Mielőtt bárkit a furcsának tűnő étkezési szokásai miatt torkollunk le, előbb a sajátjaink hatásaival kell tisztában lennünk. Bőven van miért magába néznie a nyugati világnak.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
HIába kapott sok kritikát, Techet Péternek és az általa hivatkozott Donáth Annának is tökéletesen igaza van, amikor megjegyzi: a vírus Kínából jött.
Igazuk van, ugyanis kifejezetten releváns például azt állítani – hogy a WHO falazását Kínának csak mellékesen hozzuk szóba –, hogy a kínai politikai rendszer természete miatt kezdett el egyre dagadni a koronás lufi. Még véletlenül sem gondolok egy nyugati demokráciát sem hibátlannak, de
erősen kétlem, hogy a koronavírus veszélyére először figyelmeztető orvosnak, Li Venliangnak az elhallgattatás, aztán a fertőzés okozta halál lett volna a sorsa az USA-ban, Németországban vagy Olaszországban.
Sokkal valószínűbb, hogy ha valaki ezekben az országokban be is akarta volna fogni a száját, akkor vagy egy független intézményen vagy a sajtón keresztül megkongathatta volna a vészharangot, megadva az esélyt arra az államnak és a polgároknak egyaránt, hogy észleljék a problémát.
Ha valakinek rasszizmus vagy idegengyűlölet Kína felelősségét ilyen formán felemlegetni, akkor a jövőben más autoriter fordulatok miatti elégedetlenkedést is kár hallatnia, hiszen így az ezek okozta problémákat ugyanolyan nyugalommal söpörhetjük a szőnyeg alá, mint Anatolij Gyatlov elvtárs a reaktorrobbanást Csernobilban.
Mohóságvírus
Egyáltalán nem kell tehát, hogy kicsapja a biztosítékot a kínai vírus elnevezés. De ha nem csak a politikai oldalát nézzük a járvány terjedésének, helyesebb lenne élőállat-piaci vírusnak hívni a Covid-19-et. Annál is inkább, mert több más ázsiai országban is találni ilyeneket.
Két héttel ezelőtt már hivatkoztam a Reggeli feketében Paola Cavalieri és Peter Singer cikkére, amiben arról írnak, milyen helyeken keletkezett az újfajta koronavírus. Örömmel látom, hogy az ilyen piacok betiltásának igénye egyre inkább bekerül a fősodratú diskurzusba itthon és külföldön is.
Ezek a piacok gusztustalanok és borzasztó szenvedést okoznak az állatoknak, ennek tetejében még megjósolhatatlan időközönként ránk szabadítanak egy-egy halálos megbetegedést is.
A betiltásuknak nem ma, hanem már tegnap meg kellett volna történnie.
Azonban ha mi itt nyugaton megveregetjük a saját vállunkat, mert úgy gondoljuk, a mi házunk táján minden rendben van ebből a szempontból, nagyot tévedünk.
Húsfétis
A huszadik század második felében tapasztalt globális jólét növekedésének egyik legelgondolkodtatóbb összefüggése a húsfogyasztás és a GDP-növekedés párhuzamossága.
Egyszerű a képlet: amint elkezdtek jobban élni az emberek, húsból is egyre többet fogyasztottak. A lenti grafikán lehet követni, hogy 1990 óta több nyugati országban nagyjából stagnál, vagy akár vissza is esett a húsfogyasztás (aligha függetlenül a gyakran körberöhögött vegetárius és vegán szcénától). Érdemes azonban megnézni a kínai adatot: a robbanásszerű fejlődésben nyugathoz képest évtizedeket késő országban 2017-ben az egy lakos által megevett hús mennyisége 1990-hez viszonyítva majdnem megháromszorozódott, miközben a GDP megtízszereződött.
Globális jelenség és egyáltalán nem független a nyugati gondolkodástól, hogy a jóléthez szinte automatikusan hozzákötjük a húsfogyasztást. Úgy várunk el mértékletességet és józan gondolkodást a fejlődő világban élőktől, akik követni akarják a mi életmódunkat, hogy közben mi nem vesszük észre a sajátunk zsákutcáját.
Fittyet hányunk rá, hogy a szokásaink tökéletesen fenntarthatatlanok, a helyzetet pedig egészen tragikomikussá teszi, hogy a zavaros eszményképeinkről képtelenek vagyunk lemondani.
A tejesdobozokon ma is alpesi pázsitot legelgető tehenekkel reklámozzák nekünk a tejet, a gyakran szinte húsipari hulladékból készített kolbászok és virslik csomagolásán pedig mosolygó, néha egyenesen kigyúrt csirkék és disznók köszönnek vissza.
Marketingszempontból ez érthető: valószínűleg kevesebben vennék le a polcról a valóságot bemutató csomagolásokat a mesterségesen megtermékenyített, apró karámban tartott tehenekről, akik éppen stresszes állapotban rugdalóznak, mert a szülés után rögtön megfosztják őket az utóduktól. Az unalmukban öncsonkító kocák és a helyszűke miatt agyonnyomott malacok látványa sem bír reklámértékkel.
Idilli eszményképek megvalósulása csak akkor lehetséges, ha sokkal kevesebb ilyen termékre költünk – már ha mindenképpen elkerülhetetlennek gondoljuk, hogy ezeket megvegyük.
Aligha vagyunk jobbak
Nem tarthatjuk a húsevést és általában az állati eredetű termékek fogyasztását a jólét egyik indikátorának anélkül, hogy ez visszaütne. Becsukhatjuk a szemünket és jópofa csomagolások mögé rejthetjük a nagyüzemi állattartásból származó termékeket, attól a legtöbben még émelygő gyomorral sétálnának végig sok helyen, ahol a vacsorájukat „nevelik” majd levágják. Ehhez nem kell Ázsiáig menni.
De ha tudunk az errefelé is uralkodó borzasztó körülményekről, csak szemet hunyunk felettük, ugyan, miben vagyunk különbözőek a „wet marketek” bezárását folyton halogató Kínától?
Ahogy nálunk az egyre nagyobb kereslet a profitmaximalizálással együtt a minél kisebb helyen, minél több állat összezsúfolását, és mielőbbi vágásra érését provokálta, úgy a fejlődő országokban is hasonló folyamatok zajlanak le. A helyi, számunkra gyakran furcsának tűnő körülmények között. Aki szerint pedig a mi telepeinken annyival jobbak a körülmények, annak ajánlom a pár bekezdéssel fentebb linkelt videókat, illetve emlékeztetném az apróságra, hogy a 2009-es, először Mexikóban megjelenő sertésinfluenza a helyi hatóságok szerint egy részben amerikai tulajdonú sertésfarmon ütötte fel a fejét.
Hogy melyik állat megevését fogadjuk el normálisnak csak kulturális különbséget jelent: egyrészt, ahogy azt két hónapja, a Helyzet első részének felvétele után az egyik interjúalany elmondta, Kínában is sokan furcsán néznek azokra, akik denevéreket esznek (itthon sem nehéz olyat találni, aki irtózik a pacaltól és a körömpörkölttől), másrészt pedig egy indiainak a marhahús-, az araboknak és az izraelieknek pedig a disznóhúsfogyasztásunk ugyanolyan döbbenetes, mint nekünk az, hogy Peruban tengerimalacból, Kelet-Ázsiában meg kutyából készítenek fogásokat.
A végeredmény és a gondolkozás ugyanaz: ha több húst eszünk, jobban érezzük magunkat. Ezzel együtt pedig hol így, hol úgy, de jönni fog a környezeti fenntarthatatlanság és az állatokra kényszerített szenvedés. Aminek előbb-utóbb katasztrofális lesz a következménye, legyen szó a klímaváltozásról vagy egy újabb járványról.
A koronavírus-járvány üzenete elsősorban nem az, hogy ne együnk denevért és zárjuk be a „wet marketeket”. Igazán a fogyasztási szokásaink kaptak mélyütést világszerte. Az állati eredetű termékek hajszolása eddig lassan ölt:
bár tudtuk, hogy az üvegházhatású-gázok jelentős része az állattartásból származik, ennek fokozatosan rosszabbodó következményei nem voltak elég drasztikusak ahhoz, hogy – ismét Peter Singerrel élve – „ne hazardírozzunk a bolygóval a hamburgereink kedvéért”.
Fájdalmas, de talán hatásos figyelmeztetést kaptunk a járvánnyal. Fogjuk fel úgy, hogy a természet már nem tudott másképp jelezni.
Már végképp nemcsak a velünk együtt élő többi fajért, hanem magunkért is fogni kell az üzenetet.
Olvasnál még Galavits Patriktól az Azonnalin? Ide kattints! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
