Rekviem az öregekért – de hol van a fiatalokból az öreg?

Centauri

Szerző:
Centauri

2020.04.22. 14:47

Generációk feledkeztek meg a halálról. Ezt most megússzák, de talán öt vagy nyolc év múlva jön egy vírus, ami nem szortíroz, nem kímél, vagy ami jobban szereti a fiatalok virágát.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Mintha időnként egyesek, némely országok, társadalmak, generációk megfeledkeznének a veszélyeztetett idősekről; mintha nem tudnának a halálról; máskülönben hogyan lehetséges megfeledkezniük most a „boomerekről”, a „nagyöregekről” és „kisöregekről”? Hogyan vigadozhatnak a karanténban, hogyan merülhet fel a nyájimmunitás lehetősége egyáltalán? Hogyan állhat elő az a helyzet, hogy a kórházakban néhol szortíroznak?

Nincs erre más magyarázat, minthogy

generációk feledkeztek meg a halálról; nem értik, nem érzik, nem tudják, talán ezt most megússzák, de talán öt vagy nyolc év múlva jön egy vírus, ami nem szortíroz, nem kímél, de akár jöhet olyan is, ami jobban szereti a fiatalok virágát.

Más csokrot akar majd, mint mostanság.

Talán nem találták meg a fiatalok magukban a majdani öreget; talán sosem gondoltak még a halálos ágyukra. Talán megfeledkeztek róla: az, aki most hatvanöt vagy nyolcvankét éves, és épp magányosan búcsúzik egy maszk alatt, idegenek állják körbe vagy épp idegenek hagyják magára, az a kétszázezer idős, aki már elment; az a tízezer, aki holnap és holnapután megy el egyedül, hogy a kezét senki sem fogja, egy részükre talán gondolni se gondol senki; ők abban a tudatban készülnek a halálra, hogy ugyanakkor milliók és százmilliók készülnek a járvány utáni időkre, amikor majd nagy bulikat csapnak, amikor majd végre kiszabadulnak, és élnek tovább, mintha mi sem történt volna. 

Míg az idősek már végigharcoltak egy sorsot, hátuk mögött vannak a felnevelt gyerekek vagy hetven év megtörhetetlen magánya, mögöttük megannyi erény és bűn, és most váratlanul haldokolnak, és meghalnak.

Persze krónikus betegségekben amúgyis meghaltak volna, előbb-utóbb, s mi az a pár év egy embertöltőhöz képest? Mi az a pár év – mennyi is? kettő? három? esetleg tíz is megvan? – a mi jövőbéli évtizedeinkhez képest!

Mintha ugyan bármely ember egy percét is a magunk évtizedeihez, szép vagy sanyarú jövőjéhez mérhetnénk! Mintha ugyan az élet utolsó tíz éve kevésbé volna emberi, mint az első évtized, a második vagy a harmadik és negyedik.

Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony már nem sírna. Mintha ugyan némán, beletörődve a sorsba, a kollektív ügyetlenségbe, felelőtlenségbe vagy cinikus döntésbe, érzések nélkül feküdne ezer és ezer öreg az intenzíven, a folyosón, a hordágyon, a mentőben, vagy a romlott ételtől bűzlő kies lakásban; Spanyolországban, Argentínában, és New Yorkban. Végül tömegsírban.

Kamasz vagy? Fiatal felnőtt? Ifjú családos? Középkorú? Makkegészséges?

Emlékezz! Sose feledd, hogy itt voltál te is a járvány idején. Emlékezz rá, mit tettünk, hogyan viselkedtünk, mit gondoltunk és éreztünk. És ha majd egyszer odajutsz, amikor a te szívedbe nyilall a görcsberántó fájdalom, és elterülsz egy buszon; letérsz az útról kocsival és fának csapódsz, amikor váratlanul áttér a sávodba egy kamion; amikor megkapod az első pozitív leletet; amikor te jársz majd kemoterápiára; amikor téged tolnak be a műtőbe; amikor a te arcod tűnik el majd egy maszk mögött; amikor arra gondolsz, bárcsak velem lenne valaki, bárcsak élhetnék még, ha csak pár évet, akkor is, istenem, add, hogy élhessek még,

amikor úgy érzed majd, hogy bár elmúltál negyven, elmúltál ötven vagy hetven, de még mindig ott van benned az élniakarás, ott van benned a kamasz és a gyermek, akkor jusson eszedbe: 2020-ban azokban, akik akkor meghaltak, bennük is ott volt!

Nem apelláltak, nem lázadtak, nem csináltak forradalmat, szép csendben elmentek a maszkok alatt, lángsírba, mind a tíz-, mind a százezer. Mind a százezer sors, minden bennük élő kisded, gyermek és kamasz; mind a kétszázezer élet.

Bizony mondom: a haláluk pillanatában ott lesz a gyermek azokban is, akik most úgy tesznek, mintha bábok halnának meg világszerte. Bizony mondom: haljanak meg további százezren, haljanak meg bárhányan, haljanak meg egyedül egészen, töröljük az élők nyilvántartásából őket, tekintsünk el majd ettől az összeomlástól, felejtsük el őket majd hamar, nem lesz menekvésünk: bármit teszünk is, a százezernyi halott velünk marad.

Meglásd: velünk lesznek. Ha mi elengedjük őket – ők többé nem engednek.

Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg.

Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek. Mert ha máskor nem is, az utolsó percben egyenként kell rendeznünk a számlát. El kell számolnunk majd közösen és egyenként is, a halottakért. A sok öreg haláláért – s a velük együtt távozó minden egyes gyermek haláláért is.

Rá kell majd jönnöd, hogy nézőpontjaink, állapotaink, vívódásaink, örömeink különbözők, de a halálunk közös. Talán megúszod ezt az évet, talán a következőt is, de hidd el: ezt a felismerést nem úszod meg. Halogathatod, de jobb, ha már most tudod, s nem akkor jössz rá, amikor már késő; amikor a te arcodra kerül fel a maszk; amikortól többé nem nevetsz, nem sírsz, nem akarsz; amikortól nem tervezel, és s még ha akarnád is, nem tehetsz már jóvá semmit. Rájössz majd, neked is kellett volna még az a pár év, az a pár nap, legalább egy órányi haladék, vagy egy perc, hogy még bocsánatot kérhess, és úgy érezhesd, igaz, elszúrtad ezt te is, azt, amit életnek mondanak, amit annak hiszünk, de egy kicsit helyrebillentetted két mondattal, két sorral, egy szóval.

Hidd el, hiányozni fog és égetni az a hiányzó pár másodperc is, ami ahhoz kellett volna, hogy a dugóból időben érhessen be hozzád a férjed, a szeretőd, a gyereked, vagy az anyád.

Ami ahhoz kellett volna, hogy ha nem is boldogan, de legalább méltósággal mehess el közülünk.

A szerző író, a cikk megjelent a honlapján is. Ha vitatkoznál vele, vagy hozzászólnál, írj nekünk!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek