+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2020. április 14. kedd, 10:07
A fiatalokra mindennél nagyobb hatása lehet a járványnak: a virtuális világukba a felnőttek is betüremkednek, az iskola megszűnhet meghatározó szocializációs közegnek lenni, és rosszul viselhetik, ha a járvány végével újra a klímaromboló kapitalizmus hódít teret. De elég-e mindez ahhoz, hogy megszülessen a V, azaz a vírusgeneráció? Szabó Andreával, az MTA Politikatudományi Intézetének politológusával beszélgettünk.

Írt egy érdekes esszét, amiben amellett érvelt, hogy a koronavírus hatására létrejöhet egy új, magát definiálni képes generáció a világon, amit V-nek, azaz vírusgenerációnak nevezett el. Mielőtt erre rátérnénk, tisztázzuk: hogyan születik egy-egy generáció?

 

Generációkról ma elsősorban William Strauss és Neil Howe amerikai szerzőpáros 1991-ben megjelent, Generációk című munkája alapján beszélünk. Ebben megírták, hogy az amerikai történelemben húsz-huszonöt évenként születnek olyan korcsoportok, akik másképpen viszonyulnak már bizonyos (elsősorban kulturális) kérdésekhez, mint a többiek, valamint meg is különböztetik magukat tőlük. Sokan vitatják ezt az elméletet, de tény és való, hogy Strauss és Howe egészen 1584-ig visszamenőleg figyelte meg ezt a ciklikusságot az amerikai társadalomban, összesen huszonöt generációt azonosítva.

 

Ők azt állítják, hogy három tényező kell ahhoz, hogy egy elkülönülő generáció kialakulhasson: először is életük azonos időszakában élnek meg bizonyos történelmi szituációkat, fejleményeket – ezt nevezem az írásomban élményközösségnek. Ilyen történelmi szituáció volt például az X-generáció számára a virtuális valóság megjelenése. Másodszor erre az együttesen megélt eseményre ráépül az a tudat, hogy ezt ők tényleg együtt élték meg, így keletkezik egy közös tulajdonság, magatartásforma, amit végső soron generációs tudatnak nevezhetünk.

 

Ilyenkor mondja ki magának en bloc a generáció, hogy mi mi vagyunk, nem pedig a szüleink vagy a nagyszüleink, és más a világhoz való viszonyunk, mint nekik. És harmadsorban, ha a másság észlelése mellett sikerül kimondani, hogy miben vagyunk mások, mit gondolunk másképp a világról, mit akarunk, hogy legyen helyette, akkor beszélhetünk generációs identitásról – ez az a végső mozzanat, ami egy generáció születéséhez szükségeltetik.

 

Így különböztetjük meg – Strauss és Howe alapján – azokat a generációkat, amiket mindannyian ismerünk: a baby boomereket, az X, az Y-generációt, satöbbi. Csakhogy ezek a generációk mind az idő múlásának köszönhetik a létezésüket, nem pedig egyetlen kitüntetett történelmi eseménynek.

 

Az állításom az, hogy a koronavírus és annak kezelése olyan történelmi esemény lehet, ami önjogán képezhet egy teljesen új generációt a most 14-25 év közötti fiatalokból. Ezt a generációt nevezem V, azaz vírusgenerációnak.

 

Pedig – mint arra az írásában utal is – a második világháború óta volt nem egy ilyen történelmi esemény, amik egy generáció kialakulásával kecsegtettek: ilyen volt a hidegháború vége, 2001. szeptember 11-e, a 2008-2009-es gazdasági világválság, a 2015-ös menekültválság vagy a klímaválság. Ezek miért nem lettek generációkialakító események? Miben lehet más, több a koronavírus ezekhez képest?

 

Vegyük példának szeptember 11-ét: az az Egyesült Államokon belül valóban generációképző esemény volt. Lett belőle az egész világra kiterjedő, generációképző esemény? Nem. Egyrészt azért, mert a terrortámadás következménye nem terjedt ki a világ egészére, másrészt azért, mert a reakció sem volt ugyanaz sok országban, mint az USA-ban. Márpedig, hogy világméretekben kialakuljon egy új generáció, ahhoz a reakciónak nagyon hasonlónak kell lennie.

 

Mit értünk reakció alatt?

 

Azt, hogy az egyes csoportok hogyan és milyen mélységben élik meg az adott eseményt. Szeptember 11-e sokkal mélyebben érintette az amerikaiakat, mint másokat, az nem volt képes nemzeteken átívelően, mélyen behatolni a társadalom szövetébe. A többi felsorolt példánál – a 2008-2009-es gazdasági világválságtól a menekültválságig – sem történt ez meg.

 

És a koronavírusnál ez megtörténhet?

 

Igen.

 

Még a globális generációképzéshez legközelebb álló gazdasági világválság sem terjedt ki a glóbusz egészére, a koronavírus viszont igen: ma már mindössze tíz olyan ország van, amit egyáltalán nem érint ez a járvány.

 

És mi kell ahhoz, hogy ezt a járványt a majdani V-generáció egyként élhesse meg, azaz kialakulhasson a generációképződés első fázisában az élményközösség?

 

Az, hogy az országok túlnyomó többsége nagyon hasonlóan reagál erre a helyzetre, egy szóban összegezve: #stayhome. Ebben az egy szóban benne van, hogy mindenki korlátozó intézkedéseket vezet be. Így valósulhat meg az, hogy független attól, hogy keleti vagy nyugati, északi vagy déli országról beszélünk, a társadalmat mindenhol nagyon mélyen érintik az események.

 

Azért nem mindenhol: eléggé máshogy élhetik meg az emberek a járványt az otthonmaradást csak ajánlgató Svédországban, vagy Belaruszban, ahol az elnök traktorozással győzné le a járványt, mint egy rendkívül szigorú intézkedéseket foganatosító Szlovákiában, vagy a COVID-19 kapcsán egy új Pearl Harborról beszélő Egyesült Államokban.

 

A Föld népessége körülbelül nyolcmilliárd ember. Ebből közel két és félmilliárd Kínában és Indiában él. Ha ehhez hosszávesszük az Egyesült Államokat és Oroszországot, már bőven a Föld népességének harmadánál tartunk. Ezekben az országokban a szigorítások egy irányba mutatnak: a személyi szabadságok korlátozása felé a járvány megfékezése érdekében.

 

Persze abban igaza van, hogy egy-egy ország kilóg a sorból, de tőlük eltekintve a járványt mindenhol hasonlóan kezelik, és ezért mindenhol hasonlóan és mélyen élhetik meg az emberek a következményeket. Ez nyilvánul meg a mindenhol tapasztalható lokális szolidaritásban: abban, hogy az emberek bevásárolnak az idősebb szomszédaiknak, vagy abban, hogy aki tud, segít az online távoktatásra történő átállásban. A magam részéről

 

meg is lepődtem, hogy a magyar társadalom pontosan olyan szolidárisan reagált a kialakuló helyzetre, mint a német, az olasz, a spanyol vagy az amerikai.

 

De most ugye a társadalom egészéről beszélünk, nem pedig arról, hogy hogyan képződhetne a koronavírusnak hála egy új globális generáció.

 

Vegyük végig, hogy mi adhatja a fiataloknál az első fázist, az élményközösség kialakulását. Mindenek előtt az, hogy otthon maradnak, és részt vesznek a távoktatásban. Tapasztalataim szerint az alsó középosztály alatti rétegek az egyedüliek, ahol ez nagyon problémásan valósul meg, pont a leszakadó, deprivált helyzetük miatt, nem pedig azért, mert nem akarnák amúgy betartani a szabályokat. Az, hogy a fiatalok döntően tartják magukat a megváltozott szabályokhoz, együtt jár azokkal a változásokkal, amik alapján ők ezt a helyzetet közösen és egyedien megélhetik. Nem tudom, meg fogják-e, de megvan rá az esély.

 

Ugyanis a második világháború óta az a tendencia, hogy a fiatalok egyre több időt töltenek el az oktatási rendszerben: egyre hamarabb kezdik el a tanulmányaikat, és egyre később is fejezik be. Ennek következtében a családok lemondtak bizonyos szocializációs funkcióikról az iskolarendszer számára, vagy az egész egyszerűen elvette tőlük azokat.

 

Különösen érvényes ez az informális társadalmi működés szabályainak átadásakor: az iskolában tapasztaljuk meg először, hogyan is mennek a dolgok valójában, hogyan működnek a hatalmi viszonyok, milyenek a függőségi rendszerek, milyen a „munkamegosztás” egy iskolában, kiben bízhatunk és kiben nem. Sőt, miután a családok nem nagyon beszélgetnek otthon a politikáról, ez a világ is az iskolán keresztül szűrődik át leginkább a fiatalokhoz.

 

A távoktatásnak hála a családok most visszaveszik ezeket a szocializációs funkciókat, újra a család lesz a legfontosabb szocializációs ágens.

 

Ez az, ami megváltoztathatja a fiatalok családi munkamegosztáson belüli helyzetét és az egymáshoz való viszonyukat. Hiszen most felerősödhet az a közösen osztott élmény, hogy mi – ellentétben a szüleinkkel vagy bárki mással – nem az iskolára, a tanárokra tudunk támaszkodni, hanem a szüleinkre és a csoporttársainkra. Hiába tesz meg most mindent a tanár, az a gyerek, aki megtapasztalta, hogy mennyivel kevesebb szerepet kapott a boldogulásában a tanára a helyben lévő szüleihez vagy a digitális technikában jártasabb kortársaihoz képest, már nem ugyanúgy fog ránézni a tanáraira szeptemberben, az iskolapadba visszaülve, mint előtte.

 

Hogyan lesz ebből generációs tudat?

 

Úgy, hogy ez az elkülönülés tudatosul a generációban.

 

Ehhez elég az is, ha akár csak egyetlen fiatal képes átütően megfogalmazni – akár egy mémben, egy Youtube- vagy egy Tik-tok-videóban –, hogy itt történt valami: mi egyedien megéltünk valamit, amit a második világháború óta senki,

 

ez csak a miénk, és emiatt egy különleges nemzedék vagyunk. Mert az életkorunkból adódóan mi vagyunk azok, akik ezt a vírus miatt kialakult időszakot hosszú távon meg tudjuk őrizni a tudatunkban, és annak a tanulságait le tudjuk vonni.

 

Ez valahol kísértetiesen hasonlít azokra a generációkra, amiket a politikában szokás emlegetni: Vona Gábor a Jobbik elnökeként előszeretettel hivatkozott arra, hogy ők a 2006-ból kinőtt generáció, míg Fekete-Győr Andrásék Momentum-generációról beszélnek.

 

Amiről ön beszél, azok a politikai generációk – ezeket a vonatkozó szakirodalom egyértelműen megkülönbözteti az általános értelemben vett generációtól, ami ez a vírusgeneráció is lehet. Míg a generáció az idő múlásához vagy egy történelmi eseményhez kapcsolódóan (mint amilyen egy világjárvány) képződhet, és elsősorban kulturális, esetleg történelmi sajátosságokon alapul (például hogy az adott generáció hogyan viszonyul a digitális forradalomhoz), addig politikai generáció értelemszerűen a politikai alrendszerben képződik, politikai célokat megfogalmazva és politikailag cselekedve, ami nem előfeltétele a „sima” generációnak.

 

A Jobbikkal kapcsolatban a néppártosodás előtt fel is vetettem a Kurucinfó-nemzedék megnevezést, ami jól le is írta, hogy az akkoriban a Kurucinfóról tájékozódó jobbikosok a 2006-os eseményeket élték meg őket mobilizáló eseményként, és egyértelműen a Gyurcsány-Bajnai-kormányokkal szemben határozták meg magukat. Ehhez hasonlóan az orbáni időszakkal szemben jött létre a Momentum, de ezt a politikai közösséget nem nevezném generációnak.

 

Miért nem? Akkor a Momentum-generációzás pusztán egy jól hangzó szlogen?

 

Nem látom, hogy a Momentum mögött mi az a generációképző esemény, tudat és identitás, ami létrehozhatná a Momentum-generációt.

 

A politikai elit már megvan, de a politikai generáció létrejöttéhez szükséges szociológiai feltételek nem teljesülnek.

 

Visszatérve a V-generációra: ha jól értem, az élményközösséget az adja, hogy ők ezt a válságot másképp élhetik meg, mint bárki más, a generációs tudatot pedig az, ha ez a másképp megélt élmény széles körben tudatosul. De mi kell ahhoz, hogy ez a tudat generációs identitássá váljon, és létrejöhessen egy jól meghatározható, önálló generáció?

 

A generációs identitás szoros összefüggésben van a generációs tudattal. Identitásról már akkor beszélhetünk, ha a generációnak lesz egy saját ideológiája. És ezt az ideológiai funkciót tölthetné be a klímaválságra válaszul megfogalmazódó zöld ideológiai gondolatvilág, a környezet- és klímavédelem, a környezettudatosság, ami egyébként is nagyon közel áll a fiatalokhoz. Ezt nemzetközi és hazai kutatások is bizonyítják. Tegyük ehhez hozzá, hogy a mai fiatalok jellemzően nem érzik magukénak a hagyományos ideológiákat, valamint azt, hogy a járványhelyzet végével 

 

a világgazdaság újraindítása a kapitalista országokban óriási beruházásigénnyel, jövedelemátcsoportosítással és az ipar felpörgetésével fog együtt járni.

 

Ez pedig szembe fog menni minden olyan kapitalizmuskritikus, zöld ideológiai gondolkodásmóddal, amire a fiatalok amúgy is fogékonyak. Éppen ezért lenne kézenfekvő, hogy ez az esetlegesen kialakuló V-generáció a klímavédelmen keresztül alakítaná ki a maga identitását, és fogalmazná meg, hogy milyennek látja a világot. A másik identitásképző elem a fiatalokra jellemző elszeparáltság, izoláltság lehet.

 

Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a fiatalok ma már kevésbé mozdulnak ki, és inkább online élik az életüket?

 

Pontosan, és ez adja a mostani helyzet paradoxonát. Az elmúlt évtizedben minden, generációkkal és a fiatalokkal foglalkozó irodalom negatívumként hozta fel, hogy a fiatalok folyton otthon vannak, interneteznek, a virtuális térben léteznek, így elszeparálva magukat a társadalom többi részétől. És amiért eddig kritizálták a fiatalokat, most az lett az elvárt magatartásforma: mindenki maradjon otthon, otthon tanuljon, otthon kapcsolódjon ki, online tartsa a kapcsolatot másokkal.

 

Ennek lehet egy olyan identitásképző hozadéka, hogy a fiatalok – megtapasztalva, hogy milyen, amikor a maguk izolált magatartásformája totálissá válik, és senkivel nem találkozhatnak – felértékelik az iskolai, egyetemi vagy más társas, személyes interakciókat.

 

Hogy persze, meg tudunk beszélni mindent chaten, de azért milyen jó találkozni. Ez a felértékelődő személyesség lehet a másik eleme a V-generáció kialakuló identitásának. Efelé lökheti ezt a korosztályt az a természetes, életkori sajátosság is, hogy ha utasítanak valamire, akkor annak dafke az ellenkezőjét fogom tenni, ha lehetőségem adódik rá.

 

Eddig az volt a trendi, az volt a lázadás, ha otthon ültél a gép előtt, vagy ha a telefonodat nyomkodtad. Most, hogy ez vált a kötelezővé, már uncsivá válhat ez a magatartás, és logikusan a személyes kapcsolatok szerepe nőhet meg.

 

De ez nem éppen identitásfosztással járna? Hiszen ezzel pont azt a dolgot vennénk ki az egyenletből, ami a fiatalokat eddig megkülönböztette a társadalom többi részétől, hogy elszeparálódnak és online élik az életüket. És a végén a szülők nem győznek majd hálálkodni, hogy végre a kölök nem online LoL-ozik meg CS-zik a barátaival, hanem a tábortűz mellett énekelget velük, ahogy azt ő is tette.

 

A különbség ott van, hogy az X és Y-generációhoz tartozó szülők szocializációjában nincs meg az a háborús pszichózis, amit a mostani fiatalok a koronavírus kapcsán megélnek, és ami beépülhet a szocializációs mintájukba. Ez teheti őket teljesen mássá, emiatt láthatják másképp a világot, mint a szüleik. És még ha a személyes kapcsolatok fel is értékelődnek majd bennük, az nem fogja azt jelenteni, hogy a szüleikkel azonos, tábortűz mellett énekelgetős generációvá fognak válni. Mert a szocializációjuk virtuális élményeit ez nem fogja kitörölni. Csak kiegészülhet az identitásuk a virtuális világ fontosságán túl a személyes kapcsolatok megnövekvő fontosságával.

 

A V-generáció lehet – jelentőségét tekintve – az új ‘68-as generáció?

 

Erre akkor tudunk majd választ adni, ha valóban kialakul ezeknek a fiataloknak generációs tudata és identitása.

 

Ha a jövőben felértékelődik a V-generáció kettős tudása a virtuális világ és a személyközi kapcsolatok fontosságáról, akkor a lehetőség ott van, hogy legyen akkora hatással a világra az ő látásmódjuk, nemzetképük, mint a ‘68-asoké.

 

A ‘68-as párhuzamot egyébként erősíti az is, hogy ahogy az akkori fiatalok kultúrája mainstream kultúrává vált, úgy a jelenlegi helyzet a fiatalok mostani, virtuálisvalóság-kultúráját teszi mainstreammé.

 

Ha egy új generáció lehetséges kialakulásáról gondolkodunk, nyilván a fiatalokról beszélünk. De mi történik az idősebb korosztályokkal? Az ő generációs tudatuk is kiegészülhet merőben új elemekkel?

 

Valóban, a már meglévő generációk tudatában is változást hozhat a mostani járványhelyzet, ők viszont – életkorukból adódóan – nem tudnak hosszú távon kialakítani és hordozni egy merőben új generációs tudatot. Náluk már megvannak azok a generációs alapok, amelyek kiegészülhetnek új elemekkel egy ilyen járvány hatására, de nem fognak gyökeres módon megváltozni, mint ahogy arra a fiataloknál esély van. Sőt, egyes régebbi, generációs mentalitásokat, mint a „sose lehet tudni, hogy mi fog történni” mondás alapján történő felhalmozást a mostani helyzet még fel is erősíthet a jövőben.

 

Ha már említette a felhalmozást: többek között ez is nem annak az ördögi körnek a hatása, hogy a társadalom szereplői kölcsönösen pánikba hajszolják egymást? A média egy része pánikoltatja a lakosságot, ami aztán emiatt olyan intézkedéseket kényszerít ki a döntéshozókból, ami alapján egyes médiumok még inkább pánikhangulatot kelthetnek, és így tovább.

 

A politika legfontosabb vezérlő elve, hogy hatalomra kerüljünk, és hatalmon maradjunk, amit – legalábbis demokráciákban – a lehető legtöbb ember támogatásával lehet elérni. A politikai csoportok szempontjából az az ideális, ha az emberek az adott politikai csoportot önmagáért támogatják, mert azt gondolják, ők jól csinálják a dolgukat, velük egyetértek, rájuk van szükség, és nem azért, mert valamilyen javakat várok tőlük cserébe.

 

Ezt nevezik a politikatudományban diffúz lojalitásnak: minél nagyobb a társadalomban a diffúz lojalitás egy politikai erő iránt, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az hosszú távon is hatalmon marad. Abban – politikatudományi szempontból – semmi kivetnivaló nincsen, hogy a hatalom olyan intézkedéseket tesz, amik ezt a diffúz lojalitást erősítik. Ráadásul a mostanihoz hasonló, háborús pszichózis első időszakában magától is az aktuális hatalom irányába növekszik a diffúz lojalitás, mert az emberek természetes módon félnek, és a döntési pozícióban lévőktől várják a megoldást.

 

Ön szerint várható volt, hogy a mostani válságszituációban sem tud összekapaszkodni a magyar politikai elit, hanem ugyanazt a háborús logikát és számító politikai játszmázást fogja folytatni, mint békeidőben?

 

Magánemberként

 

reménykedtem benne, hogy a koronavírus lehet az az esemény, ami képes elérni, hogy a politikai elit felülemelkedjen a mindennapi kicsinyes céljain, és megteremtse a nemzeti összefogást. Politológusként viszont azt kell mondanom, ez nem volt várható.

 

Korábbra is datálható (lásd az 1989-es Nemzeti Kerekasztal Tárgyalásokat lezáró megállapodást se a Fidesz, se az SZDSZ nem írta alá), de legkésőbb 2002 óta a politikai elit magatartásából, a magyar politika logikájából egyáltalán nem következett az, hogy bármilyen konszenzus létrejöjjön.

 

A 2008-2009-es válság idején sem volt politikai konszenzus, sőt, soha nem látott ellentéteket tapasztalhattunk. Hiányzik tehát a rendszerváltozás utáni magyar politikai hagyományból a minden szereplőn átívelő konszenzus megteremtésének szándéka, és ennek hatását érzékeljük most is. 

 

NYITÓKÉP: Gergely Bea

 

A koronavírus generációkra gyakorolt hatásairól szólt az Azonnali podcastjának, a Helyzetnek a legutóbbi része is, amelyben Nemes Orsolya generációkutató mellett különböző generációk tagjai is megszólalnak. Hallgasd vissza az Azonnalin vagy Spotify-on!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A moldovai Alkotmánybíróság két éven át tartó politikai válság végére tett pontot. Az elnök nyugatbarát pártja vezet, akár egyedül is kormányozhat.

Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár azt is elmondta, hogy miért döntöttek úgy, hogy az óvodákat és az általános iskolák alsó tagozatait még áprilisban kinyitják.

Cak az oltás első dózisát kapta meg. A kormány időközben ígéretet tett a rendszer pontosítására.

Ismert emberek fognak oltásra buzdítani minket, a cél nyolcmillió magyar beoltása, Gulyás szerint a Szputnyik a nyugati vakcináknál is jobb. Ez történt a kormányinfón!

Kolozsváron nemcsak a lakhatás, a kultúra is többe kerül, mint máshol. A Székelyföldön minden olcsóbb, Kézdivásárhely a legolcsóbb, magyar lakossággal is rendelkező város.

A heti Tsúfos Tükör megmutatja, miért örülhetünk a fővárosban épülő kínai egyetemnek.

A 2019-es önkormányzati választáson Pikó András mögé álltak be, és most sem állítanak saját jelöltet a VIII. kerületben.

A hét kérdése

A hatpárti ellenzéki szövetség szerint felesleges a regisztráció, elég lenne felmutatni a TAJ-kártyát, hogy beoltsanak valakit a covid ellen. Szerinted?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Horváth Máté, a Dürer Kert koncertszervezője az Azonnalinak néhány részletet elárult arról, hogyan fog kinézni a lockdown utáni Dürer. Podcast!

Az 1848-as forradalomra és szabadságharcról szeretünk egy jó adag nemzeti mázzal és pátosszal leöntve gondolkodni. De mi köze a nemzeti ünnep lezüllesztéséhez Torgyán Józsefnek? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás