Megszületik a vírusgeneráció, amely az iskola helyett újra a családban szocializálódik?

A fiatalokra mindennél nagyobb hatása lehet a járványnak: a virtuális világukba a felnőttek is betüremkednek, az iskola megszűnhet meghatározó szocializációs közegnek lenni, és rosszul viselhetik, ha a járvány végével újra a klímaromboló kapitalizmus hódít teret. De elég-e mindez ahhoz, hogy megszülessen a V, azaz a vírusgeneráció? Szabó Andreával, az MTA Politikatudományi Intézetének politológusával beszélgettünk.

Írt egy érdekes esszét, amiben amellett érvelt, hogy a koronavírus hatására létrejöhet egy új, magát definiálni képes generáció a világon, amit V-nek, azaz vírusgenerációnak nevezett el. Mielőtt erre rátérnénk, tisztázzuk: hogyan születik egy-egy generáció?

Generációkról ma elsősorban William Strauss és Neil Howe amerikai szerzőpáros 1991-ben megjelent, Generációk című munkája alapján beszélünk. Ebben megírták, hogy az amerikai történelemben húsz-huszonöt évenként születnek olyan korcsoportok, akik másképpen viszonyulnak már bizonyos (elsősorban kulturális) kérdésekhez, mint a többiek, valamint meg is különböztetik magukat tőlük. Sokan vitatják ezt az elméletet, de tény és való, hogy Strauss és Howe egészen 1584-ig visszamenőleg figyelte meg ezt a ciklikusságot az amerikai társadalomban, összesen huszonöt generációt azonosítva.

Ők azt állítják, hogy három tényező kell ahhoz, hogy egy elkülönülő generáció kialakulhasson: először is életük azonos időszakában élnek meg bizonyos történelmi szituációkat, fejleményeket – ezt nevezem az írásomban élményközösségnek. Ilyen történelmi szituáció volt például az X-generáció számára a virtuális valóság megjelenése. Másodszor erre az együttesen megélt eseményre ráépül az a tudat, hogy ezt ők tényleg együtt élték meg, így keletkezik egy közös tulajdonság, magatartásforma, amit végső soron generációs tudatnak nevezhetünk.

Ilyenkor mondja ki magának en bloc a generáció, hogy mi mi vagyunk, nem pedig a szüleink vagy a nagyszüleink, és más a világhoz való viszonyunk, mint nekik. És harmadsorban, ha a másság észlelése mellett sikerül kimondani, hogy miben vagyunk mások, mit gondolunk másképp a világról, mit akarunk, hogy legyen helyette, akkor beszélhetünk generációs identitásról – ez az a végső mozzanat, ami egy generáció születéséhez szükségeltetik.

Így különböztetjük meg – Strauss és Howe alapján – azokat a generációkat, amiket mindannyian ismerünk: a baby boomereket, az X, az Y-generációt, satöbbi. Csakhogy ezek a generációk mind az idő múlásának köszönhetik a létezésüket, nem pedig egyetlen kitüntetett történelmi eseménynek.

Pedig – mint arra az írásában utal is – a második világháború óta volt nem egy ilyen történelmi esemény, amik egy generáció kialakulásával kecsegtettek: ilyen volt a hidegháború vége, 2001. szeptember 11-e, a 2008-2009-es gazdasági világválság, a 2015-ös menekültválság vagy a klímaválság. Ezek miért nem lettek generációkialakító események? Miben lehet más, több a koronavírus ezekhez képest?

Vegyük példának szeptember 11-ét: az az Egyesült Államokon belül valóban generációképző esemény volt. Lett belőle az egész világra kiterjedő, generációképző esemény? Nem. Egyrészt azért, mert a terrortámadás következménye nem terjedt ki a világ egészére, másrészt azért, mert a reakció sem volt ugyanaz sok országban, mint az USA-ban. Márpedig, hogy világméretekben kialakuljon egy új generáció, ahhoz a reakciónak nagyon hasonlónak kell lennie.

Mit értünk reakció alatt?

Azt, hogy az egyes csoportok hogyan és milyen mélységben élik meg az adott eseményt. Szeptember 11-e sokkal mélyebben érintette az amerikaiakat, mint másokat, az nem volt képes nemzeteken átívelően, mélyen behatolni a társadalom szövetébe. A többi felsorolt példánál – a 2008-2009-es gazdasági világválságtól a menekültválságig – sem történt ez meg.

És a koronavírusnál ez megtörténhet?

Igen.

És mi kell ahhoz, hogy ezt a járványt a majdani V-generáció egyként élhesse meg, azaz kialakulhasson a generációképződés első fázisában az élményközösség?

Az, hogy az országok túlnyomó többsége nagyon hasonlóan reagál erre a helyzetre, egy szóban összegezve: #stayhome. Ebben az egy szóban benne van, hogy mindenki korlátozó intézkedéseket vezet be. Így valósulhat meg az, hogy független attól, hogy keleti vagy nyugati, északi vagy déli országról beszélünk, a társadalmat mindenhol nagyon mélyen érintik az események.

Azért nem mindenhol: eléggé máshogy élhetik meg az emberek a járványt az otthonmaradást csak ajánlgató Svédországban, vagy Belaruszban, ahol az elnök traktorozással győzné le a járványt, mint egy rendkívül szigorú intézkedéseket foganatosító Szlovákiában, vagy a COVID-19 kapcsán egy új Pearl Harborról beszélő Egyesült Államokban.

A Föld népessége körülbelül nyolcmilliárd ember. Ebből közel két és félmilliárd Kínában és Indiában él. Ha ehhez hosszávesszük az Egyesült Államokat és Oroszországot, már bőven a Föld népességének harmadánál tartunk. Ezekben az országokban a szigorítások egy irányba mutatnak: a személyi szabadságok korlátozása felé a járvány megfékezése érdekében.

Persze abban igaza van, hogy egy-egy ország kilóg a sorból, de tőlük eltekintve a járványt mindenhol hasonlóan kezelik, és ezért mindenhol hasonlóan és mélyen élhetik meg az emberek a következményeket. Ez nyilvánul meg a mindenhol tapasztalható lokális szolidaritásban: abban, hogy az emberek bevásárolnak az idősebb szomszédaiknak, vagy abban, hogy aki tud, segít az online távoktatásra történő átállásban. A magam részéről

De most ugye a társadalom egészéről beszélünk, nem pedig arról, hogy hogyan képződhetne a koronavírusnak hála egy új globális generáció.

Vegyük végig, hogy mi adhatja a fiataloknál az első fázist, az élményközösség kialakulását. Mindenek előtt az, hogy otthon maradnak, és részt vesznek a távoktatásban. Tapasztalataim szerint az alsó középosztály alatti rétegek az egyedüliek, ahol ez nagyon problémásan valósul meg, pont a leszakadó, deprivált helyzetük miatt, nem pedig azért, mert nem akarnák amúgy betartani a szabályokat. Az, hogy a fiatalok döntően tartják magukat a megváltozott szabályokhoz, együtt jár azokkal a változásokkal, amik alapján ők ezt a helyzetet közösen és egyedien megélhetik. Nem tudom, meg fogják-e, de megvan rá az esély.

Ugyanis a második világháború óta az a tendencia, hogy a fiatalok egyre több időt töltenek el az oktatási rendszerben: egyre hamarabb kezdik el a tanulmányaikat, és egyre később is fejezik be. Ennek következtében a családok lemondtak bizonyos szocializációs funkcióikról az iskolarendszer számára, vagy az egész egyszerűen elvette tőlük azokat.

Különösen érvényes ez az informális társadalmi működés szabályainak átadásakor: az iskolában tapasztaljuk meg először, hogyan is mennek a dolgok valójában, hogyan működnek a hatalmi viszonyok, milyenek a függőségi rendszerek, milyen a „munkamegosztás” egy iskolában, kiben bízhatunk és kiben nem. Sőt, miután a családok nem nagyon beszélgetnek otthon a politikáról, ez a világ is az iskolán keresztül szűrődik át leginkább a fiatalokhoz.

Ez az, ami megváltoztathatja a fiatalok családi munkamegosztáson belüli helyzetét és az egymáshoz való viszonyukat. Hiszen most felerősödhet az a közösen osztott élmény, hogy mi – ellentétben a szüleinkkel vagy bárki mással – nem az iskolára, a tanárokra tudunk támaszkodni, hanem a szüleinkre és a csoporttársainkra. Hiába tesz meg most mindent a tanár, az a gyerek, aki megtapasztalta, hogy mennyivel kevesebb szerepet kapott a boldogulásában a tanára a helyben lévő szüleihez vagy a digitális technikában jártasabb kortársaihoz képest, már nem ugyanúgy fog ránézni a tanáraira szeptemberben, az iskolapadba visszaülve, mint előtte.

Hogyan lesz ebből generációs tudat?

Úgy, hogy ez az elkülönülés tudatosul a generációban.

ez csak a miénk, és emiatt egy különleges nemzedék vagyunk. Mert az életkorunkból adódóan mi vagyunk azok, akik ezt a vírus miatt kialakult időszakot hosszú távon meg tudjuk őrizni a tudatunkban, és annak a tanulságait le tudjuk vonni.

Ez valahol kísértetiesen hasonlít azokra a generációkra, amiket a politikában szokás emlegetni: Vona Gábor a Jobbik elnökeként előszeretettel hivatkozott arra, hogy ők a 2006-ból kinőtt generáció, míg Fekete-Győr Andrásék Momentum-generációról beszélnek.

Amiről ön beszél, azok a politikai generációk – ezeket a vonatkozó szakirodalom egyértelműen megkülönbözteti az általános értelemben vett generációtól, ami ez a vírusgeneráció is lehet. Míg a generáció az idő múlásához vagy egy történelmi eseményhez kapcsolódóan (mint amilyen egy világjárvány) képződhet, és elsősorban kulturális, esetleg történelmi sajátosságokon alapul (például hogy az adott generáció hogyan viszonyul a digitális forradalomhoz), addig politikai generáció értelemszerűen a politikai alrendszerben képződik, politikai célokat megfogalmazva és politikailag cselekedve, ami nem előfeltétele a „sima” generációnak.

A Jobbikkal kapcsolatban a néppártosodás előtt fel is vetettem a Kurucinfó-nemzedék megnevezést, ami jól le is írta, hogy az akkoriban a Kurucinfóról tájékozódó jobbikosok a 2006-os eseményeket élték meg őket mobilizáló eseményként, és egyértelműen a Gyurcsány-Bajnai-kormányokkal szemben határozták meg magukat. Ehhez hasonlóan az orbáni időszakkal szemben jött létre a Momentum, de ezt a politikai közösséget nem nevezném generációnak.

Miért nem? Akkor a Momentum-generációzás pusztán egy jól hangzó szlogen?

A politikai elit már megvan, de a politikai generáció létrejöttéhez szükséges szociológiai feltételek nem teljesülnek.

Visszatérve a V-generációra: ha jól értem, az élményközösséget az adja, hogy ők ezt a válságot másképp élhetik meg, mint bárki más, a generációs tudatot pedig az, ha ez a másképp megélt élmény széles körben tudatosul. De mi kell ahhoz, hogy ez a tudat generációs identitássá váljon, és létrejöhessen egy jól meghatározható, önálló generáció?

A generációs identitás szoros összefüggésben van a generációs tudattal. Identitásról már akkor beszélhetünk, ha a generációnak lesz egy saját ideológiája. És ezt az ideológiai funkciót tölthetné be a klímaválságra válaszul megfogalmazódó zöld ideológiai gondolatvilág, a környezet- és klímavédelem, a környezettudatosság, ami egyébként is nagyon közel áll a fiatalokhoz. Ezt nemzetközi és hazai kutatások is bizonyítják. Tegyük ehhez hozzá, hogy a mai fiatalok jellemzően nem érzik magukénak a hagyományos ideológiákat, valamint azt, hogy a járványhelyzet végével 

Ez pedig szembe fog menni minden olyan kapitalizmuskritikus, zöld ideológiai gondolkodásmóddal, amire a fiatalok amúgy is fogékonyak. Éppen ezért lenne kézenfekvő, hogy ez az esetlegesen kialakuló V-generáció a klímavédelmen keresztül alakítaná ki a maga identitását, és fogalmazná meg, hogy milyennek látja a világot. A másik identitásképző elem a fiatalokra jellemző elszeparáltság, izoláltság lehet.

Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a fiatalok ma már kevésbé mozdulnak ki, és inkább online élik az életüket?

Pontosan, és ez adja a mostani helyzet paradoxonát. Az elmúlt évtizedben minden, generációkkal és a fiatalokkal foglalkozó irodalom negatívumként hozta fel, hogy a fiatalok folyton otthon vannak, interneteznek, a virtuális térben léteznek, így elszeparálva magukat a társadalom többi részétől. És amiért eddig kritizálták a fiatalokat, most az lett az elvárt magatartásforma: mindenki maradjon otthon, otthon tanuljon, otthon kapcsolódjon ki, online tartsa a kapcsolatot másokkal.

Hogy persze, meg tudunk beszélni mindent chaten, de azért milyen jó találkozni. Ez a felértékelődő személyesség lehet a másik eleme a V-generáció kialakuló identitásának. Efelé lökheti ezt a korosztályt az a természetes, életkori sajátosság is, hogy ha utasítanak valamire, akkor annak dafke az ellenkezőjét fogom tenni, ha lehetőségem adódik rá.

Eddig az volt a trendi, az volt a lázadás, ha otthon ültél a gép előtt, vagy ha a telefonodat nyomkodtad. Most, hogy ez vált a kötelezővé, már uncsivá válhat ez a magatartás, és logikusan a személyes kapcsolatok szerepe nőhet meg.

De ez nem éppen identitásfosztással járna? Hiszen ezzel pont azt a dolgot vennénk ki az egyenletből, ami a fiatalokat eddig megkülönböztette a társadalom többi részétől, hogy elszeparálódnak és online élik az életüket. És a végén a szülők nem győznek majd hálálkodni, hogy végre a kölök nem online LoL-ozik meg CS-zik a barátaival, hanem a tábortűz mellett énekelget velük, ahogy azt ő is tette.

A különbség ott van, hogy az X és Y-generációhoz tartozó szülők szocializációjában nincs meg az a háborús pszichózis, amit a mostani fiatalok a koronavírus kapcsán megélnek, és ami beépülhet a szocializációs mintájukba. Ez teheti őket teljesen mássá, emiatt láthatják másképp a világot, mint a szüleik. És még ha a személyes kapcsolatok fel is értékelődnek majd bennük, az nem fogja azt jelenteni, hogy a szüleikkel azonos, tábortűz mellett énekelgetős generációvá fognak válni. Mert a szocializációjuk virtuális élményeit ez nem fogja kitörölni. Csak kiegészülhet az identitásuk a virtuális világ fontosságán túl a személyes kapcsolatok megnövekvő fontosságával.

A V-generáció lehet – jelentőségét tekintve – az új ‘68-as generáció?

Erre akkor tudunk majd választ adni, ha valóban kialakul ezeknek a fiataloknak generációs tudata és identitása.

A ‘68-as párhuzamot egyébként erősíti az is, hogy ahogy az akkori fiatalok kultúrája mainstream kultúrává vált, úgy a jelenlegi helyzet a fiatalok mostani, virtuálisvalóság-kultúráját teszi mainstreammé.

Ha egy új generáció lehetséges kialakulásáról gondolkodunk, nyilván a fiatalokról beszélünk. De mi történik az idősebb korosztályokkal? Az ő generációs tudatuk is kiegészülhet merőben új elemekkel?

Valóban, a már meglévő generációk tudatában is változást hozhat a mostani járványhelyzet, ők viszont – életkorukból adódóan – nem tudnak hosszú távon kialakítani és hordozni egy merőben új generációs tudatot. Náluk már megvannak azok a generációs alapok, amelyek kiegészülhetnek új elemekkel egy ilyen járvány hatására, de nem fognak gyökeres módon megváltozni, mint ahogy arra a fiataloknál esély van. Sőt, egyes régebbi, generációs mentalitásokat, mint a „sose lehet tudni, hogy mi fog történni” mondás alapján történő felhalmozást a mostani helyzet még fel is erősíthet a jövőben.

Ha már említette a felhalmozást: többek között ez is nem annak az ördögi körnek a hatása, hogy a társadalom szereplői kölcsönösen pánikba hajszolják egymást? A média egy része pánikoltatja a lakosságot, ami aztán emiatt olyan intézkedéseket kényszerít ki a döntéshozókból, ami alapján egyes médiumok még inkább pánikhangulatot kelthetnek, és így tovább.

A politika legfontosabb vezérlő elve, hogy hatalomra kerüljünk, és hatalmon maradjunk, amit – legalábbis demokráciákban – a lehető legtöbb ember támogatásával lehet elérni. A politikai csoportok szempontjából az az ideális, ha az emberek az adott politikai csoportot önmagáért támogatják, mert azt gondolják, ők jól csinálják a dolgukat, velük egyetértek, rájuk van szükség, és nem azért, mert valamilyen javakat várok tőlük cserébe.

Ezt nevezik a politikatudományban diffúz lojalitásnak: minél nagyobb a társadalomban a diffúz lojalitás egy politikai erő iránt, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az hosszú távon is hatalmon marad. Abban – politikatudományi szempontból – semmi kivetnivaló nincsen, hogy a hatalom olyan intézkedéseket tesz, amik ezt a diffúz lojalitást erősítik. Ráadásul a mostanihoz hasonló, háborús pszichózis első időszakában magától is az aktuális hatalom irányába növekszik a diffúz lojalitás, mert az emberek természetes módon félnek, és a döntési pozícióban lévőktől várják a megoldást.

Ön szerint várható volt, hogy a mostani válságszituációban sem tud összekapaszkodni a magyar politikai elit, hanem ugyanazt a háborús logikát és számító politikai játszmázást fogja folytatni, mint békeidőben?

Magánemberként

Korábbra is datálható (lásd az 1989-es Nemzeti Kerekasztal Tárgyalásokat lezáró megállapodást se a Fidesz, se az SZDSZ nem írta alá), de legkésőbb 2002 óta a politikai elit magatartásából, a magyar politika logikájából egyáltalán nem következett az, hogy bármilyen konszenzus létrejöjjön.

A 2008-2009-es válság idején sem volt politikai konszenzus, sőt, soha nem látott ellentéteket tapasztalhattunk. Hiányzik tehát a rendszerváltozás utáni magyar politikai hagyományból a minden szereplőn átívelő konszenzus megteremtésének szándéka, és ennek hatását érzékeljük most is. 

NYITÓKÉP: Gergely Bea

A koronavírus generációkra gyakorolt hatásairól szólt az Azonnali podcastjának, a Helyzetnek a legutóbbi része is, amelyben Nemes Orsolya generációkutató mellett különböző generációk tagjai is megszólalnak. Hallgasd vissza az Azonnalin vagy Spotify-on!