Míg a nyugati világ magával volt elfoglalva, Kína a világ ura lett

2020.04.16. 07:03

A világjárványért kollektíven az egész világ a felelős, nem pedig Kína, ami jószívűen még segíti is a világot a koronavírus elleni védekezésben. Ezt próbálja elhitetni Kína azzal a nyugattal, amely már eddig is évek óta importálta a kínai érdekeket.

Míg a nyugati világ magával volt elfoglalva, Kína a világ ura lett

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Miközben az egész világ a koronavírus-járvány elején vagy kellős közepén jár, Kínából már szinte csak pozitív hírek jönnek a járvány kapcsán: a korábban vírus gócpontjának számító Vuhanban már kezd visszaállni az élet a rendes kerékvágásba, a kommunista államban jóváhagyták két kísérleti vakcinának az embereken történő klinikai tesztelését is, és a Kínából világ körüli turnéra induló vírust már csak külföldről hurcolják be az országba a hivatalos adatok szerint.

Emellett naponta olvasni híreket a világ minden pontjáról, hogy Kína több tonnányi védőfelszerelést és lélegeztetőgépet szállít le – esetenként akár adományként (!) –, ezzel segítve az adott ország védekezését.

Azonban ezen szállítmányokat Kína nem csak a humanitárius segítségnyújtás jegyében adja az országoknak, hanem a saját narratívájának erősítése érdekében is, ugyanis Kína célja újraírni a történelmet és azt elhitetni,

hogy a világjárványért kollektíven az egész világ a felelős, nem pedig a kommunista állam, ami jószívűen még segíti is a világot a járvány elleni védekezésben.

Arról, hogy ennek a narratívának az elterjesztésében a WHO miként vette ki (és veszi ki a mai napig) a részét, Techet Péter írt egy részletes cikket, egy másik cikkben pedig amellett érvelt, hogy a vírus után újra kell gondolnia a világnak a kapcsolatát Kínával és ellenséges államként kellene tekinteni rá.

Azonban véleményem szerint ez megkésett lépés, hiszen Kína már a vírus előtt is sértette az euroatlanti érdekeket és a nyugat vígan asszisztált is abban, hogy ez így legyen.

Nem a demokráciát exportáltuk, hanem a kínai érdekeket importáltuk

Hogy miként vált a szárazföldi Kína világpolitikai szereplővé, egy kicsit vissza kell utaznunk az időben. Ugyanis sokáig nem a Kínai Népköztársaság számított Kínának, hanem az 1927 és 1950 között zajló Kínai polgárháború idején Tajvan szigetére visszaszorult Kínai Köztársaság. Azonban a kétpólusú világ idején Nixon – akkoriban geopolitikai szempontból teljesen logikusan – nyitott Peking felé: ugyanis Nixon észrevette, hogy az akkori hiedelmekkel szemben a kommunista tömb nem egységes, és az akkor még valódi veszélyt jelentő Szovjetuniót gyengíteni tudja, ha Pekinggel valamilyen diplomáciai kapcsolatot ápol.

De ezt nem csak Amerika vette észre, hanem a világ demokratikusabbnak mondott része is: 1971-ben az ENSZ 76 szavazattal, 35 ellenszavazattal és 17 tartózkodással végül Mao Ce-tung Kínáját fogadta el Kínának, kizárva ezzel tagjai közül a jobboldali, nacionalista Csang Kaj-sek vezette Kínai Köztársaságot (Tajvant) – ezért mondjuk nem kár, mert Maóhoz hasonlóan ő is véres katonai diktatúrát épített ki és csak az 1990-as években, Csang Kaj-sek halála után 12 évvel kezdődött meg Tajvan demokratizálódása, viszont addigra már marginalizálódott a szigetország.

1992-ben pedig a két Kína megkötötte az „egy Kína”-elvet tartalmazó szerződést,  amiben az akkori államfők kijelentették, hogy a két ország egy államnak számít, viszont arról nem egyeztek meg, hogy melyik is az igazi Kína. Peking ez alatt az egyesülést értette, míg az akkori tajpeji vezetés pedig úgy értelmezte, hogy innentől egyenlő feleknek számítanak.

Ezek a szárazföldi Kína számára hatalmas előnnyel jártak: immáron hivatalosan is elismerték létezését, Peking pedig 90-es évektől ezt úgy értelmezte, hogy csak is az ő létezését.

A Szovjetunió és a kétpólusú világ bukása pedig egyáltalán nem rántotta magával a kommunista Kínát:

mint arra a bolgár politológus, Ivan Krastev rámutatott, míg a Szovjetunióban úgy gondolták, hogy a kommunista rendszer problémája a párt, ezért a demokrácia irányába kell nyitni, addig Kínában úgy vélték, hogy a szocialista ideológia és az irányított gazdaság a problémák forrása, ezért a gazdasági rendszert kell úgy átalakítani, hogy a Kommunista Párt hegemóniája és társadalmi kontrollja továbbra is megmaradjon.

Ennek az egyik eredménye, hogy Bill Clinton elnöksége alatt 2000-ben megkötötték az USA-Kína kereskedelmi egyezményt, 2001-ben pedig Kína végképp kitört a politikai és gazdasági karanténból és csatlakozott a WTO-hoz, a Világkereskedelmi Szervezethez is.

Akkoriban sokan kritizálták Clintont, mivel Kínában már akkor sem voltak fontosak az olyan úri dolgok mint az emberi jogok (lásd Tienanmen tér, Tibet) vagy például a szabad média, azonban Clinton amellett érvelt, hogy Kína a világgazdaságba való bekapcsolódása miatt kénytelen lesz demokratizálódni, máskülönben a nyugati tőke nem fog megjelenni a kommunista államban.

Azonban, mint kiderült,

a vállalatokat jobban érdekli a profit, mint a tibeti szerzetesek szabadsága, és inkább szemet hunynak az emberi jogok tiprása felett, ha cserébe a hatalmas piacot jelentő Kínában eladhatják a szolgáltatásaikat és a termékeiket.

Így sikerült Xi Jinpingnek majdnem megcsuklóztatnia az NBA-t, mert az egyik csapat vezetője kiállt a hongkongi tüntetések mellett, vagy a Disneynek cenzúráznia a saját filmjeit, de a Twitter és az Apple is tett már szívességet a kommunista államnak azzal, hogy felhasználókat vagy appokat törölt, ami nem tetszett a kommunista vezetésnek.

Ma már nem tankokkal vívják a háborúkat

Azonban nem csak a gazdasági szereplők kötötték meg a saját üzleteiket Kínával: a pekingi pénzekért cserébe tabuvá vált beszélni Tibet, Hongkong vagy Tajvan helyzetéről a hivatalos fórumokon. Míg 2008-ban még Balog Zoltán is a tibetiek mellett állt ki, Xi legutóbbi budapesti látogatása során a már kormányon lévő Fidesz egyáltalán nem tartotta fontosnak a tibetiek ügyét, pedig az nem oldódott meg.

Donald Trump is kénytelen volt már visszakozni Kína kérésére. A megválasztása után Trump azzal bőszítette fel Kínát, hogy fogadta a Kínai Köztársaság (Tajvan) elnökének, Caj Jing-vennek  a telefonhívását, amivel megszegte az 1992-es „egy Kína”-elvet, mivel de facto ezzel elismerte a szigetországot. Később Trump elismerte hibáját és kiállt az „egy Kína”-elv mellett.

Kína pedig gazdasági növekedésével egyre inkább ki is használta gazdasági erejét: míg a különböző nyugati államoktól csak demokratikus feltételek mellett kaptak támogatást a feltörekvő államok, addig Kína a pénzügyi támogatásért cserébe semmilyen változást nem kért az adott ország politikai- vagy pártrendszerében, csak annyit, hogy kínai cégek végezhessék el a beruházást, sokszor még kínai hitelt is biztosítva erre. Így nem csak az adott ország vezetőségét állította „Kína-baráttá” Xi, hanem befolyását is növelte az adott térségben a nyugati érdekek kárára.

Európa pedig asszisztál is a kínai befolyásszerzéshez: több európai kikötő került már kínai tulajdonba, ahogy sok helyen az 5G hálózat fejlesztését is a kínai Huaweire bízták a cég botrányai ellenére,

mert a kínai áraknak semmilyen más cég nem tudott alámenni, lévén, hogy az állami pénzekkel megtolt Huaweinek nem számítanak a piaci árak, a kínai politikai vezetésnek pedig csak a befolyásszerzés a fontos. 

Nem véletlen, hogy az amerikai külpolitika Ázsia felé fordult: már Obama idején is Kínában látták a nagyobb veszélyt annak folyamatos terjeszkedése miatt, nem pedig Európában, ahogy Donald Trump is Kínával folytat kommunikációs és gazdasági háborúkat, nem pedig az oroszokkal, míg a NATO és Európa szinte alig érdekli.

A koronavírus és a soft power

Az új, Kínából indult

koronavírus-járvány pedig bebizonyította, hogy Kína immáron nem csak a világ ura akar lenni, hanem már részben az is.

A WHO elnöke, aki részben Kína segítségével szerezte meg a pozícióját, vélhetően Xi érdekei miatt tartott vissza információkat, mivel ha korábban hirdette volna ki a világjárványt, azzal a kínai gazdaság rossz helyzetbe került volna: le kellett volna zárni a határokat, korlátozni vagy egyenesen betiltani a Kínából érkező szállatmányokat.

Ugyan azt kizárhatjuk, hogy Kínának célja lett volna a járvány elterjesztése a világon, a gazdasági és politikai érdekei miatt azonban nem is tett meg minden óvintézkedést, hogy ezt megakadályozza. Most, hogy a járvány pedig az egész világra kiterjedt, próbálja átírni a szerepét a koronavírus kapcsán: immáron nem a járvány indulópontja, hanem a megoldója akar lenni.

És most a sok, rossz minőségű maszkért és a reményért, hogy a koronavírus legyőzhető – mint ahogy a kínai narratíva szerint ez már Vuhanban meg is történt –, a világ el is hiszi mindezt Xi Jinpingnek, miközben a nyugati sajtó a korábbi világrendet képviselő Amerikát és Nyugat-Európát nézi megvető szemekkel, hogy ők még a saját országukban sem tudják kontrollálni a vírust, és a sajtó járványkezelésként a kínai megoldást állítja be példának, miközben a nyugati világhoz tartozó Dél-Korea vagy az ahhoz görcsösen tartozni akaró Kínai Köztársaság (Tajvan) hasznosabb példával szolgálna.

Olvass még Karóczkai Balázstól az Azonnalin! Vitáznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

NYITÓKÉP: Papp Zsófia / Azonnali

Karóczkai Balázs
Karóczkai Balázs az Azonnali korábbi operatív vezetője

Mesterdiplomás politológus, 2019 óta újságíró. A külpolitika szenvedély, a belpolitika hobbi, a kultúra pedig kikapcsolódás.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek