Most nem szabad elkezdeni indokolatlanul keménykedni

Fekete Balázs

Szerző:
Fekete Balázs

2020.03.30. 07:11

Kivételes helyzetben tűnik szembe igazán az, ami többé-kevésbé azért „békeidőben” is működik: az önkéntes jogkövetés. De mi kell ahhoz, hogy ez kijárási korlátozás idején is fennmaradjon?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nemrég olvastam a Diétás Magyar Múzsán, hogy a járványügyi veszélyhelyzet jogszociológusok után kiált. Jelentem, a jogszociológusok a helyükön vannak, és már gondolkoznak azon, mit tanulhatunk abból, ami ma itthon történik.

Ésik Sándor A parancs művészete című remek és gondolatébresztő írásában a jog társadalmi működésének legalapvetőbb dilemmáját mutatja be nagyon találóan. Vannak a jogszabályok, amelyektől mindenféle, alapvetően az egyéni és ezen keresztül a társadalmi cselekvésben megtestesülő hatásokat várunk, és van a társadalom, ami meg valahogy, a leggyakrabban többé-kevésbé szabálykonform módon cselekszik.

Míg a minisztériumi íróasztalon megálmodott és megfogalmazott szabály valahogy megvalósul a társadalmi cselekvésekben, történik ez-az, amit általában a jogászok legnagyobb része hajlamos teljesen figyelmen kívül hagyni, mert azt várja, hogy a jogszabály majd közvetlen hatást fejt ki.

A cikk arra biztat, hogy érdemes ezzel az „ez-az”-zal is foglalkozni, hiszen egy ilyen veszélyes helyzetben, mint a mai, egyáltalán nem mindegy – emberéletekben mérhető – hogy az egyébként járványügyileg teljesen helyes szabály vajon tényleg eléri-e azt a hatást, amit várnak tőle.

Otthon maradnak-e az emberek tényleg, és ezzel jelentősen csökkentik a napi kontaktusaikat, lassítva így a járvány terjedését és elősegítve „elfojtását”, vagy pedig tesznek az egészre magasról?

E ponton – nem kritikaként, inkább kiegészítésként – más úton indulnék el, mint a Múzsa szerzője, aki parancsban, nemzetkarakterben, és a jog direkt hatásában gondolkodik.

Hogyan jut el egy „parancs” a páholyból a földszintre?

A jogi antropológiának – ez a jog társadalomtudományi kutatásának egyik klasszikus ága, ami az antropológiai tudásrendszerét alkalmazza a jogi jelenségre – alapfogalma a társadalmi kontroll. Nagyon egyszerűen ez annyit jelent, hogy minden emberi közösség hat a tagja viselkedésére, és a kérdés az, hogy ez a hatás hogyan valósul meg, milyen eszközök állnak a közösség rendelkezésére a szabályok betartatására, és ebben a hatásban – ami leginkább a közösség alapvető életfeltételeinek koordinált úton való megteremtését jelenti – mi egyáltalán a jog szerepe.

Noha azt gondolnánk, hogy a mi világunkban a jog a társadalmi kontroll kizárólagos útja, a jogászok imádják ezt a feltevést, könnyű belátni, hogy számos más útja és módja van cselekedeteink befolyásolásának. Nem azért segítünk a nehéz szatyrot cipelő néninek, mert ezt valamilyen törvény előírja, hanem mert ezt például udvariasnak tartjuk, a családban erre neveltek minket, a belső meggyőződésünk diktálja. A társadalmi kontroll – jogászi szemmel: a parancsolás – tehát sokkal összetettebb jelenség, mint a jogszabályok egyszerű átültetése a mindennapokba, számos összetett és rejtett dinamikája van, amivel a jogi antropológusok és a jogszociológusok foglalkoznak.

A hetvenes évek jogi antropológiájának egyik alapvető felismerése volt – Sally-Falk Moore nevéhez kapcsolódik ez a simán tudományos áttörésnek nevezhető elmélet –, hogy a társadalmi kontroll szabályozási mechanizmusai az ún. félautonóm társadalmi mezőkre épülnek. Azaz nincs közvetlen hatás mely „fentről” (a jogalkotás felől) „lefelé”(az emberekre) irányul, hanem e két szint közé beékelődik egy igencsak összetett és a szabályozásra komoly hatást gyakorló önszabályozó, esetenként szabálytorzító szövevény.

Ha megállapodunk abban a barátommal, hogy megveszem a számítógépét, de csak egy hét múlva fizetek, mert akkor kapom meg a fizetést, ebben az esetben

nem azért tartom be a szavam elsődlegesen, mert a Ptk-ban vannak szabályok a szerződésekről, amelyek erre köteleznek, és tartok attól, hogy beperel, ha nem fizetek. Hanem például azért mert régóta együtt kosarazunk hétvégenként,

és a csapattársak neheztelése zavarna, mert a családomban erre neveltek, mert egy munkahelyen dolgozunk, és nem akarom, hogy a többieknek arról beszéljen, mekkora szemétláda vagyok.

Minden olyan csoport és közösség, mely képes a tagjai számára normákat létrehozni és azokat többé-kevésbé betartatni, ilyen félautonóm társadalmi mezőnek tekinthető. Csak gondoljunk bele: család, iskolai osztály, munkahely, szakmai szervezet, természetjáró egyesület, rendszeresen együtt focizó baráti társaság, egyházi közösség. Ezek mind-mind olyan közösségek, melyek normái orientálják viselkedésünket egyes helyzetekben, gyakran olyan helyzetekben, melyekre nincs semmilyen jogi szabályozás.

Ezek a közösségek, mivel mi magunk számos ilyen tagjai vagyunk egyszerre, természetesen egymással is versenyeznek (például mi van akkor, ha tesómat rúgom le egy haveri focimeccsen?) és van, amikor meghajolnak egymás előtt. Minél összetartóbb egy közösség, minél erősebb kapcsolatokkal és hagyományokkal rendelkezik, annál valószínűbb, hogy más külső hatások ellenére a „társadalmi mező” képes megőrizni szabályozási autonómiáját, akár a joggal szemben is.

Ennek alapvető hatása van a jogi szabályozás működésére, érvel John Griffiths, a kortárs jogi antropológia egyik iskolateremtő személyisége, aki a jogalkotás működése szempontjából gondolta tovább ezt az elméletet. Mivel a jogi szabályok nem közvetlenül jutnak el „fentről-lentre”, hanem többszörösen átszűrődnek a félautonóm társadalmi mezők összetett rendszerén – ez a földszint, Griffiths szavaival –, és ez bizony jelentősen hat arra, hogy a polgárok hogyan találkoznak a joggal, miért és hogyan érzik szükségét annak, hogy kövessék, vagy éppen megpróbáljanak kibújni alóla.  

Segítenek vagy akadályoznak a földszint szabályai?

Griffiths mutat rá, hogy nagyon sokáig ezeket a mezőket az állami jog előtt álló leküzdendő akadályként fogták fel, lásd pl. a gyarmati tisztviselők küzdelmét a törzsi jog számukra sokszor idegen és érthetetlen szabályaival. Azonban ez a nézőpont meg is fordítható. Értelmesen végig lehet gondolni azt is, hogy vajon az állami jog valódi társadalmi érvényesülésének nem az-e az egyik erős feltétele, hogy ezek a mezők azt támogassák, mert a céllal alapvetően egyetértenek, vagy legalábbis ne álljanak neki ellen. Griffiths álláspontja egyértelmű: a félautonóm társadalmi mezők támogatása nélkül nem lehetséges hatékony jogi szabályozás, ez azonban a jogalkotó szemléletének megváltoztatását igényli: például

el kell tudni engedni azt az előfeltevést, hogy az ember szabályozandó individuum, azt, hogy csak a jog tud szabályozni, és azt is, hogy azzal, hogy a jogszabály ki van hirdetve, ezzel az „le is van kommunikálva”.

Mindez szép, mondhatnátok, de miért fontos most, amikor éppen zajlik a világdráma? Mivel a járványnak nincs ellenszere, a kormányok viszonylag hamar átlátták, hogy csak a társadalmi viselkedés megváltoztatásával lassíthatják a járványt ahhoz, hogy időt nyerjenek a felkészülésre. A társadalmi viselkedés megváltoztatását pedig – ez nem meglepő – szigorú szabályok életbeléptetésével kívánják elérni. Tehát van egy helyzet, ahol a fenti megközelítés alkalmazható.

Most átváltok jogi antropológusba, mert adatok nem állnak a rendelkezésemre, kivéve annyi, hogy az operatív törzsnél mindig elmondják, hányszor intézkedtek a karantént megszegőkkel szemben – szerintem nem túl magas az arány. De így jogszociológusként nem igazán tudok mit elemezni. Viszont jogi antropológusként ott van számomra a résztvevő megfigyelés módszere, amit nap mint nap gyakorlok, amióta bevezették a veszélyhelyzetet. Jelzem, a benyomásaimat közlöm, ami mindenképpen vitatható.

Ez most a „maradj otthon”, nem a „számla nélkül lehetne-e”

Nekem úgy tűnik, hogy a lakosságnak az a része, amit naponta láthatok – külső Kelenföld, középosztálybeli panelvidék, családi házakkal és újépítésű kisebb lakóházakkal keverve – nagyon fegyelmezetten betartja a „társadalmi távolságtartással” kapcsolatos rendelkezéseket. Itt alig vannak az utcán, amikor a gyerekekkel sétálunk, a szembejövő gyakran kimegy az útra vagy átmegy az utca másik felére, és mi is így teszünk. Az első pániknapok óta jelentősen megritkultak a vásárlók a boltban, egyre több a kesztyű és a maszk az embereken.

Mintha kicsit le is nyugodtak volna, sokkal udvariasabbnak látom a többséget, mint bármikor máskor

– vannak persze gyökerek is mindenhol. A villamosokon pedig alig ülnek, tegnap láttam például egy hármas szerelvényt egyetlen utassal. Egyszóval jelentősen változott a közeg, össze sem hasonlítható a két héttel korábbi állapotokkal.

Ebben szerintem óriási szerepe van annak, hogy a „földszint” – félautonóm társadalmi mezők tere – egyértelműen támogatóan reagált. A családunkban számtalanszor elmondjuk a kézmosás nélkülözhetetlenségét a gyerekeknek, elmagyarázzuk miért jó, hogy most bezárt a játszótér, noha frusztráló is nagyon; a sportegyesület otthoni edzéstervet küld; a szerencsésebbek munkahelye támogatja az otthoni dolgozást; az iskola belefeszül a távoktatásba, a fiatalok a házban papírcetlin jelzik az idős lakóknak, hogy szívesen bevásárolnak  – azaz sok, számukra fontos helyről kapják az emberek az üzenetet, hogy ha lehet, maradj otthon, csak legszükségesebb esetben mászkálj ki, satöbbi.

Az nyilvánvaló, hogy zajlik egy komoly kormányzati információs kampány is háttérben, és az egyértelmű, hogy a cselekvéseinket az ismeretlen betegségtől való félelem is erősen motiválja.

De ez nem változtat azon, hogy ebben a helyzetben

a magyar társadalom nem ellenáll egy jogszabálynak – „számla nélkül lehetne-e”, ugye például – hanem számos közösségi csatornán keresztül támogatja annak lehető legszélesebb körű érvényesülését.

Fogalmam sincs, ez mire elég a járvány szemszögéből. Megfogja, lassítja, semmit sem ér – nem tudom. De az biztos, hogy ez is egy közösségi élmény, ami ráébreszthet arra minket, mennyi mindent tehetünk magunkért. Másrészt, azt is tudni vélem, hogy minden további intézkedés „beárazásánál” figyelemmel kell arra lenni, hogy mit nyerünk/vesztünk, ha egy szigorítás – drasztikussága, életidegensége, betarthatatlansága, értelmetlensége miatt – megtöri a „földszint” most tapasztalható együttműködését.

Azt hiszem, ez most itt egy kegyelmi állapot a társadalom és a jog viszonyában. Ez azért is érdekes, mert ez a viszony történelmi értelemben nem felhőtlen – és nagyon finoman fogalmaztam – hiszen itthon és régiónkban óriási hagyománya van a jogi szabályok negligálásának, és az azok alóli kibújásnak. Gondoljunk arra, hogy a jog Közép-Európában a legtöbb esetben egy külső hatalom akaratát jelentette – Habsburgok, félautoriter, két világháború közötti rendszerek, kommunisták –, nem pedig saját, önmagunk számára kialakított szabályainkat, és a társadalom többsége ennek megfelelően is viszonyult a szabályokhoz, számos okot találva arra, miért is nem kell betartani azokat.

Azt is gondolom, hogy

akkor járhat el bölcsen a kormány, ha nem veszíti el a „földszint” mostani erős támogatását, és nem vezet be irreálisan szigorú szabályokat,

illetve nem kezdenek el a rendfenntartó szervek – amelyek történelmi imidzse szintén nem makulátlan a társadalom egy jelentős része szemében – a mindennapokban indokolatlanul keménykedni, ha például hárman beszélgetnek az utcán.

A sokak által megváltásként várt kijárási tilalom ezért szerintem mindenképpen kontraproduktív összehasonlítva az önkéntes jogkövetésen alapuló állapottal, mert a legrosszabbat hívja elő mindannyiunkból. A rendfenntartókból a hatalmaskodást és basáskodást, belőlünk pedig az ellenállás és a kibújás ösztöneit.

Nem is véletlen, hogy egyelőre a kijárási korlátozásnál tartunk, számos, tágan megfogalmazott kivétellel, a rendőröket pedig arra kérik, hogy segítsék az embereket a szabályok betartásában, azért, hogy „meglegyen az együttműködés”.

A szerző jogszociológus, a többi cikkét az Azonnalin itt találod. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője
Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek