Miért baj, ha hadviselésként gondolunk a járvány elleni küzdelemre?

2020.04.21. 12:41

Egy világjárvány során a gondoskodás lehet az a megközelítés, ami élhetőbb opciót jelent a háborúval bebútorozott fejekkel szemben. Akik másokról gondoskodnak, mindenkinek az immunitását növelik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Én is azok közé tartozom, akiknek szemet szúr a hadviselő szóhasználat a koronavírussal kapcsolatban. Itt az Azonnalin is lehetett olvasni a témában Böcskei Balázstól arról, milyen hiányosságok elfedésére szolgálhat ürügyül a koronavírus. Nem szállok vitába a cikk tartalmával, mert alapvetően egyetértek vele, de arra inspirált, hogy hozzátegyek pár dolgot a témával kapcsolatban, ami talán segíthet átgondolni, miért lenne érdemes másként közelíteni ehhez a kérdéshez.

Az ellenség láthatatlan, de most tényleg köztünk van

A fenyegetettség érzése, amit a kormány évek óta mesterségesen és nagy hatékonysággal pumpál a köztudatba magától értetődővé teszi sokak számára a bellikus szóhasználatot.

A közéletben és a sajtóban is nap mint nap találkozhatunk tetszés szerinti színben és szagban ellenségekkel, hazaárulókkal, vagy éppen megdöntendő diktatúrával. Ez a piromániás közeg elsőosztályú táptalaj a hirtelen begyűrűzött járvány háborús értelmezésére.

Ebben az esetben is – ahogy megszokhatta már az utca embere – az ellenség láthatatlan, de ezúttal tényleg közöttünk van, ami gyökeresen új helyzetet teremt, és alapvető kérdéseket is felszínre hoz. Olyanokat, amiket talán rövid távon el lehet mismásolni, de bármely laposföldhívőt próbára tesznek, még akkor is, ha az illető a vakságot küzdősportként űzi. 

A mozgalmi időket felelevenítő fotókon jobbára mindig mutató miniszterelnök háta mögött omladozó csempe, a hiányos védőfelszerelés, a sufnituning, a betegek hazaküldése mint a veszélyhelyzetben adott közegészségügyi válasz mind olyan szerkezeti hiányosságokra mutatnak rá, amik mellett nem nagyon lehet kérdésfeltevés nélkül elmenni. Ugyan nincs súlyosabb vakság, mint azé, aki nem akar látni, de talán ha majd lapos lesz a járványgörbe és lesz idő apróságokkal foglalkozni, előkerülnek ezek a kérdések is.

Hogy miért baj, ha háborúként vagy hadviselésként gondolunk a járványra, az akkor válik érthetővé amikor – például Spanyolországban – látunk polgárokat, akik önkéntes rendőrként az erkélyről inzultálják az utcán tartózkodókat, akik sok esetben munkába menő orvosok vagy nővérek lehetnek, vagy éppen megállítják a boltból hazafelé tartó színesbőrű szomszédot, mert gyanús. Magyarország esetében az interneten vegzált nyugdíjasok lehetne egy jó példa.

Miért és mire kellene lecserélni ezt a hadviselő szókincset?

Nagyon is fontos kritikával fogadni a korlátozásokat és a szolidaritásra koncentrálni. Így talán ebből még valami jó is kisülhet. 

Ha háború van, akkor elkerülhetetlen győzelemről is beszélni, ami feltételezi az ellenség megtörését vagy teljes megsemmisítését. A jelenlegi járványügyi helyzetben pedig éppen ennek az ellenkezőjét kérik tőlünk az „ellenség” legyőzéséhez. Azt, hogy vigyázzunk magunkra, hogy ezzel vigyázzunk a többiekre is.

Alba Rico spanyol filozófus ennél tovább megy a háborús metafora kapcsán egy interjúban: „fordítva kell fogalmaznunk: vigyáznunk kell a többiekre, hogy ezzel magunkat óvjuk. Érthető módon könnyebb elfogadni, hogy az embernek elsősorban magára kell vigyázni, és ennek következményeként a többieket is óvja, de jó lenne szem előtt tartani, hogy ezekben a pillanatokban a globális védekezésünk ennek a formulának a megfordításán nyugszik. Azzal, hogy másokra vigyázunk, magunkat óvjuk, tehát a legfontosabb a többiek védelme, és ez teljesen inkompatibilis bármilyen háborús metaforával.”

A járvány tükröt tart elénk és reflexióra kényszerít, láthatóvá teszi a rendszerint a felszín alatt létező gondoskodás világát, ami ugyan a hétköznapokban alig látszik, mégis ez az, ami mindent a hátán hordoz és egyben tart,

és amit rendszerint nem látunk vagy nem akarunk látni, és főleg nem értékelünk fontosságának arányában. És itt nem csak az anyákról, nagyszülőkről vagy éppen az egészségügyről van szó, hanem a közösség szövetéről, ami abban az esetben, ha megfelelő és jó állapotban van, most automatikusan képes pozitívan reagálni. 

A járvány arra kényszerít mindenkit, hogy felértékelje ezt a reproduktív univerzumot, és ráérezzen, hol helyezkedik el ebben az emberi szövetben. Ha nem a háború felől, hanem a gondoskodás felől közelítjük meg a járványra adott válaszunkat, annak nagyon messzemenő következményei vannak a hatásfokot tekintve.

A Christian Salmon által leírt, (kitalált?) marketingstratégia, ami a leginkább az az irodalmi fikcióra jellemző narratívákat átemelte a marketingkommunikáció  világába, és ami világszerte tanácsadókon és kommunikációs gurukon keresztül a napi politikába is begyűrüzött, sok politikusnak hozott választási győzelmeket, míg fel nem telítette és tette használhatlanná a ma egyre jellemzőbb virális jelenségekkel és provokációkkal, illetve agresszív vitákkal operáló politika, mint amilyen Orbáné is.

Az unalomig ismételt hamis történetek ugyanúgy inflálódnak, mint a pénz, és a történetmesélők idővel elveszítik hitelüket.

Talán most a fabrikált történetek mellé begyűrűznek a hétköznapok dolgai is, és a közpolitikák nem például a stadionépítést vagy a határvédelmet tűzik zászlajukra, hanem olyan közberuházásokat, amikkel ténylegesen elismerik az orvosok, ápolók és szociális munkások tevékenységét, akik most éppen a bőrüket viszik a vásárra mindannyiunkért, nem csak Magyarországon, hanem szerte a világban. Egy nem, vagy alig működő közegészségügyi rendszerben, mint a magyar, a terhet a személyek viselik, nem az intézmények, ami hosszútávon fenntarthatatlan. 

A magyarok szerencsére tudnak magukra vigyázni és nagyon normakövetők, talán túlságosan is, de ettől még a mai helyzet elég szomorú.

A gondoskodás piaci rést nyithat egy szolidaritásalapú politikának

A politikus metaforát választ sokak helyett, ez az egyik felelőssége. Érdemes a ezt a választást kritikával kezelni, mert meghatározza, hogy amikor ennek vége lesz, hol vesszük fel a fonalat.

Orbán nem fogja lecserélni a retorikáját, ez óriási pálfordulás lenne. Ma a kormány gondoskodása – a komunikáció szintjén biztosan – legfeljebb az egyszemélyes megmentő figuráját kínálja fel, ami nem csak autoriter, hanem domináns férfiszerep is.

Bármennyire is kapóra jön a járvány a további központosítás elérésére, ebben a helyzetben egy remek „piaci rés” nyílik meg a politikában azoknak a közösségeknek, akik képesek olyan alternatívát felmutatni, ami a szolidaritást, az összefogást és a másikért kiállást teszik központi elemmé.

SPANYOLORSZÁGBAN SOK ERKÉLYEN LÁTNI ILYEN SZIVÁRVÁNYOS GYEREKRAJZOKAT, NÉMELYIKEN VÍRUS IS VAN. AZT ÍRJÁK RÁ, HOGY MINDEN RENDBEN LESZ.

Egy világjárvány során a gondoskodás és a másikkal való törődés lehet az a megközelítés, amit ha magunkévá teszünk, segíthet emberi oldalról szembenézni a járvánnyal, és főleg feldolgozni a sokkot, ami így vagy úgy mindekit érint vagy érinteni fog.

Ez mindenképp egy élhetőbb opciót jelent a háborúval bebútorozott fejekkel szemben. Akik másokról gondoskodnak, azok mindenkinek az immunitását növelik.

Nem csak a koronavírussal szemben, hanem az önkényuralmi vírus ellenében is, és erre az immunitásra egyre nagyobb szükség van.

A törődés és az ápolás összehozza az embereket, és ellenpontot teremt a provokációnak, a kirekesztésnek és a félelemnek is, azzal, hogy megjeleníti, láthatóvá teszi a békességet, az együttműködést és az egymásért cselekvést. Pont ezek az értékek azok, amikkel a kényszeres háborús diskurzus nem tud mit kezdeni, és amiknek a fényében láthatóvá válik az abszurditása is. Ezért is lenne fontos, hogy közéleti szereplők magukévá tegyék ezeket a pozitív metaforákat, és ne csak a háborús veszteségeket könyveljék, vagy a mesterségesen szított konfliktusok csapdájában próbáljanak zsigerből harcolni.

Ehhez még csak hatalom sem kell, csak a megfelelő szavak és hozzáállás. Talán meglepődnénk, ha meglátnánk, hogy milyen sokan ki vannak erre szomjazva.

Olvasnál még Nagy Péter Sándortól az Azonnalin? Ide kattints! Hozzászólnál, vitatkoznál? Írj nekünk!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek