Egy könyv azoknak, akik úgy érzik, elfogyott körülöttük a levegő

Vlagyimir Putyin valószínűleg leghíresebb gyűlölője kisokost írt aktivistáknak. A saját élményekből, hősök bemutatásából és idézetekből álló Lázadj! annyira lendületes darab, hogy még azt is elnézni az ember Nadya Tolokonnikivának, ha nem ért vele mindig egyet.

Mióta elolvastam Masha Gessen Pussy Riot-könyvét (itt írtam róla cikket), meggyőződésem, hogy összességében nézve kevés embelematikusabb története van a 2010-es éveknek, mint a három orosz lányé, akik közül kettőt börtönbe zártak, miután egy 40 másodpercesre sikerült minikoncertet adtak a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban. Az egész történet és a történet utóélete is annyira jellemzően ez az évtized, hogy akár tanmesének is beillik:

1. Adott egy épp végleg autokráciába váltó Oroszország, ami nem hagyja levegőhöz jutni a nemtetszésüket kifejező polgárait.

2. Van hozzá egy mindent leuraló médiagépezet, amin keresztül a hatalom bárkit be tud állítani gonosznak.

3. Erre jönnek a fiatal feminista punkok, akik bár jó problémákra világítanak rá, ezeket a problémákat olyan formában adják elő, hogy azzal véletlenül se tudjon azonosulni olyan, akinek csak egy kicsit is konzervatívabb háttere van.

4. És itt a végeredmény: a Pussy Riot úgy lett világszerte ismert név mindenféle egzotikus helyen leszervezett koncertekkel, hogy igazából a nevüket is csak akkor ismerték meg egy szűk körön túl, amikor az orosz állam eldöntötte, hogy példát statuál rajtuk. Azóta már kijöttek a börtönből, ráadásul sokkal fontosabb, valószínűleg gazdagabb emberként is, mint ahogy bementek.

Az egész tökéletes vitaalap: egyáltalán lehet-e szélsőségek nélkül hallatnia a hangját valakinek Oroszországban? Sértő-e egy vallásra nézve, ha egy velejéig korrupt egyházat kritizálnak egy olyan templomban, ahol amúgy autómosó és privát terem is üzemel? Káros vagy nem káros, ha valaki provokációval hívja fel magára a figyelmet?

Szóval ezek miatt a dolgok miatt is jutottam el oda, hogy elolvasom a magyarul 2019 végén megjelent Lázadj!-ot, is, amit a Pussy Riot legismertebb arca, Nadya Tolkonnikova írt (magyarosan Nágya/Nagyezsda Tolokonnyikova, de mivel ezt a könyvet már angolul írta a saját nevét is átírva, ezért a borítón is ez az átírás szerepel). A könyv alcíme A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak, és tulajdonképpen le is írja, miről van szó: ez nem börtönregény és nem is a Pussy Riot története (azt már megtette Marija Aljohina, akinek csak valamikor később jelenik meg magyarul a könyve), hanem egy ezekhez szorosan kapcsolódó guidebook.

Tolokonnikova tíz pontban magyarázza el, mitől lesz sikeres, látványos és hasznos egy aktivista, és bár az üzenetét lehet kritizálni, azt nem, hogy tényleg elérte a lehető legnagyobb figyelmet: nemcsak Putyint és az általa felépített rendszert kényszerítette reakcióra, de ennek az egész rendszernek az aljasságát is sikerült bemutatnia a perüknek, miközben elérték, hogy Madonnától kezdve Yoko Onóig mindenki kiállt mellettük.

Magát a Pussy Riotot lehet bagatellizálni, de az azért sokatmondó adat, hogy Putyin többek közt azzal próbálta meg kiengesztelni kicsit a nemzetközi közvéleményt a szocsi téli olimpia előtt, hogy elnöki kegyelemben részesítette az eredetileg két évre börtöntelepre került két nőt.

A Lázadj! tíz pontja három alpontot kap mindig: szavak, tettek és hősök. Tolokonnikova ezzel a módszerrel lép túl az állandóan a saját történetébe kapaszkodó one hit wonder kategórián: viszonylag gyorsan kiderül, hogy jóval szélesebb körű műveltséggel rendelkezik, mint a legtöbb kritikusa (hivatkozott és ajánlott irodalmának nagyrésze még le sincs fordítva magyarra), de ezt a műveltséget nem nagyképűen prezentálja, hanem egyszerűen megosztja a tudást.

Tolokonnikova legnagyobb dobása nem is feltétlenül az, hogy összességében általában igaza van: nem ő az első újbalos aktivista, aki világrendet akar váltani, és nem is az utolsó. Viszont valószínűleg mind közül a legszerényebb: bár néha az az ember érzése, hogy a valósnál jóval nagyobb fontosságot tulajdonít magának, azért meglepően őszintén jut el oda is, hogy a mostani életét főleg annak köszönheti, hogy teljesen indokolatlanul börtönbe zárták. A mostani élet alatt azt értem, hogy ha minden igaz, jelenleg épp Los Angelesben lakik, ami azért elég szép ugrás a 180 ezres sarkkörön túli iparvárosból, Norilszkból.

A könyv nem egyszerűen a populista jobboldal vagy diktatúrák megdöntését támogatja, hanem épp olyan lelkesen ostorozza a nyugati fogyasztói társadalmat is, külön hangsúlyozva, hogy az USA és Oroszország szép lassan annyira szeretné legyőzni a másikat, hogy lassan egymás tükörképévé válnak. 

A fő üzenetek nagyon egyszerűek: merjen mindenki maga lenni, ne várjunk másokra, és lehetőleg mindent próbáljunk meg magunknak megcsinálni, a tíz pont tulajdonképpen ezeknek a tovább görgetése. Ami miatt mégsem egy ócska kliséhalmaz a végeredmény, az Tolokonnikova attitűdje: még olvasva is olyan lendülete van, ami miatt az ember azon kapja magát, ő is szeretne részt venni valami demonstrációban, vagy elkezdi támogatni a férfiak magassarkú-hordását.

Tulajdonképpen maga a szerző is beismeri, hogy nem mindig a minőség a fontos: az ötödik szabályában például azt kéri, a zenészt vagy festőt ne gátolják meg esetleges tudásbeli hiányosságai, mivel a lendület és a szenvedély mindennél többet ér. Maga a könyv is ilyen: néha egészen megmosolyogtató figyelni, ahogy Tolokonnikova rajong az amerikai szocáldemokrata Bernie Sandersért (aki akkor még értelemszerűen nem lépett vissza az elnökjelöltségtől), de közben mégiscsak egy olyan emberről beszélünk, aki egy szibériai börtönben éhségsztrájkkal érte el az embertelen munkaidők csökkentését.

A Lázadj! nem is tudományos műnek lett szánva, inkább valami olyasmi, amit minden lánglelkű fiatalnak nyugodt szívvel ki lehetne osztani azért, hogy ismerkedjen a fogalmakkal, jelképekkel és emberekkel.

Tolokonnikova összességében az az ember, amit automatikusan kitermelnek az Oroszországhoz hasonló helyek: amikor a visszafogott objektív kritika már el sem jut a közönséghez, előbb-utóbb páran elkezdenek annyira hangosan kiabálni, amit ha nem is értünk meg, legalább felfigyelünk rá. És ha már felfigyelünk valakire, akkor kifejezetten jó, ha olyan ember kapja ezt a figyelmet, aki még a legagresszívabb írásaiban is mosolyra és kedvességre buzdítja elvtársait a szokásos lámpavasazás helyett.

Egyszerű és hangos válaszok és javaslatok azokra az időkre, amikor már úgy érezzük, elfogyott körülöttünk a levegő. 

Összességében háromféle embernek tudom melegen ajánlani a könyvet: útkereső fiataloknak, kiábrándult ellenzékieknek, és azoknak, akik azt hiszik, ez a Pussy Riot-dolog csak három feltűnési viszketegséges buta nő felfújt hülyesége. Az persze más kérdés, hogy ahogy mondjuk a szintén nagyon kapitalizmusellenes Rage Against the Machine is, úgy a Pussy Riot is kicsit a kapitalizmus terméke lett: Tolokonnikova nemcsak Los Angelesben vészeli át most is a koronavírust, de Instagramon lelkesen árulja pólóit és egyéb termékeit. Az persze már más kérdés, hogy sokkal boldogabb világban is élhetnénk akkor, ha a többi influenszer is a 68-asokról vagy Martin Luther Kingről értekezne sminktippek helyett.

Nadya Tolokonnikova pontjai:

1. Kalózkodj!

2. Csináld magad!

3. Vedd vissza a lázadás örömét!

4. Hozd a frászt a kormányra!

5. Kövess el művészbűnt!

6. Leplezd le a hatalmaskodást!

7. Ne add fel könnyen! Tarts ki! Szerveződj!

8. Szabadulás a börtönből

9. Teremts alternatívákat!

10. Légy, ami akarsz!

KIEMELT KÉP: Azonnali / Nadya Tolokonnikova Instagram