Menekülés a légtérzár elől – panamai törzsi gyűlésről Budapestre

Életre szóló élmény egy közép-amerikai autentikus és elektronikus zenei fesztivál a trópusi tengerparton, a legráncosabb partiarc is hónapokra kisimul utána. Idén azonban nem maradt idő a feltöltődésre, gyors menekülés lett helyette a koronavírus-járvány miatt. Nemesházi Péter kalandos hazaútja a karibi Playa Chiquitáról Budapestre.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Nemesházi Petivel közel 20 éve vagyunk jóban. Rengeteg partit mulattunk át együtt, az egyik legtehetségesebb magyar fotósnak és vicc-szerzőnek tartom, utolsó kiállításom képein ő volt a férfimodell. Tavaly is, idén is elment a panamai Tribal Gathering törzsi találkozójára. Budapestre hazatérve, az önkéntes karantén magányában emlékezett vissza a március 16. és 24. közötti hihetetlen kalandokkal teli napokra, majd elküldte az anyagot.

Március 16., hétfő, 14 óra

Tegnap véget ért a kéthetes fesztivál. Mi, négyen magyarok, viszont már több, mint három hete itt vagyunk, mert dolgozni jöttünk, egy héttel a fesztivál indulása előtt. Délután katonák küldték végig az infót a bent lévők között, hogy a több, mint 14 napja itt tartózkodóknak el kell hagyniuk a helyszínt. Aki viszont nincs itt annyi ideje, annak meg kell várnia a 14. napot, és csak utána mehet el. Ez azért volt necces, mert aki az utolsó öt napra, a rendezvény elektronikus zenei részére jött, annak még kilenc napot kellet volna eltöltenie az egyébként csodaszép Playa Chiquita napfényes, pálmafás partján.

Pont a negyedik hetünket kezdtük meg, és különben is, holnap indulna a már törölt Lufthansa-járatunk. Azt terveztük, hogy visszatérünk a városba, és lesz még két napunk a civilizáció és Közép-Amerika középpontjában. Szépen összepakoltunk már, indulásra készen várva a shuttle buszt, amikor egy óra múlva jött az újabb hír: a panamai kormány ma mégsem enged ki senkit a fesztivál – katonák által már több, mint egy hete karanténná nyilvánított – területéről. Megjegyezném, hogy a kb. ezer főből senki nem volt vírusos, és erről a szervezőség visszaigazolást is kapott. Jó, maradunk még egy napot, gondoltuk.

Újabb óra elteltével jött az újabb hír: függetlenül attól, hogy ki mióta van itt, mindenkinek legalább még egy hétig maradnia kell. Itt engedtem el a napot, és vártam, mit hoz a holnap. De mivel óránként változtak a döntések, bíztam a legjobb jóban. Korán lefeküdtem, kicsit rárelaxáltam az egészre, hamar el is aludtam.

Március 17., kedd

Már reggel 8 körül felkeltem, mert bizonytalan volt minden, vártam a friss infókat a visszautunkról Panamavárosba, és szerettem volna újra szépen összepakolni a poggyászomat.

Minden a fejemben lejátszódott forgatókönyv szerint alakult. Sikerült az egyik leghamarabb induló buszra jelentkeznünk, és mivel újra érvénybe lépett a 14 napot itt töltött személyek elindítása, ki is engedtek minket. Délre újra útra készen voltunk, és nekivágtunk a bejáratnak. A katonaság és orvosaik vártak, az összes kilépőt lehőmérőzték, papírt is ki kellett tölteni mellé.

Elindultunk a buszok várakozási helyére, onnan megy majd két 20 fős busz a személyzetnek, 50 fős a vendégeknek. Aztán szembesültünk a valósággal: azok is ott dekkoltak és várakoztak, akik már reggel 9-kor elindultak a legelső járatokra. Találkoztunk egy magyar informatikus sráccal is, három hét alatt egyszer sem futottunk össze vele. Fél 1 lehetett, amikor

Mivel 11 magyarból öt nem tudott kijönni a területről (csak öt napja voltak ott), már két napja felvettük vele a kapcsolatot. Gyorsan elmagyaráztuk, mi a helyzet, és mondta, hogy jön még egy autó, és megpróbálják kihozni a többieket.

Kb. 20 perc múlva újra megjelent a két autó a magyar fiatalokkal és az egyik magyar vendégfellépővel, Papp Lacival (Subotage), akiket végül csodálatos bravúrral sikerült kimenekíteniük. Herczeg György mondta, hogy még egy ember befér hozzájuk, mert visszaviszik a magyarok nagyját Panamavárosba. Szépen átadtuk a helyet az ismeretlen ismerős informatikus srácnak, mondván: négyen együtt jöttünk, együtt is megyünk. Vártunk még két órát a buszok rendőrségi felvezetésére, hogy a katonai ellenőrzőpontokon zökkenőmentesen át tudjunk haladni.

15 óra – megjöttek a buszok és a felvezető rendőrök is. 15.30 – felpakoltunk és elindultunk a hosszú útra, vissza a városba. Tavaly 7 órára kerekedett az amúgy négyórás visszaút. Kíváncsian vártuk, mennyi lesz idén. Két checkpoint volt, ahol fél és egy órát vártunk, de a végén tovább engedtek. 45 percre a repülőtértől az 50 fős busz jobbhátsó belső kereke az autópálya közepén durrdefektet kapott; hát persze, mikor máskor. Elindult a tanakodás, hogyan legyen tovább, mert valószínűleg megint órákat kell várni.

Felhívtam Herczeg urat, hogy mitevők legyünk, és mi a helyzet náluk. Foglalt nekünk szállást abba a hotelbe, ahol ő is lakott. Így megoldódott, hogy hova megyünk a reptérről. Közben elmesélte:

Aztán jött egy újabb rendőrautó, és magunk mögött hagyva a defektes járatot, elindult a két busz a reptér felé.

22 óra – megérkeztünk kalandos utunk majdnem végpontjához, a reptérre, onnan taxival gyorsan be a városba, mentünk a hotelbe.

22.30 – elfoglaltuk a szállásunkat, és elmentünk a legközelebbi étterembe valami vacsoráért. Ott szembesültünk először a kialakult helyzettel, hogy senki nincs az egységben, ételt csak elvitelre lehet venni, és még rendelés előtt kézmosásra utasítottak. Természetesen.

Sikerült abszolválni a mutatványt, a kaját felvittük a hotelszobába, megvacsiztunk, és három hét után végre melegvizes, rendes zuhanyzóban lefürödtünk. Csak azért volt kellemes érzés, mert a fesztiválon olyan volt a zuhanyzó, hogy vitted magaddal az öntözőkannát, megtöltötted vizzel, úgy mentél „zuhanyozni”. Az este záróakkordjaként megjegyeztem druszámnak, hogy na végre, rendes ágyban alszunk, és nem kell lefekvéskor behúzni a cipzárt.

Március 18., szerda

Reggel arra kelek, hogy nővérem többször keresett (hajnali 3-kor, ami Magyarországon már délelőtt 9 volt), mert még az este írtam neki, hogy próbálja áttetetni a repjegyem a következő napok valamelyikére. Sikerült is összehoznia egy Panama-Chicago-Frankfurt-Budapestet. Az USA-ba viszont csak akkor léphet be az ember, ha van ESTA-ja, ami nekem nem volt, és úgy hallottuk, hogy a kialakult helyzet miatt a következő 30 napban nem is adnak ki. Gyorsan megkértem tesómat, hogy a jegyet próbálja az USA-t nem érintő járatra áttetetni. Sikerült is egy későbbi időpontra, de senki nem fogja elhinni, mikorra: április 12-re. Hamarabb nem volt. Szóval ezen a ponton majdnem még egy hónapot kint kellett volna maradni.

Reggeli közben azért megkérdeztük a tiszteletbeli nagykövetet, hogy mi a helyzet az ESTA-dologgal. Szerinte is necces volt, de megígérte: utánanéz. Pár óra múlva írt, hogy mivel legalább két hete elhagytuk a schengeni határt, biztos megkapjuk. Gyorsan meg is csináltuk, kifizettük, hogy ha még egyszer hasonló ajánlatot kapunk, akkor Amerika felé tudjunk hazamenni.

Mindezek tudatában kimentünk az ürességtől kongó Tocumen reptérre, hogy a Lufthansa irodájánál személyesen intézzük el a jegyátírást, de sajnálatos módon senkit nem találtunk, aki dolgozott vagy foglalkozott volna velünk. A Turkish Airlines irodájánál viszont találkoztunk két magyar sráccal, pont a jegyeiket iratták át, zökkenőmentesen. Látva mindezt, elgondolkoztunk a lehetőségen, hogy ha a Lufthansával nem sikerül, és minden kötél szakad, a Turkishnél veszünk két új jegyet. Visszaubereztünk a városba,

Nem maradt más választásunk, mint megnyugodni és elmenni egy jót enni a Buffalo Wild Wing amcsi sportétterembe. Az óriási térben csak mi négyen voltunk vendégek.

Vacsi után, a hotelbe visszatérve, megbeszéltem a nővérkémmel, hogy magyar idő szerint reggel 8-kor értekezünk, és akkor mind a négyünk jegyét megpróbálja egy járatra átíratni.

Március 19., csütörtök

Hajnali 2-ig vártam, amíg eljött otthon az idő, és hívható volt a légitársaság. Innentől indult a repjegykálvária, mert minden ember jegyének az átvizsgálása kb. egy órába telt, 15-20 perces várakozási időkkel. A végén nem tudtak minket egy gépre felrakni, külön-külön próbálták összehozni, de mind március 22., 23., 24. és még későbbi dátumok lettek volna.

Külön szuper gesztus volt a társaságtól, hogy az én jegyemet teljesen más kategóriának sorolták, mert már kétszer meg lett változtatva, a két jegy 180 ezer forintos árkülönbségét és a flexibilitás 150 eurós költségét kellett volna minimum kifizetnem. De kaptam egymillió forint feletti kedvezményes árajánlatot is.

Reggel 8 lett Panamában is, mire láttuk, hogy a Lufthansával nem jutunk dűlőre, így a Turkishnél gyorsan megvettük az új jegyet a Panama-Kuba-Isztambul-Budapest útvonalra.

Lementem reggelizni, amikor a tiszteletbeli nagykövet úr jött velem szembe, és kérdezte, mi a helyzet. Gyorsan elmondtam, és nagyon megörült. Mondta, hogy épp az előbb beszélt a kolumbiai külügyminisztériummal, és megtudta: március 23. 00:00-tól, azaz vasárnap éjféltől lezárják a panamai és a kolumbiai légteret, szóval se ki, se be senki. De még időben voltunk, hiszen másnap délben indulunk Kubába, ott eltöltünk egy estét, következő délelőtt indulás Isztambulba, ott is lesz egy esténk, egy nappal később meg Budapest.

Ezekkel a boldog gondolatokkal vágtunk neki az utolsó napunknak Panamavárosban, ahol már második napja rendeltek el este 9-től kijárási tilalmat. Este moziztunk egyet a hotelben, aztán irány az ágy, mert reggel 9-kor kelés, reggeli, majd összepak, és indulás a reptérre.

Március 20., péntek

Reggel 8-kor kelt a barátom, Zagi, hogy nyomjam már le a telefonom, mert folyamatosan zenél. Kézbe vettem, lenyomtam az sms-t, amikor látom, hogy jött egy új e-mail. Azt tartalmazta, hogy törölték a Panama-Kuba járatunkat. Jó reggelt!

Felébredés gyanánt, reggeli közben gyors kupaktanács, majd irány a reptér, hogy kapjunk új jegyet valamerre a világba, hogy elindulhassunk Panamából.

A rendszám miatt azonnal rákérdeztünk a magyar vonatkozásokra, és mondta, hogy a felesége magyar. Nagyon kedves fickó volt, jót dumáltunk vele a reptérig, aztán irány a Turkish-iroda. Tíz perc alatt kaptunk új repjegyet egy, másfél óra múlva mexikói Cancúnba induló gépre. Onnan másnap délben megy Isztambul felé, és Budapest az úticél.

De mivel nagyon hamar indult a gép, a reptér meg fullon volt az előző napi határzár-bejelentés miatt, a becsekkolásunk és a gép elérése is elég neccesnek tűnt. Beállítottak a normál sorba, kb. félóránk volt, de annyira nem haladt, hogy az utolsó 5 percben kihúzták előlünk a kordont, mehettünk soron kívül. Elértük.

16 óra, Cancún – megérkeztünk a szállásunkra. Végre kicsit megnyugodva, a medencék mellett napozva, megpihenhettünk. Este sikerült nagyon laktató tacót vacsorázni, pár XX sörrel lefojtva. Megbeszéltük, hogy a reggel 7-kor induló transzferrel megyünk ki a reptérre, mert ki tudja, mi lesz másnap ismét.

Március 21., szombat

A reggeli és a pakolás miatt 6-kor keltünk. Ahogy felébredtem, kézbe véve a telefont, látom, megint érkeztek újabb e-mailek. Nem is lehetett volna más, mint hogy törölték az Isztambul-Budapest járatunkat. Izgalmasan kezdődött a szombat is… Mivel kétszer annyian voltunk a reptéri transzferre, mint ahányan befértünk, rendeltünk egy Ubert, 6 perc alatt kivitt minket a rossz terminálra, onnan áttaxiztunk a jóra, kettévált a csapat, mi intéztük a jegyeket, a másik fele pedig beállt a check-in sorba.

Újabb Turkish-iroda, újabb sorok, de szerencsére nem voltak sokan előttünk, nem úgy, mint picivel később mögöttünk. Miután sorra kerültünk, kérdeztük, hova lenne járat, ha Budapestre nem megy. Mondták, hogy Bukarest az egyik opció. Kérdeztük, hogy közelebbi nincs, és a hölgy mondta, hogy este 7-kor van egy Isztambul-Zágráb járat, azonnal le is csaptunk rá. Ez azért volt nagyon fontos, mert csatlakozás nélkül nem engedtek volna fel az isztambuli járatra. Már majdnem sorra kerültünk, mire a többiekhez visszaértünk a check-inre. Tökéletes.

13 óra – Mexikóból elindultunk Törökországba.

Március 22., vasárnap, hajnali 3

Egy órával az út vége előtt repültünk el Budapest felett. Viccelődtünk, hogy na, akkor most kellene ejtőernyővel kiugrani, és otthon is lennénk…

Megérkezünk az új török reptérre, viszont valamiért nem volt biztos a zágrábi átszállás, mert még Mexikóban kérdeztük a végállomásunkat, és Bukarestet mutatta. Szóval, újra Turkish-iroda, hogy tisztázzuk a helyzetet, mert ha tényleg Bukarestbe kell mennünk, be kell lépnünk Törökországba, felvenni, majd a két óra múlva induló bukaresti gépre újra feltenni a csomagokat. Elég kockázatos volt az időintervallum, hogy elérjük-e.

Végül sikerült tisztázni a helyzetet, és elintéztük: biztosan Zágráb lesz az utunk vége. Megnyugodva, kora hajnalban nekivágtunk a vadonatúj isztambuli reptérnek. Mivel este 7-kor indult a gép, laza 15 óránk volt körbenézni. Közben

Miután kicsit felfedeztük a terepet, találtunk egy nagyon szimpatikus lounge-ot. Fejenként 30 euróért lehettünk ott a gép indulásáig. Minden volt: bőséges reggeli és ebédválaszték, üdítők, vizek, gyümölcslevek tömkelege, nagy fotelek, alvószékek, ágyikók, hatalmas és szép új mellékhelyiség, zuhanyzó, billiárdasztal, sör. Kellemesen eltöltöttük az időt, aludni is tudtunk, ha már annyira a repülőn nem sikerült.

Eközben befutott Zsófi, egy ismerős földi leányzó Indonéziából. Tudott róla, hogy

Ez abszolválva, már csak az időnek kellett telnie. Szépen megebédeltünk, frissítő zuhany, egy kis billiárd, és indulhattunk is az utolsó repülőnkre. Azonban mielőtt tényleg megindulhattunk volna, kisebb-nagyobb tüntetés kezdett szerveződni, és legalább két-három órát álltak a sorfalak.

De ez sem állíthatott meg minket, este 7-kor indultunk Törökországból. A legszebb, hogy Zágrábba is este 7-kor érkeztünk meg.

Fél 9-re kiértünk a tranzitból. Már kesztyűvel és maszkokkal vártak mindenkit, ha valakinek nem lett volna. Nagyjából 50 magyar érkezett meg, három buszt küldtek értünk, kényelmesen elfértünk rajtuk. A határon volt még egy csekkolás-testhőmérés, utána gyorsan vissza a buszba, mert nagyon hideg volt kint.

Március 24., hétfő, hajnali 1 óra

Buszaink szerencsésen megérkeztek Budapestre, a Széna térre.

FOTÓK: Nemesházi Péter