai (mohóság, profitéhség, önzés, effélék) megváltoztatásához. A Föld védelméhez. Isten országa korai eljöveteléhez.

Henry Kissinger írta a napokban a címétől eltekintve remek cikkében, hogy a fenyegetés hatására az emberek hajlamosak visszahúzódni középkori városaik falai közé. Amelyek megvédték őket a martalócoktól, de – tenném hozzá – nem védték meg sem saját királyuk, sem más királyok katonáitól. A járványoktól sem. Ez a reflex szülte a – gyártókra, kereskedőkre bízott, ezért racionálisabb – „szállítási láncok rövidítése”, de a politikai-kormányzati mezőben született pusztítóbb, a helyreállítás súlyos lassítására alkalmas protekcionista, elzárkózó, „önellátó” koncepciókat is.

Amire a gazdaság visszakerül a sínjeire, ismét mindenki ott vásárol és ott ad el, ahol a legjobb áron teheti.

Történhet villámgyorsan, és történhet mindenféle korlátozások között araszolgatva, tilalmakkal és védővámokkal folytatott küzdelemben.    

Ha ez a sok nemtelenebb és nemesebb, irracionális és racionálisabb cél egymásba kapaszkodik,

akkora kitérőbe keveredhetünk, mint amilyen az I. „nagy” háború előestéjén kezdődött,

s amelyből a világ csak a II. után (Kelet-Európa, Oroszország, Kína csak 40 évvel később vagy máig se) tudott kiszabadulni.

Most újjáépíteni kell. A megváltás kicsit várhat.

Olvasd el a sorozat többi vitacikkét is!

 

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek