Még sose volt ennyire pocsék szinglinek lenni, mint most a karanténban

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2020.04.13. 10:24

Az elzártságban a bulizás és jópofizás álarcait levetve megmutatja igazi arcát a szinglitársadalom, ahol eszköznek tekintjük a másik embert, pedig a magányunk az eszköz – a fogyasztásé.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Soha nem voltak ennyien és ennyire egyedül a társadalomban mint most ebben a karanténvilágban. Még sose volt ilyen pocsék szinglinek lenni. Az elzártságban megmutatja igazi arcát a szinglitársadalom a bulizás és jópofizás álarcait levetve. Ahogy az instacelebek smink nélkül, ez se szép látvány.

Mindegyik korosztályt a saját poklába zárják

A magányt most nem lehet elfeledtetni ideig-óráig sem haverok sokaságával, a munka miatti állandó jövés-menéssel, vagy mozival, színházzal, koncertekkel – társasági szórakozással. Most mindenkinek annyi társasága maradt, amennyi szűkebb családját jelenti, és sokmillió embernek kellett hirtelen rádöbbenie : valójában mennyire egyedül él. Még nehezebbé teszi a dolgot, hogy ha valaki erről panaszkodni próbálna virtuális kapcsolatainak, akkor még őket is elveszítheti. Emiatt sokan feltehetőleg próbálják elfojtani a problémát, ezáltal pedig az még mélyebb és súlyosabb lesz.

Ráadásul a járványra hivatkozva most mindenkit totálisan magára hagy a társadalom: az időseket izolálják a legdurvábban, akiknek ez a szegregált állapot talán még rosszabb, mint meghalni. De amúgy meg se kérdezik őket erről, hogy ők mit szeretnének.

A harmincasok jó része szerzetesi szinglimagányba szorul a megszokott társasági pezsgés után, a negyvenesek-ötvenesek mozaikcsaládjaik miatt szakadnak szanaszét,

a gyerekeknek és a tiniknek pedig lételemük lenne a szabad mozgás, ami helyett most olyan börtönbe zárják őket, ami az iskolánál is sokkal rosszabb. Vagyis mindegyik korosztályt gyakorlatilag a saját poklába zárják.

A társadalomban hasonló feszültség csak karácsonykor szokott lenni, legfeljebb pár napig, amikor üt az igazság órája, hogy ki kivel tölti a szentestét, illetve szűk családi körben kell lenni napokig, ami sok családban rendkívüli feszültségeket hozhat elő, míg máshol nyilván még bensőségesebb és szeretetteljesebb lehet a légkör, mint a hétköznapokban.

Most viszont hetekre vagy akár hónapokra tényleg tök egyedül kell élniük mindazoknak, akik szingliként élnek. Ez sokkal durvább, mint tíz karácsony, és egyelőre nincs fény az alagút végén, mert azt se lehet tudni, az izoláció meddig tart.

Miért kálvária a szinglitársadalomra jellemző magány?

Húsvét lévén, erről az elmondhatatlan össztársadalmi magányról hirtelen a nagypénteknek az a mozzanata jutott eszembe, ami sokszor kimarad a prédikációkból, hogy Jézust a legnehezebb órán mindenki elárulta, a tanítványai is, és teljesen magára maradt. Azonban az övé teljesen más magány volt, mert ő pontosan igazsága által maradt magára, mivel senkit sem árult el, még Júdást sem, és egyáltalán nem magának élt, hanem másokért.

A modern ember szinglimagánya ennek pont a fordítottja: azé, akinek egokomfortja minden másnál fontosabb volt, akinek a másik ember jobbára csak eszköz

(jobb esetben is szórakoztató társaság), egyszóval életében mindenkit és mindent elárult, és emiatt maradt magára. Igen, az áruló is magányos, meg akit elárultak, az is, de egy világ választja el a kettőt.

Az igaz ember magára maradása tisztulást hozó, üdvös áldozat – bár attól még pokoli nehéz marad (Jézus az írások szerint vért izzad miatta). Aki viszont azért maradt magára, mert öncélú életformájával lényegében elárulta a többi embert és a társadalmat, annak a magány legfeljebb akkor hozhat tisztulást, ha netán tényleg kész gyökeresen változtatni életén és megtér a szingliségből. Nem elég vágynia erre és tudatosan akarni, hanem el is kell jutni oda, hogy tényleg úgy legyen.

Oda pedig legalább olyan hosszú és nehéz az út, mint ami kivezethet minket ebből a karanténvilágból. A feltámadás előfeltétele az a kálvária, hogy gyakorlatilag bele kell halni abba, amiben addig éltünk.

Mivel áltatják magukat a szinglik?

Akik vitatják a magány érzését vagy azt, hogy a szinglilét alapvetően szenvedéssel járna, azoktól azt kérdezem: vajon kit akarnak meggyőzni erről? Magukat? Sokkal nagyobb erő van a gyengeségeink, korlátaink, helyzetünk őszinte beismerésében és vállalásában, mint a kamuzásban.

Sőt a felelősséghárítás, magyarázkodás, kiszínezés és maszkírozás mélységes gyengeségről árulkodik. Azzal nem segítünk senkin, se magunkon se másokon, ha kamuzunk. Az őszinte szó és empátia jóval többet jelent és többet ér. Megkockáztatom: egyedül ez oldhatja a szinglimagány szorongását, a bezártság és megértetlenség érzését, egyedül ez jelenhet valamilyen elfogadási gesztust, ami által az állapot elfogadhatóbbnak tűnik az érintetteknek.

Szeretnék eloszlatni pár félreértést azzal kapcsolatban, hogy mit értek szinglitársadalom alatt és mit nem. Szinglinek lenni már vagy másfél évtizede nem csupán hajadon vagy nőtlen családi állapotot jelent és még csak nem is azt, hogy valaki nem párkapcsolatban él, illetve közös háztartásban valakivel.

A szinglitársadalomban ugyanis olyannyira a szingliség vált szocializációs normává, hogy

már a házasságban is szinglitudatban élnek a legtöbben (nagyon kevés kivétellel) és épp ezért rém könnyen bomlanak fel a házasságok is.

Az is közkeletű tévedés, hogy sokan azt hiszik: ők választják a szingli állapotot, mert nem akarnak rossz kompromisszumok közt élni. Ez a valóságban sokkal bonyolultabb ügy.

Hogyan és miért gyárt tömeges magányt a média és a fogyasztói társadalom?

A fogyasztói társadalomban úgy lehet eladni a legócskább tömegtermékek és szolgáltatások tömkelegét, hogy az embereket fogyasztókká kondicionálják. 

Ennek leghatékonyabb eszköze a totális frusztrációval járó magány, ami ideális fogyasztóvá teszi az embereket, mert belső űr tátong az életük mélyén a magány miatt, amit próbálnak mindenféle pótlékokkal kitölteni – és pont ezért bármit megvesznek, bármit el lehet nekik adni. Mindez nem spontán, mintegy magától alakul ki, hanem külön iparág foglalkozik a fogyasztók magányos tömegeinek előállításával: a média! Az ipari társadalomban a média is egy iparág, ami tömeges magányt gyárt.

A nagytőke, a multik szempontjából nem az a döntő mozzanat, hogy egyedül él-e valaki, hanem az, hogy legyen magányos akár a házasságában is, a családjával együttélve is.

Nézzék mind a tévét, a reklámokat, az oktalan telefonjukat minél többet!

Ez a globális rendszer hozta létre az utóbbi két évtizedben a szinglitársadalmat mint a tömegfogyasztás (multik számára) „ideális” világát. Hiába hiszik azt tehát emberek milliói, hogy ők „szabadon” választják a reklámok és egyéb minták tömkelege által promózott szingli életformát, mert ez pont olyan naiv elképzelés, mint mikor azzal adnak el tömegcuccokat, hogy általuk kifejezheted, mekkora egyéniség vagy – és aztán százezreken láthatjuk ugyanazt a cuccot, akik bedőltek annak, hogy ezáltal lesznek valakik, „egyéniségek”, ha ugyanazt a tömeggyártott pólót, illetve márkát hordják. A fogyasztói individualizmus a legócskább tömegtermék.

Az individualizmussal mint tömegtermékkel házaló globális kapitalizmus úgy állítja be, mintha a fogyasztói szabadságot kimaxoló egyedüllét a világ legszuperebb dolga lenne. A vásárlás és a fogyasztás élvezete is alapvetően magányos élvezet, illetve azzá teszi az embert. Pont ez különbözteti meg az igazi kultúrától, vagyis a közösségi tevékenységektől (ma sajnos a kultúrát is sajátos fogyasztói termékként kezelik, ami nettó átverés és az eredendően közösségteremtő kultúra szétverése).

Nem az egyedülléttel van baj, hanem a fogyasztói szingli mintákkal

Az egyedüllét persze nem feltétlenül rossz, illetve a jó vagy rossz morális kategóriái félrevezetőek, irrelevánsak egy olyan állapotra, ami lényegében univerzális. Mindenki mindig egyedül van a testében és ezáltal tulajdonképpen a lelkében is. Egyedül szellemileg lehet igazán túllépni ezen és valóban kapcsolódni másokhoz. A lelki kapcsolódás is inkább csalóka, még a szerelem is sajnos nagyrészt egotrip lelkileg. A barátság azért nem, mert alapjában szellemi és nem csupán lelki. A szerelem is akkor nem illúzió, ha szellemi kapcsolódás is és barátságként is erős partnerséget jelent.

Az igazi dráma azáltal következik be, hogy a média általi tömeges magánygyártásra bazírozott modell legfeljebb a nagy cégek tulajdonosainak, illetve részvényeseinek jó, és nekik is csak anyagilag jó, lelki közegként már mindenkinek (nekik is) pocsék az a világ, amit a tömeges magány társadalmával, a szinglivilággal teremtenek.

Ennek csúcsterméke és legtökéletesebb megnyilvánulása az okostelefon és a „közösséginek” hazudott média, ami végképp izolálja, atomizálja az embereket társasági életükben is.

Röpke húsz év alatt a multik privatizálták sok százmillió ember magánéletét ezekkel az „okos” eszközökkel és az álközösségimédia-felületekkel. A szingli problematika hátteréről részletesebben a Valóságban megjelent tanulmányban írtam 2006-ban, azt javasolva, hogy betegségként kéne kezelni, pedig akkoriban Bridget Jones reklámarcával berobbanva a köztudatba még jópofa trendi újdonságnak tűnt a szingliség.

Mi szabadíthat fel?

Mindez egyáltalán nem ítélkezés és főleg nem moralizálás a szinglikkel szemben, épp ellenkezőleg. Illetve nem az én személyes ítélkezésem vagy véleményem, hanem a jelenséget próbáltam minél pontosabban leírni, hátha a kibeszélés segít az érintetteknek, mert – mint jeleztem – az elfojtástól, a hallgatástól, ami e kérdéseket többnyire övezi csak rosszabb lesz.

A morális ítélkezés szerintem csúnyán félrevisz, de a kriszisz ógörögül egyszerre jelent ítéletet és válságot. A válság nem külső (morális) ítélet, hanem belső etikai ítélete az ember saját lelkiismeretének. Az sokkal súlyosabb.

Persze, tudom,

nem mindenki választja a szingli állapotot, sőt, igazából még azok sem, akik úgy tesznek mintha ők választották volna,

ezzel próbálva jobb helyzetbe hozni magukat, illetve jobban viselni a dolgot. A lényegén nem változtat, hogy kinek mi a véleménye róla és mennyire hiszi választottnak. Ez sokkal inkább sorsállapot, illetve ma már szocializációs norma. A teljesnek mondható, korábban normálisnak számító család ma már atipikus, marginalizálódó kivétel, anomália.

Ez egy komplex társadalmi folyamat, és ez az írás nem a szinglik vádolásáról szól, hanem a megszólítottja, illetve vádlottja a társadalom. (A szingli inkább áldozat, bár nemcsak az.)

A társadalom szingitársadalomként nem tölti be legelemibb funkcióját sem, mivel ipari- és tőkelobbik érdekei irányítják, azok túsza lett, és közösségi tér helyett a tömeges magány mátrixa lett mint virtuális kommunikációs tér. A szinglitársadalom ezért nem személyes vélemény kérdése és nem egyéni választás, hogy tömegek válnak szinglikké, hanem egy embertelen rendszerkonfiguráció alapértelmezett állapota.

Kőkemény szükségszerűségek, a globális kapitalizmus hatalmas gépezete és struktúrái határozzák meg, nem a mi egyéni vágyaink és elképzeléseink, netán szabad választásunk. Érdemes belegondolni, hogy minden virtuálisan leírt sor, cset, sms egy valódi, élő beszélgetés pótléka, azt váltja ki és le.

A valódi kapcsolódás minden formája az OFF gombbal kezdődik, és valódi találkozásokban nyilvánul meg – amit a járványra hivatkozva most tiltanak.

Olvasnál még Kardos Gábortól az Azonnalin? Ide kattints! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek