Hónap vége van, úgyhogy itt az első karanténos Fasza Dolgok!

Bár az igazán aktív élmények elmaradtak, legújabb mindenajánlónk így is elég színes lett: van itt kaja, sorozat, könyv, rádió, de még játékok is. Ezeknek a dolgoknak örült márciusban az Azonnali!

Tökéletesen megértjük, ha eleged van az állandóan fanyalgó újságírókból, úgyhogy váltunk kicsit! Mostantól terveink szerint minden hónap utolsó hétvégéjén megjelenik a Fasza Dolgok, ami az Azonnali összajánlója: ha láttunk jó filmet, olvastunk jó könyvet, voltunk jó étteremben, ízlik az új burger a Mekiben, vagy csak találtunk valami világtól teljesen elrugaszkodott programot, akkor azt függetlenül a műfajtól megírjuk! Igen, azt is, ha kinyílott a pitypang!

Bár mindig megvan az esélye, hogy az ember elfelejti a saját visszatérőnek szánt rovatait, az Azonnali stábja nem így tett: újra itt a Fasza Dolgok, a legfaszább dolgok ajánlója, amiben szerkesztőségünk tagjai bármiféle szigorú koncepció nélkül ajánlanak olyan dolgokat, amik ahogy a címben is benne van, jók. Így az országos kijárási tilalom idején talán mindenkinek jobb is, ha kicsit a jó dolgokról is írunk, amit igyekeztünk is változatosan tenni annak ellenére, hogy az otthonunk elhagyását igénylő dolgok sajnos határozatlan ideig kimaradnak.

Játékok karanténra

A héten összeraktam egy gyűjtőoldalt, ahol különböző neten / Skype-on keresztül játszható játékokat kezdtem el összeszedni. Nekem a barátokkal való sörözések hiányoznak a legjobban, az ilyen közösségi játékok talán valamennyire tudnak ezen segíteni. Kattints, és játssz! (Vitárius Bence)

FM4 Küchendisko 

A nyugati határszélen levés összes jó dolga megszűnt a járvánnyal: nem lehet átugrani Ausztriába se élelmiszerért, se borért, se a Fertő-tóhoz strandolni/jégkorizni, és még Parndorf előtt is visszahúzták a vasfüggönyt, így tényleg már csak az ide még átszűrődő osztrák rádió tesz változatosabbá egy itteni karantént mondjuk egy Békés megyeinél. A szélsőjobboldali FPÖ által korábban beszántani akart, de ettől Ibiza miatt szerencsésen megmenekült osztrák közszolgálati FM4-en a járvány kezdete óta minden hétköznap 14 órától a #homeoffice és a #socialdistancing jegyében élőben a konyhájukból zenélnek bécsi dj-k: én például ha főznék, ezt hallgatnám, de főzés nélkül is azt teszem, és jó hír, hogy online ti is megtehetitek! (Bukovics Martin)

Hasznos youtuberek, akik nem sminkelési tanácsokat adnak

Mivel a koronavírus miatt a legtöbb late night show szünetelteti az adását, a híradókban pedig folyton a járvány jön velem szembe, ezért kénytelen voltam új Youtube-csatornák után nézni, amikkel kicsit kiszabadulhatok az új, koronavírus uralta világból arra a 15-20 percre, amíg eszek.

Így találtam meg például a Vox decemberben indított új sorozatát, az Open Sourcedet, ahol a technológia fejlődésének a lehetőségei mellett az árnyoldalairól is beszélnek 8-10 percben, olyan témákat boncolgatva, mint az arcfelismerő programok fejlődése vagy hogy miként követnek az interneten a reklámok. Mindezt nem disztópikus hangulatban, hanem tényleg érdekes és informatív hangnemben. De kifejezetten ajánlom még ugyenerről a csatornáról az azóta sajnos már abbamaradt Striketrough-ot, ami pedig elsősorban az amerikai médiahelyzet és a politika kapcsolatával foglalkozott. A videókon látszanak a belefektetett munkaórák, hiszen a szakértők nyilatkozatai mellett a témával foglalkozó irodalmakat is felhasználják. Például maga a technológia feltalálója nyilatkozik arról, miként képesek a reklámok követni az egyént, bár amikor húsz évvel ezelőtt azt feltalálta, nem ez volt a célja.

Azonban, ha valaki inkább szórakozni szeretne, nem pedig az arcfelismerő programok fejlődéséről, vagy pedig a CNN-Fox News páros beszélőfejeiről akar informatív videókat nézni, annak a LegalEagle nevű csatornát ajánlom, ahol filmeket és sorozatokat elemez egy ügyvéd, onnan, hogy azok jogilag mennyire voltak pontosak. Persze azért itt is van egyfajta edukációs cél, bár nyilván kevesebbet tud meg az ember az amerikai jogrendszerről, amikor épp a Spongyabob Kockanadrág bírósági részét elemzi egy ügyvéd, vagy pedig arról készít videót, hogy a Jurassic Parkban történtek miatt milyen bűncselekmények miatt emelhetnének vádat.

De azért a csatorna nem csak ezekkel az olcsó poénokkal operáló fiktív történetekre hagyatkozik, ugyanis a csatorna érdekesebb része, amikor valódi ügyeket elemez: az impeachment-eljárásról és a Mueller-jelentésről is kifejezetten érdekes meglátásai voltak. (Karóczkai Balázs)

Kofola

Love it or hate it – szól a Valaha Volt Legbritebb Dolog, a Marmite nevű, sörgyártási melléktermékből, nevezetesen sörélesztőből készített sötétbarna, ragadós és hihetetlenül sós krém szlogenje. A Nagy-Britanniában (és különböző márkaneveken a volt brit gyarmatokon) hihetetlenül népszerű sós krém a helyiek kedvelt reggelije, melyet vajas pirítósra vékonyan kenve fogyasztanak. Ha nem volt brit gyerekszobád: maga az undor. Ha volt: az istenek reggelije.

És mégis hogy jön a csehek és szlovákok népszerű, sőt imádott üdítőitalához, a Kofolához az undorító, sós, brit trutymó? Úgy, hogy csakúgy, mint a Marmite, kívülállókból a Kofola is egészen szélsőséges érzelmeket tud kihozni a fékeveszett rajongástól (ez vagyok én, meg kis családom) a szánalom és megvetés keverékéig (ez pedig lényegében bárki a szerkesztőségből, akit traktáltam a csehszlovák üdítővel). Pedig csodálatos ital, Magyarországon mégsem láttam még sehol – ha ti igen, szóljatok, hol, ott a mailcímem az impresszumban! – ezért ha Csehországba vagy Szlovákiába utazom, annyit hozok haza, amennyit csak elbírok.

A leggyakoribb hiba, amit az ember a Kofolával kapcsolatban elkövethet, hogy már csak a nevéből adódóan is azt várja tőle, hogy olyan lesz, mint egy kóla, vagy annak bármilyen olcsó koppintása. A kóla ízjegyeivel szemben – illetve, miféle ízjegyek, rengeteg cukor, meg szénsav, meg víz – a Kofola viszont egy jóval komplexebb történet: ízre gyógynövényes, savanykás, sőt, lehet, hogy belemagyarázás, de még egy kis kávés, kesernyés mellékíze is van.

Nem véletlen, a Kofola alapját képező szirup ugyanis alapvetően kávéipari melléktermék, de van benne egy csomó gyógynövény meg gyümölcs. Mint oly sok minden más berögződésünket, a Kofolát is a keleti blokk kényszere szülte: a vasfüggöny szerencsétlenebbül járt oldalán kólát nem, vagy alig lehetett kapni, a tömegeknek viszont kellett valamilyen szénsavas üdítő, ez lett végül a Kofola. Hogy a csehszlovák adaptáció mennyire jól sikerült, jól mutatja, hogy az ital túlélte a 90-es évek szabadságmámorát és a kólával megjelenő piaci versenyt, azóta pedig már vissza is szerezte elsőségét a szénsavas üdítőitalok piacán.

Persze lehet dobozban, palackban venni, a legjobb viszont mindig csapolva lesz – éttermekben, kocsmákban ugyanúgy csapra verve lehet kapni, mint a sört –, tökéletessé pedig a Magas-Tátra egyik, hegyi menedékházában kortyolgatva válik. (Illés Gergő)

Borok délről

Én olyan szépen nem akarok most írni borokról, ahogy Illés Gergő és a vele rokonlélek Bugár Béla szokták dicsérni a Kofolát, már csak azért sem, mert egy ideje rájöttem, hogy valószínűleg sokkal jobb készíteni, mint írni róla, így ennek jegyében pár inspiráló bort ajánlanék, amit ti is könnyen megrendelhettek. Mégpedig délről, hiszen ha valamire szüksége van most Magyarországnak, az a déliek életöröme. Délről, pontosabban a pécsi borvidékről.

Előtte egy kitérő: Ercsey Dániel írt nemrég egy jó cikket a Pécsi Borozóban arról, mennyire nézőpont kérdése ez az egész észak (hűvös van, tehát fehérbor terem) vs. dél (meleg van, tehát vörös a jó oda) dolog: mi például a ropogós, gyümölcsös fehérborokat adó Neszmélyt simán északinak gondoljuk, miközben a cseheknél a kiváló rajnai rizlingeket felvonultató Morvaország a délies borvidék, Dél-Szlovákia vörösborairól nem is beszélve. Mi Villányt és Pécset abszolút déliesnek, mediterránnak gondoljuk, és a legtöbb magyar fogyasztó magas alkoholú, testes vörösöket vár el innen, miközben az ezen borvidékektől jó 100 kilométerre délre található szlavóniai Kutjevo a horvátok északja, és ahogy ott még most is, úgy korábban a pécsi és a villányi borvidéken, főleg annak siklósi részén is is az olaszrizling volt az egyik fő szőlőfajta.

Akkor pár példa: Szabó Zoltán hosszúhetényi rajnai rizlingje például geisenheimi klónok termése, és hát baromi jó (még izgalmasabb tőle a cirfandli, de azt most csak a pincénél lehet megvenni tőle, viszont meg lehet). Szembeszomszédja, Schunk József syrah-ja mindenkit meggyőz arról, hogy a borbeszerző túráját ne csak Villányban ejtse meg, nem beszélve a cabernet sauvignon-járól, ami gyorsabban elfogyott, mint ahogy egy wachaui szokott. A mohácsi Planina Borház Prím cuvée-je szintén ilyen, ezt a bort ittam utoljára kocsmában, amikor még lehetett ilyet. Mivel bort nem onnan kell venni, ahonnan WC-papírt, így a következő hetekben csak azt tudom mondani: idd a helyit!

Babylon Berlin

Krimi a huszas évek Berlinjéből, sok politikával, történelemmel és fantasztikus képvilággal. Nem vagyok egy nagy sorozatnéző (konkrétan egyáltalán nem nézek sorozatokat), de most, hogy a világunk ismert okokból lelassult, és eleve a nap nagyrészét négy fal között töltöm, egy sorozatot, amit sokan ajánlottak már, akiknek adok a szavukra (mert maguk se sorozatnézők), megnéztem. A Babylon Berlinről van szó, amelynek első két évada eleve most már a közszolgálati ARD-ről is letölthető, Magyarországon az HBO Gón nézhető magyar felirattal, a harmadik évad most fut (az ARD-n ingyen meg ősztől).

Ha azt mondom, hogy berlini húszas évek, akkor most már tényleg hozzá kell tennem: a múlt század húszas éveiről van szó. Az első világháború emberi nyomorát, a gazdasági válságok szegénységét, az éles politikai küzdelmeket és mindemellett a dekadens eleganciát magán hordozó korszakról van szó, és e jellemzők sehol másutt nem sűrűsödtek annyira össze, mint a korszak Berlinjében, a „demokraták nélküli demokráciaként“ leírható weimari köztársaság politikai és kulturális fővárosában, ahol már akkor is igaz volt: a város sohasem alszik, valamint „arm, aber sexy”. A kor Berlinjét is kétes egzisztenciák, pazar éjszakai élet, politikai cselszövések és mindezek találkozása – esetleg egy prostituált ágyán – jellemezték.

Én eleve eléggé kattogok a húszas évekre, azaz engem már a filmben látható női kalapok levettek a lábamról, meg persze kattogok weimari köztársaságra is, ezért is akartam a sorozatot megnézni, ami amúgy egy thrillerelemekkel tarkított film noir-szerű krimi.

De németes tűpontossággal olvasható ki belőle a kor politika- és eszmetörténete is. Sőt, mit olvasható? Olvasni sok helyen lehet azt, de itt az egész megélhetővé válik! Lehetne említeni a katolikus (azaz Zentrum-párti) Kölnből áthelyezett rendőrt, akit a zsidó rendőrparancsnok szívélyesen fogad, elvégre „mi egy oldalon vagyunk” (hiszen zsidó és katolikus egyaránt a császárkori protestáns elit lenézettje volt, de a weimari köztársaságban meg ők kerültek sokszor vezető pozíciókba). Vagy magát eme rendőrparancsnokot, aki elkötelezett republikánusként lép fel a jobboldali reakcióval és a kommunistákkal szemben (meggyilkolásának története meg olyan csavar, hogy csak annyit árulok el, nem véletlenül „zsidódisznóznak” a kommunisták).

Vagy a kölni katolikus rendőrnek a társát, a joviális, igazi berlinit, aki a jobboldali puccsot szervezi csendben a magasabb katonai és gyáriparosi körökkel a háta mögött. De feltűnnek még egy titkos pornófelvétel után kutakodó katolikus politikusok, orosz trockisták, őket legyilkoló sztálinisták, egy szovjet aranyvonat, ami valamiért egy orosz arisztokrata énekesnőnek, a trockistáknak és a jobboldali német puccsistának egyaránt fontos.

De ne tessék megijedni, a politika, a történelem tényleg csak átszivárog, nem dokumentumfilm vagy pláne kiselőadás az egész. Aki ezt az egészet nem is ismeri, annak elégnek kell lennie akár csak Liv Lisa Fries csodás játéka (és igazi berlinies kiejtése), a lány életében „tout Berlin“ megjelenik: elvégre egyszerre titkárnő (majd nyomozó) a rendőrségen, kurva a kor ismert „promidiszkójában”, és közben éli hatalmas szegénysége ellenére is a berlini fiatalok gondtalan (a kölni katolikus erkölcsöknek már akkor is túl ledér) életét.

A kiváló történetvezetéshez pazar képi világ kapcsolódik, nem véletlenül van szó az eddigi legdrágább nem angol nyelvű sorozatról. A mostani Berlint a huszas évekbe varázsolja vissza a film, és minden részlet, az utolsó feliratokig  stimmel történelmileg is. Hibátlan alkotás. (Techet Péter)

Shakshuka

Az önkéntes karantén kevés jó hozománya közül az egyik, hogy kicsit több ideje van az embernek főzni, ráadásul kicsit kreatívabb is lehet. Munkából hazaérve általában nincs sok erő kísérletezgetni, így viszont a felesleges BKV-zást kiütve azonnal neki lehet állni az ételnek. Így jutottam el végre addig, hogy shaksukát állítsak elő, ami ugyebár az izraeli lecsó. Főleg azért vártam sokat, mert a magyar lecsó szerintem a legcsodálatosabb dolog, amit ember kitalált, de mivel nagyon ki van szolgáltatva a zöldségek minőségének, télen semmi értelme nincs csinálni.

Ezzel szemben a shakshukából simán lehet jót csinálni bármikor, hiszen legalább annyi múlik a kellően pikáns fűszereken, mint a paradicsom minőségén. És a várakozásaimnak megfelelelően csodás lett!

Röviden: kockára kell vágni egy-két hagymát, felvágni egy kaliforniai paprikát, meghámozni és kockára vágni padlizsánt, lereszelni két-három paradicsomot, felvágni pár gerezd fokhagymát. A hagymát és a fokhagymát forró olajon pirítjuk, rárakunk sót, borsot, fűszerpaprikát, római köményt és chilit (igazából mindegyikből annyit, amennyi nekünk tetszik, nagyon elrontani nem lehet), aztán ha már szép az alap, dobjátok rá a paprikát és a padlizsánt. Ha ezek már kiszáradtak, mehet rá a paradicsomreszelék és egy nagyobb konzervnyi paradicsomsűrítmény.

Ha összeállt úgy tíz perc kevergetés után, akkor érdemes felönteni még egy kis vízzel, és megvárni, amíg újra besűrűsödik, de ha valaki velem ellentétben szereti, ha kicsit ropog a paprika, az elengedheti a vizet.

Ezek után dobjunk rá egy tojást, amit el is lehet keverni, benne teljesen, de tükörtojásként is maradhat, a legvégén pedig a tányérra még érdemes rávágni pár kocka fetát.

Gyakorlatialg megunhatatlan étel, ami kóstolás után sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint amilyen, ráadásul a vega/vegán környezetünket is meg lehet belőle etetni. (Fekő Ádám)

Jimi Hendrix - Songs for Groovy Children: The Fillmore East Concerts

Jimi Hendrixet azt hiszem nem kell senkinek bemutatnom, de aki nem ismerné a világ valaha volt egyik legjobb gitárosát, talán Jack Bruce, a Cream énekes-basszusgitárosának szavaival tudnám a legpontosabban leírni: “Eric gitáros volt, Jimi pedig valamiféle természeti erő”. Azért az már jelez valamit, hogy Bruce zenésztársához, az akkoriban csak “istennek” becézett Eric Claptonhoz így hasonlította Hendrixet.

Meggyőződésem, hogy minden „fasza”, amit Hendrix játszott, sőt, bármi mást játszott volna, az is kiváló lett volna, még egy LSD-vel átitatott Boci,boci tarka feldolgozástól is megőrült volna mindenki Woodstockon.

A rockzenészek nagysága viszont leginkább akkor mérhető, ha meghallgatjuk az koncertfelvételeiket és összevetjük őket a stúdiólemezekkel. Hendrix esetében nem is ajánlom a stúdiófelvételeket. Nem azért, mert ne lennének egészen fantasztikusak, hanem mert élőben annyival többet ad, ráadásul gitárjátékának ebből a természeti erő jellegéből adódóan soha nem játszotta el egy számát kétszer ugyanúgy.

Hendrix életének utolsó szilveszterén és újévén két nap alatt négy koncertet adott a new york-i Fillmore East koncertcsarnokban, aminek a felvételeit 29 évvel a halála után, 1999-ben ki is adták lemezen, majd tavaly ősszel jelent meg a Songs for Groovy Children: The Fillmore East Concerts, ami a ’99-es kiadás bővített változata. Az ötórás anyag időrendben tartalmazza mind a négy fellépés dalait, köztük eddig kiadatlan számokkal, így a klasszikus Hendrix-dalokon kívül meghallgathatjuk például az Auld Lang Syne című skót költemény pszichedelikus változatát is.

És hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik kíváncsiak, hogy hogyan lehet egy számot többféleképpen, mindig érdekesen előadni, azoknak, akik minőségi háttérzenét akarnak a mindennapi teendőikhez, és azoknak is, akik öt órán át csak a zenére akarnak koncentrálni. Na meg azoknak, akik szeretik a jó riffeket és az elszállós gitárszólókat. Vagy azoknak, akik mindig is brutálisan akarták nyújtogatni a húrokat, csak féltek az ízületi gyulladástól. (Varsányi Bence)

Dezső András: Maffiózók mackónadrágban

Különös nosztalgiát érzek a '90-es évek iránt. Zűrzavaros, de mégis reményekkel teli évtizednek látom. Mintha akkor még mindenki elhitte volna, hogy nemcsak lehet jobb, de biztosan jobb is lesz minden. Mindehhez pedig jött egy félresikerült, de szórakoztató nyugatmajmolás. Én éppen 1990-ben születtem, tehát túlzás lenne azt állítanom, hogy a közéleti történések ütőerén tartottam az ujjam, de az akkori időkről bennem élő kép miatt szívesen fogyasztok ezekkel foglalkozó tartalmakat.

Márpedig Dezső András könyve, a Maffiózók mackónadrágban legizgalmasabb fejezete a '90-es évekbe repít vissza. Tavaly részt vettem a könyv sajtóbemutatóján, amikor végigjártuk a magyar maffiatörténet ikonikus helyeit az egykori Old Firenze kocsmától Prisztás József meggyilkolásának helyszínéig. Dezső kötete izgalmas, a '70-es évektől kezdődő sztorigyűjtemény, ami amennyire csak lehet, megrajzolja, hogyan alakult a magyar szervezett bűnözés története a kádári békeidők hamis kártyásaitól és betörőitől, a kegyetlen leszámolásokkal teli '90-es éveken át napjainkig.

Senki ne várja a könyvtől, hogy tökéletesen megérti majd a magyar szervezett bűnözés kusza kötelékeit. Ezt maguk a szereplők sem igazán látták át. Mindenesetre egyszerre tanulságos, könyörtelen és néhol megmosolyogtató, ahogy a nagymenő bűnözést annak idején hozzánk is megpróbálták importálni. Akár a régi hírekben való fürdőzés jelentette nosztalgia, akár az olajszőkítés kémiai folyamatának megértése miatt, de érdemes elolvasni ezeket a néha kusturicainak tűnő történeteket.

Avagy Asszony Feri, Szájmon, Szlávy Bulcsú, Menyét, Csontkezű, Fogász, Sárgalábú, Ragyás Tóni, energolosok és sokan mások, szevasztok! (Galavits Patrik)

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali