A nagy átalakulás rajtunk múlik

A világjárvány világosan megmutatja, hogy fejlett, ipari társadalmaink egy olyan utópiára épülnek, ami fennmaradásunkat veszélyezteti. A történelmet azonban nem hajtják semmilyen vastörvények sem előre, sem hátra. Csak rajtunk múlik, milyen következtetéseket vonunk le, és hogyan cselekszünk.

A mostani járvány rámutat az egészségügy, a gazdaság sebezhetőségére; a meghozott intézkedések kritizálhatóak jogi vagy közgazdasági alapokon; és eleve kérdéses, tanulhatunk-e, kell-e tanulnunk egy ilyen válságból? Az Azonnali vitasorozatának legújabb részében ezúttal Labanino Rafael politológus, a konstanzi egyetem tudományos munkatársa fejti ki véleményét.

+++

Ritkán élhetjük meg, hogy egy társadalomtudományi elmélet egy „természetes” vagy „kvázi” kísérletként „lefut” a való életben. Most azonban,

A Földön milliárdokat lakásukba kényszerítő koronavírus egészen tisztán megmutatja, Polányinak igaza volt: a piaci társadalom arra épül, hogy a munkát, a földet és a pénzt árunak tekinti. Márpedig Polányi szerint ezek egyike sem áru valójában, ezek ún. fiktív áruk, amelyeket a kapitalista gazdaság tesz áruvá.

A fiktív piac kizárólagosságára épül a jelenlegi rendszer

Polányi A nagy átalakulás című, 1944-ben megjelent könyvében azt elemzi, hogyan alakult ki a piaci társadalom az ipari forradalom során Angliában. Bár a piacok létrejötte megelőzte az ipari forradalmat, korábban sosem váltak a társadalom szervezőelvévé. Polányi szerint a gazdaság és társadalom szétválasztása is az ipari forradalommal kialakuló piaci társadalom sajátja.

A gazdaság, csakúgy, mint más társadalmi alrendszerek ugyanis „beágyazottak”, egyik sem létezhet külön, egymás nélkül. Polányi téveszmének tartja, hogy a piacok természetesek lennének. A piacok társadalmi intézmények, és mint minden társadalmi intézmény esetében, létrehozásuk és fenntartásuk komoly társadalmi-politikai-jogi befektetést, és folyamatos erőfeszítést igényel.

A piaci társadalomhoz elengedhetetlen, hogy árusítsuk a munkaerőt, ami valójában az ember és az emberi viszonyrendszereket jelenti, a termőföldet és a természeti környezetet, valamint a pénzt, ami valójában csupán egy, az árucserét szolgáló elszámolási rendszer. E három fiktív áru a piaci társadalom alapja.

De miért is utópisztikus a munka, föld és áru fiktív áru jellege? Talán a munkánál a legkönnyebb belátni ezt. Foucault írta le, hogyan fokozta, ha lehet még tovább, a piaci fundamentalizmus az 1970-es évekkel kezdődő (és a mai napig tartó) legújabb hulláma a munkaerő áruvá tételét. A neoliberális gazdaságpolitika minden egyes embert gazdasági szereplőnek tekint, és nem a piaci kereslettől függő munkásnak, a munkabért pedig tőkejövedelemnek.

Ezért kell leépíteni a szociális védőhálót vagy a „túl bőkezű” munkanélküli járadékot. Mintha legalábbis a „munkaerőpiac” hasonlítana a tökéletesen informált, kiegyenlített kínálatból és keresletből álló szabadpiac modelljéhez; mintha a „munkaerő” végtelenül mobilis lenne (vagy legalábbis elég nagy része lenne az), és nem állna kismillió strukturális akadály azelőtt, hogy valaki akár csak a szomszédos városban vállaljon munkát.

Ebből következik az a téves vélemény is, amit az Orbán-kormány a 2013-ban életbe lépő munkatörvénykönyvével a végletekig elvitt, hogy a munkaadók és a munkavállalók közti viszonyt egyenlőnek kell tekinteni, nem pedig egy sokszorosan egyenlőtlen helyzetnek. Amennyire csak lehet, le kell építeni a túl rugalmatlannak tartott, a munkavállalókat védő munkajogi szabályozásokat.

Az, hogy a munkaerőpiaci liberalizáció hatékonyságára – ahogy azt magam is egy, a vonatkozó tényeket szemléző cikkemben összefoglaltam – semmi bizonyíték nincs, nem kezdi ki az ilyen intézkedések népszerűségét.

A járvány mutatja meg a jelenlegi rendszer tarthatatlanságát

Emberek százmilliói kerültek világszerte azonnal lehetetlen helyzetbe, ahogy munkájuk egyik napról a másikra ideiglenesen vagy véglegesen megszűnt. Az iskolák bezárásával – és Magyarországon még többezer ápolásra szoruló, többségében idős, krónikus beteg kórházakból való kidobásával – a családok kénytelenek 24 órában gondozási feladatokat is ellátni (még akkor is, ha a szülők egyébként tudnának otthonról dolgozni).

A magyarnál józanabb kormányok időben léptek, és a meglévő szociális és munkaerőpiaci politikák mellett újabbakat léptettek életbe, hogy megakadályozzák polgáraik millióinak azonnali anyagi ellehetetlenülését, lakhatásának elvesztését. Ahogy Polányi rámutat,

leamortizálódni (és leírni). A munka, a „munkaerőpiac” ugyanis valójában embereket jelent, azok biológiai valóságával és minden családi és tágabb társadalmi viszonyrendszerével együtt.

De a járvány a föld, vagyis természeti környezetünk áru jellegének fiktív voltát is megmutatta. Az otthonukban maradó tömegek és a takaréklángra tekert ipari termelés legnyilvánvalóbb következménye a szén-dioxid és más káros, üvegházhatású gázok kibocsátásának azonnali és drasztikus csökkenése. A másik talán kevésbé nyilvánvaló összefüggés maga a vírus – és nem az első – kifejlődése és elszabadulása.

Igen, a Kínában és más dél-kelet-ázsiai országokban megtalálható „nedves” (értsd szó szerint vérben és haldokló állatok testnedveiben tocsogó) élőállatpiacok különösen alkalmas helyek ehhez, de a mi ipari állattartásunk sem sokkal jobb (tömegesen, ketrecekben összezsúfolt, agyongyógyszerezett és kábított állatok).

Hogy a járvány okozta gazdasági válság hatásait ellensúlyozzák, több, eddig a költségvetési többlet politikáját folytató állam is mélyen a zsebébe nyúlt, és gyakorlatilag számolatlanul önti a pénzt a vállalatokhoz, a munkavállalókhoz és a szociális rendszerbe.

Ahogy arra egy ausztrál közgazdász rámutatott, az ausztrál jegybank például több tízmilliárd dollárt költött eddig ausztrál államkötvények felvásárlására, és annyit fog venni, amennyi csak szükséges. Hogy honnan jön ez a rengeteg pénz? Onnan, hogy az ausztrál dollárt kibocsátó jegybankban a megfelelő helyen beütik a számítógépbe a szükséges összeget. Az tehát, hogy kiket és hogyan mentenek ki a kormányok válságok idején, hogy milyen árfolyampolitikát követ egy ország, hogy milyen kiadások miatt szabad és nem szabad eladósodni, mind-mind politikai döntések, amelyek elosztják a gazdasági rendszer működésének költségeit a társadalom egyes csoportjai között.

A járvány megmutatja, ki és mi a fontos

A mostani válság talán a legtöbbek által felismert tanulsága, hogy

Érdemes eggyel tovább lépni, és felismerni, hogy ez az „önszabályozó piacok” alapvető jellemzője. A „munkaerő” termelésének, vagyis felnevelésének, iskoláztatásának, majd munkanélküliség, betegség esetén védelmének, rehabilitációjának költségeit az egyének, a családok és a társadalom állja.

A természeti környezet tönkretételét annak minden – egészségügyi, kulturális, természeti, társadalmi – költségével együtt sem az azt okozó iparágak fizetik ki. Ugyanígy, a már globális szinten liberalizált pénzpiacok okozta helyi vagy globális válságok következményeit, a hirtelen „kiszáradó” hitelpiacok vállalkozásokra (és rajtuk keresztül a társadalom széles rétegeire) mért csapásait is a közösség és az egyes emberek fizetik meg (gyakran a szó legszorosabb értelmében). Eközben a piacok költségei ellen a társadalmat védő, a társadalmat piacok ellenére is működtető társadalmi alrendszerek és az abban dolgozók egyre nagyobb nyomás alatt, egyre nagyobb forráshiánnyal dolgoznak.

Önvédelmi reflex

Polányi híres tétele szerint a társadalom mindig azonnal védekezésbe lendül az önszabályozó piacok ellen, hiszen magára hagyva az elszabadult piaci logika elpusztítja a társadalmat. Ez a „kettős mozgás”:

De hogy az ellenmozgásból mi következik, nagyon sok tényezőn múlik. Polányi a fasizmus felemelkedését pontosan ennek a kettős mozgásnak tulajdonította. A második világháború után az 1929-es válság és a nácizmus tapasztalata vezetett a társadalmilag beágyazott, jóléti kapitalizmus évtizedeihez, amelyek a nyugati társadalmak minden mutató szerint legsikeresebb időszaka voltak. A 1970-es évekkel megkezdődött a piaci fundamentalizmus új időszaka, amely a mai napig tart.

Hogy a mi félperifériás kapitalista demokráciánk eddig bírta, talán kevésbé meglepő, mint az, hogy a szabadpiaci kapitalizmus központjában, az Amerikai Egyesült Államokban egy félanalfabéta szélhámos az elnök és vasmarokkal uralja a republikánus pártot. A demokrácia a kapitalizmussal valójában amolyan vadnyugati „shotgun wedding” viszonyban van.

De a kapitalizmus, mint azt számtalan példa mutatja, működik akár totalitárius társadalmakban is.

Ha kiutat akarunk találni a piaci társadalom zsákutcájára, és annak következményeire, el kell búcsúznunk az önszabályozó piacok dogmájától. Hogy elég-e egy felfrissített szociáldemokrata program, vagy egy új, baloldali mozgalomra van szükség, netán valami kommunitárius konzervativizmus, vagy az alapvető értékeit újra megtaláló liberalizmus, vagy ezek egyes elemeit egyesítő ökopolitika talál megoldást, nem tudom. De nem hiszek az olyan hangzatos kijelentésekben, hogy ezután nem mehet minden úgy tovább, mint eddig. Ugyan miért nem? A történelem nem megy magától sem előre, sem hátra.

Csak rajtunk múlik, most mi lesz a vége.

Olvasd el a vitasorozat többi részét is!