Tényleg Carl Schmittet kell olvasni, hogy megértsük a járványhelyzetet?

A járványhelyzetben Európa számos országában az intézkedéseket Carl Schmitt egy ismert idézetével szokás kommentálni: „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. Miért félrevezető azonban azt gondolni és főleg miért veszélyes azt állítani, hogy a schmitti szuverenitás jelenik meg a rendkívüli (kivételes) helyzetekben?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Armin Laschet észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök – akinek jó esélye van a CDU elnökségét és kancellárjelöltségét is megszerezni – azt tanácsolta kollégáinak, hogy „ne essünk a kivételes állapot mámorába”. Egy olyan helyzetben, mint a mostani, amikor gyors reakciókat várnak el a polgárok, valóban eljöhet a végrehajtás ideje. A rendkívüli (vagy kivételes) állapot ugyanis éppen arról szól, hogy a vitát – akár a politikait (parlament), akár a jogit (bíróságok) – lecsökkenti, mert ezeket a cselekvés korlátjaiként érzékeli.

Ilyen időkben lassan alig van cikk vagy elemzés, amiben Carl Schmitt neve ne fordulna elő. Elvégre az egykori német jogász Politikai teológia című munkájának első mondatában a rá jellemző egyszerre plakatív és homályos módon határozta meg, ki is a szuverén:

Erre hivatkozva kerül ismét a jogi viták előterébe a szuverenitás kérdése, amely ezen logika alapján nem egy államelméleti fogalom (tehát a parlament vagy a nép szuverenitása, amire az állam legitimitása visszavezethető lenne, bár ennek szükségtelenségét meg Hans Kelsen bizonyította), hanem azon személy (személyi kör) meghatározása, amely a rendkívüli helyzet kapcsán, esetleg ürügyén politikai hatalomra tesz szert.

Nem a rendkívüli helyzet szüli a szuverént

Schmitt tehát nem a rendkívüli helyzet teoretikusa, hanem a korlátlan politikai hatalomé, amely a rendkívüli állapotra hivatkozva tudja magát a normálhelyzet jogi szabályain túltenni. Azaz nem a rendkívüli helyzet szüli a szuverént, hanem a szuverén a rendkívüli helyzetet, amennyiben is manipulatív céllal olyan helyzetet teremt, amelyben megkerülheti a jogi előírásokat.

Az érv, hogy a rendkívüli helyzetben mutatkozik meg a szuverén, akinek cselekvését nem köthetik jogi normák, éppen ezért megtévesztő:

A jogrendszer rendkívüli helyzete nem azonos azzal, amire Schmitt utal

Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy rendkívüli helyzetek álljanak elő. Ezek körét, az ilyenkor gyakorolható jogokat az egyes alkotmányok meg is határozzák. Itt nem a szuverenitás megjelenéséről, hanem a létező jogszabályok alkalmazásáról van szó.

Persze itt is lehetnek értelmezési problémák, például Németországban ma emiatt vonják egyesek kétségbe, hogy az egészségügyi miniszter a módosított járványvédelmi törvény egyetlen generálklauzulájára (azaz általános szabályára) hivatkozva szövetségi járványügyi szükségállapotot hirdethet-e. De a német egészségügyi miniszter is maradt a törvényi keretek között, legfeljebb kritikusai másképp értelmezik ezen kereteket.

Az a szuverenitás azonban, amit Schmitt leír a Politikai teológiában, éppen nem ez, mégcsak nem is egy generálklauzulára alapozott új jog- és hatáskör. A schmitti szuverenitás ugyanis nem a jog alkalmazása, hanem megkerülése.

A schmitti szuverén nem az, aki a rendkívüli helyzetben dönt (mert a rendkívüli helyzet a szuverenitást nem változtatja meg, hiába van vészhelyzet Németországban, jogi és politikai értelemben továbbra is a német nép a szuverén), hanem egy olyan konkrét hatalom, amely éppen a rendkívüli helyzetre hivatkozva hatályon kívül helyezi mindazon addigi szabályokat is, amelyek akár csak a rendkívüli helyzetre vonatkoztak volna.

ami ebben az értelemben – és ez világosan következik Schmitt kettős alkotmányfogalmából, azaz a politikai döntés (mint jog előtti akarat) és az alkotmánytörvény megkülönböztetéséből – a meglévő jogrendszer – annak kivételes állapotra vonatkozó szabályaival együtt való – meghaladását, lerombolását jelenti.

A szuverenitás joga a korlátlan hatalom joga

A schmitti szuverenitás kapcsán tehát látni kell, hogy az nem más, mint azon politikai akarat, amely tudatosan a meglévő jogrendszer ellenében dönt – és ennyiben valóban rendkívüli helyzetet állít elő.

Ez megmutatkozott a Preußenschlag esetében is, amikor is 1932-ben Paul von Hindenburg – schmitti értelemben szuverénként – rendkívüli helyzetet teremtett azzal a céllal, hogy feloszlathassa az utolsó olyan tartományi kormányt (mégpedig a legnagyobb német tartományét, Poroszországét), amelyben a szociáldemokraták adták a vezetést.

Noha tény, hogy a megelőző választásokon a szocdemek a katolikusokkal és a balliberálisokkal közösen nem szereztek már többséget a porosz parlamentben, de ha ez rendkívüli helyzetet is jelentett, arra lett volna jogszerű megoldás: a kormány ügyvezetőként folytathatta volna az új választásokig.

Hindenburg azonban ki akarta iktatni a szocdem kormányzati részvételt, azaz egy jogszerűen is megoldható helyzetet rendkívüli helyzetnek nyilvánított (tehát schmitti értelemben: a rendkívüli helyzetről döntött), így szuverénként tudott fellépni. Nem a problémát oldotta meg (elvégre arra lett volna jogszerű megoldás is), hanem arra hivakozva rendkívüli helyzetet teremtett, amit már a jogon túllépve politikai alapon el tudott dönteni.

Még erőteljesebben mutatkozik meg a schmitti szuverenitás jogellenessége és a schmitti rendkívüli helyzet manipulatív jellege a hosszú kések éjszakája kapcsán (amikor Hitler leszámolt az SA-val). Schmitt a még náci jog szerint is teljesen jogtalan öldöklést megvédte a Führer védi a jogot című írásában. 

Itt Schmitt szintén azzal érvel: a Führer a szuverén, aki dönt a rendkívüli helyzetről. Schmitt ezt úgy értelmezte, hogy éppen ezért az öldöklés jogszerű volt.

Az a rendkívüli helyzet, amit Hitler az SA-tagok legyilkolásával megoldott Schmitt szerint, szintén csupán ürügy volt arra, hogy a Führer még a nemzetiszocialista jogrendszer által se legyen kötve. Miközben számos náci jogász a jogot a nép akarataként próbálta meg újrafogalmazni, a Führer „jogi” nézetéhez és gyakorlatához valóban Schmitt 1922-es definíciója állt a legközelebb.

Ahol a szuverenitás jogi kategória, és annak egyetlen eleme, hogy rendkívüli helyzetet teremt, amit aztán eldönt, ott a jog valóban végül nem lesz más, mint egyetlen ember korlátlan és tetszőleges akarata.

A mai kivételes állapot elvezethet a jogállamtól a közigazgatási államig?

Annak kérdése persze felmerülhet, hogy egy állam tud-e a jogi kereteken belül hatékonyan fellépni. Ez azonban nem a kivételes állapotot érinti már, mert amennyiben erre a kérdésre nemleges a válasz, akkor éppen nem a kivételes állapotról (akár schmitti, akár alkotmányos értelemben) beszélnénk, hanem

Részben ez jelenik meg Ernst Forsthoffnál, aki a német jogba már az 1930-as években behozza a Daseinsvorsorge fogalmát, ami az állam feladatává teszi bizonyos emberi életszükségletek kielégítését. Noha mindezen kielégítés technikailag nézve jogszabályi úton történhet, de Forsthoff nem véletlenül a közigazgatást (és nem is feltétlenül a közigazgatási jogot) helyezi ezen államlegitimáció középpontjába.

Ugyanezt fejti ki a Harvad professzora, Adrian Vermeuel is, aki a jog végét, a közigazgatási állam megjelenését jósolja a modern élet, a gazdaság egyre sűrűsödő, megoldandó kihívásai miatt. Ami most Európában történik (azaz a végrehajtó hatalom hatékonyságalapú túlhatalma), az tehát esélyt adhat egy ilyen közigazgatási állam megjelenésének, ahol a döntéseket csak azok hatékonysága legitimálná. De ez már nem a kivételes állapottal függ össze, legfeljebb annak esetleges sikerességével.

A mostani kivételes állapotról nem a szuverén döntött

Ha csupán a jelenlegi kivételes állapotokra fókuszálunk (egy új közigazgatási állam már nem lenne kivételes), akkor azt kell látni, hogy amit

hanem azon jogszabályok alkalmazása, amelyeket az adott jogrendszer kivételes helyzetekre tart fenn. De nem arra, hogy ennek ürügyén valaki korlátlan politikai hatalomra tegyen szert.

Giorgio Agamben olasz filozófus még március közepén a Neue Zürcher Zeitungban mégis attól óvott, hogy a mostani intézkedésekkel az ember lecsupaszodik, elveszti minden jogát, és – amint Agamben korábbi könyveiben már megjósolta – „csupasz testként“ van az állam akaratának kiszolgáltatva. Agamben svájci biztonságából ezért elvetette az olaszországi intézkedéseket – nem véve észre, hogy a veszélyt, amire például az olasz állam reagált, nem maga az állam teremtette. Azaz ha valami az embert jelenleg lecsupaszítja, ami őt az élet és halál végső kérdésére veti vissza, az nem az állam, hanem a vírus, illetve az attól való félelem.

És itt vehetjük észre, mi a különbség a schmitti és egy alkotmányos szuverén között. Az, amitől Agamben rendszeresen tart, azaz a fiktív veszélyek miatt állandósuló kivételes állapot, a schmitti szuverént írja le: a szuverén olyan helyzetet teremt, amely aztán lehetőséget ad számára, hogy a jog őt ne kösse, a többieket meg ne védje. Azaz a jog előtti politikai világ állapota jön vissza, ahol barátok és ellenségek állnak egymással szemben. Ezt a helyzetet a szuverén azért idézi elő, hogy csupán politikai alapon dönthessen – mondjuk akár arról, hogy mi legyen egy új jog (Schmittnél ez a folyamat feleltethető meg gyakorlatilag az alkotmányozásnak).

A jelenlegi európai helyzetben viszont a veszély, ami a kivételes állapotokat indokolja, nem a szuverén akaratából létezik (feltéve, hogy nem gondoljuk: az állam maga szabadította ránk a vírust). Amikor az állami hatalom (amely egy jogi hatalom) erre reagál – például a szintén jogilag szabályozott kivételes intézkedésekkel –, akkor

Persze annak eshetősége, hogy az államhatalom a tényleges veszélyt felhasználva teremt olyan kivételes állapotot, amely már túlmutat a veszély elhárításának szükségességén, mindig fennáll. Ebben az esetben valóban megjelenik a schmitti szuverén, aki dönt – mégpedig immáron nem a kivételes állapotban (mert annak jogi szabályait, szükségességi és arányossági kontrolljait megszegné), hanem arról a kivételes állapotról, amellyel kivezeti hatalmát a jog kötelékeiből a politika tetszőlegességébe és korlátlanságába.

Egy ilyen esetben a vírus már csak ürügy lenne, a kivételes állapot pedig ugyanúgy fiktív és manipulatív, mint volt a Preußenschlag vagy az SA-leszámolás esetén.

Ha Techet Pétertől olvasnál több cikket, ide kattints!

NYITÓKÉP: Carl Schmitt / Carl-Schmitt-Gesellschaft