A felhatalmazási törvény nem puccs, hanem a bizalom aláásása

Schiffer András

Szerző:
Schiffer András

2020.03.27. 16:51

Most arra lenne szükség, hogy az egész ország fegyelmezetten betartsa a járványügyi szabályokat. Ehhez tiszta szabályok kellenének: a „felhatalmazási” törvény viszont egy tákolmány.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Veszélyhelyzetben a bizalom életmentő lehet. Különösen igaz ez akkor, ha egy eddig ismeretlen kórokozó nyomában az egzisztenciális pánik is milliókat ér utol, ráadásul – először a világtörténelemben – globális méretekben: a határok zárva, s nincs is hova menekülni a hazai létbizonytalanság elől. A pánik, valamint a materiális veszély kezelésére és elhárítására cselekvőképes kormányzatra, a kormányzati cselekvőképességhez pedig szilárd bizalmi környezetre van szükség.

 

A szilárd bizalmi környezethez két feltétel szükséges: ötötödös konszenzus a politikai szereplők között a kormányzati cselekvőképesség biztosításában és egyértelmű alkotmányos alapok a különleges jogrendben

 

meghozott kormányzati intézkedések mögött.

 

A politikai konszenzus megteremtésében válsághelyzetben kulcsszerepe lehet a „békeidőben” szimbolikus szerepet betöltő államfőnek: Fülöp király például igen hamar beszédet is intézett a belga néphez. A politikai konszenzus elkerülhetetlenségét talán a spanyol helyzet mutatja be a legjobban: az egyfős többséggel rendelkező baloldali kormánynak még a szélsőjobboldali Vox is bizalmat szavazott a válságkezeléshez.

 

Áder köztársasági elnök a veszélyhelyzet kihirdetését követő két hétben kitartó hallgatásával tűnt ki. A korábbi elnökök, az ideiglenes Szűröstől az idő előtt távozni kényszerült Schmittig, pontosan értették, hogy a magyar alkotmányos rendben az alkotmányszöveg szerint a „nemzet egységét kifejező” köztársasági elnök ereje a nyilvánosságban rejlik. Áder János ezt eddig sem értette, rejtőzködő szerepfelfogása viszont ebben a helyzetben már alapvetően kérdőjelezi meg alkalmasságát.

 

Hamar elszállt a koronavírus okozta kegyelmi pillanat

 

A magyar politikai légkör különösen bizalomhiányos. Az okokról és felelősökről hosszas elemzéseket lehet írni, de két dolgot bátran leszögezhetünk. A bizalom megteremtésében és fenntartásában a mindenkori kormányzatot terheli különös felelősség.

 

Az új alkotmányos alapok 2011-es lerakásánál a Fidesz látványosan kerülte a parlamenti kétharmadon átívelő konszenzus-teremtési szándéknak még a látszatát is. A kedvezőtlen előzmények ellenére, a veszélyhelyzet második hetében, a március 23-i szavazást megelőző héten mégis úgy tűnt, a világjárvány és a globális leállás egy kegyelmi állapotba „sokkolta bele” a magyar parlamenti elitet. A pártközi egyeztetéseken az ellenzék reális javaslatokkal állt elő, a kormányoldal pedig – még nyilvánosan is – nyitottságot mutatott az ellenzéki kívánságokra.

 

Kezdetben talán Orbán Viktorban is az a józan belátás dominált, hogy a világjárvány miatt egy gazdaság- és társadalompolitikai aknamezőn kell a következő hónapokban kormányoznia, ergo hatalompolitikai szempontból sem hülyeség, ha legalább az első lépéshez százszázalékos támogatottsággal rendelkezik.

 

Nagyjából péntek körül szűnhetett meg ez a kegyelmi pillanat.

 

A konstruktívnak mondott hétpárti egyeztetés után jobbikosok „koronapuccsról” osztogattak meg bejegyzéseket, a Demokratikus Charta-emlékzenekar pedig feltette a régi lemezt a barna esőről,

 

1933-ról, Hitlerről, katonai diktatúráról. Különösen szürreális volt olvasni, hogy a „jogállam utolsó, még megmaradt intézményei” között emlegetik a parlament általi törvényalkotást azok, akik az elmúlt években rendre a parlamentből való kivonulást követelték minden „demokratától”. Az ellenzéki frakciók nem tisztázták a viszonyukat a hisztérikus, konfrontatív hangokhoz.

Ekkor valami átkattanhatott a miniszterelnökben: a józan belátást felülírta a cinikus számítás. Rájött, neki tulajdonképpen jobb is, ha az ellenzék nem szavazza meg sem a négyötödös, sem a kétharmados döntéseket. Beszorítja az ellenzéket abba a már jól ismert helyzetbe, amikor a közvélemény nyolcvan százaléka a kormányzati cselekvést támogatja és nekik a nyolcvan százalékkal kell szembe menetelniük.

 

Ahogy a kancelláriaminiszter bicskanyitogatóan meg is fogalmazta: az ellenzék a vírus oldalára (lásd még: bankok, bűnözők, Soros, ráadásul együtt bontják le a határzárat) állt. A hétvégén a kormányoldalnak már esze ágában sem volt megegyezni, miközben álszent módon mantrázták, hogy most van itt az összefogás ideje és felül kell emelkedni a pártpolitikán. A péntek este a kormány részéről a parlament elé terjesztett, a koronavírus elleni védekezésről szóló T/9790-es törvényjavaslatban nyoma sem volt a korábbi ellenzéki kéréseknek.

 

Puccsolniuk nem kell, trükközni is lusták

 

Az ellenzék részéről a megelőző napokban két garanciális, bizalomerősítő javaslat fogalmazódott meg. Az egyik minden frakcióvezetőnek megadta volna a jogot, hogy a különleges jogrend tartama alatt Alkotmánybírósághoz forduljon, s a testületnek három napon belül döntést kellene hoznia. Ezt a felvetést – amely, lássuk be, a gyakorlatban egyáltalán nem gyengítené a miniszterelnök hatalmi helyzetét – minden érdemi indokolás nélkül negligálta a Fidesz. A másik ellenzéki kívánság arra vonatkozott, hogy az Országgyűlés a rendeleti kormányzásra adott felhatalmazásába építsen be egy véghatáridőt.

 

A miniszterelnök ezzel kapcsolatban két, formálisan kétségtelenül igaz ellenvetést fogalmazott meg. Egyrészt valóban nem lehet tudni, hogy akárcsak kilencven nap múlva – főleg, ha sikeres a kormány „görbeelnyújtási” stratégiája – össze lehet-e majd rántani az Országgyűlést.

 

Másrészt a „felhatalmazási” törvényjavaslat 3. § (2) bekezdése értelmében az Országgyűlés bármikor visszavonhatja a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazást. Ezt még megfejelném azzal, hogy az anno sebtiben összetákolt Alaptörvény veszélyhelyzetre vonatkozó rendelkezése, miszerint a kormány veszélyhelyzetben hozott rendelete tizenöt napig marad hatályban, kivéve, ha a kormány – az Országgyűlés felhatalmazása alapján – a rendelet hatályát meghosszabbítja (itt, 53. cikk) egyéb kreatív megoldásokra is sarkalhatta volna a kormányt.

 

Például arra, hogy március 12-t követően egyáltalán nem kér parlamenti felhatalmazást, hanem minden tizennegyedik napon az addig megalkotott rendeleteket hatályon kívül helyezi, egyúttal az addigi rendeletek tartalmát egységes szerkezetbe rendezve, a koherenciazavarokat (volt ilyen bőven a gazdaságvédelmi rendelkezések között) kiszűrve újra kihirdeti. S ezzel szépen eljátszadozik valahogy úgy, ahogyan – az akkori alkotmányos keretek között – a 2006-os választások idejére esett árvízhelyzetben a korabeli kormány tette.

 

A kilencvenes években a Sólyom-féle Alkotmánybíróság persze egy ilyen trükközést simán elkaszált volna, de rég nem azokat az időket éljük.

 

A véghatáridő hiánya tehát éppúgy nem jelent puccsot, nem jelenti a magyar parlamentarizmus legújabb végét, ahogyan a hétfői négyötöd hiánya sem jelenti azt, hogy ezzel az ellenzék veszélybe sodorta volna a magyar emberek egészségét,

 

avagy kinyitotta volna a határokat a COVID-19 előtt.

 

A Fidesz mindennek dacára jogtechnikailag befogadhatta volna a véghatáridőre vonatkozó ellenzéki kérést: ha nem 90, akkor 120-150 nap, vagy amíg a WHO fenntartja a világjárvány-minősítést, vagy ezeknek valamilyen kombinációja. Nem fogadta be, mert nem akarta befogadni.

 

A kormányoldal a hétvégétől már csak a kompromisszumkészség látszatát akarta fenntartani. Az ellenzék számára a véghatáridő gyakorlati szempontból egyetlen lehetőséget nyitott volna meg: garantáltan van egy időpont a veszélyhelyzet során, amikor parlamenti vitában értékelheti a kormányzat addigi teljesítményét és ütköztetheti álláspontját az esetleges további felhatalmazás szükségességéről, terjedelméről.

 

A fegyelmezettséghez a négyötöd sem lett volna elég

 

A parlamenti négyötödre nem Orbán Viktornak volt szüksége.

 

A miniszterelnök köszöni szépen, jól elvan a hétfőn bezsákolt politikai haszonnal. A négyötödös, pontosabban: ötötödös politikai megegyezésre az országnak lenne, lett volna szüksége.

 

Mindannyiunk egészségét a legfelkészültebb közhatalom is csak akkor tudja megvédeni, ha a kivételes, a komfortzónából kimozdító rendelkezésekhez a politikailag tagolt közösség minden egyes tagja – az is, aki O1G-szájmaszkban pózol – fegyelmezetten tartja magát. Ebben van a politikai konszenzus jelentősége, és ezt kockáztatják, akik vész esetén is a haszonlesésre játszanak.

 

Ráadásul a különleges jogrendben meghozott kormányzati intézkedések mögül az egyértelmű alkotmányos alapok is hiányoznak. A problémák a magyar közjogi rendszer 2011-es egészpályás letámadásra vezethetők vissza, amikor hetek alatt alkotmányoztak, és olykor napok alatt toltak át a törvénygyáron tucatnyi sarkalatos törvényt. Az alkotmányos játékszabályok számonkérése pont vész esetén nem valamiféle liberális jogállami, alkotmányjogászi hóbort.

 

A feltétlen jogkövetés életet ment. A feltétlen jogkövetésnek viszont elengedhetetlen feltétele, hogy a kibocsátott normák világosak, egyértelműek, alkotmányos alapjaik pedig megkérdőjelezhetetlenek legyenek. Ez most sajnos nem így van.

 

Az Alaptörvény 53. cikke szerint a kormány „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén” hirdethet ki veszélyhelyzetet. Persze hosszas – biblikus érveket felvonultató – jogfilozófiai vitát lehetne arról folytatni, hogy a COVID-19 mennyiben tekinthető elemi csapásnak.

 

Csakhogy a sarkalatosként elfogadott katasztrófavédelmi törvény, nem kevesebbet vállalt magára, minthogy alkotmányjogi kuriózumként egy alaptörvényi rendelkezést, az 53. cikket, a veszélyhelyzet fogalmát értelmezi. A törvény 44. §-a az a) pontban szépen felsorolja mi minden lehet elemi csapás, a b) pont cizellálja az ipari szerencsétlenség eseteit, majd egyszer csak felbukkan egy c) pont az „egyéb eredetű veszélyekről”. Itt, tehát az elemi csapástól világosan elkülönítve találjuk meg a humánjárványt. Laikus szövegösszehasonlítással is egyértelmű: a katasztrófavédelmi törvény és az Alaptörvény veszélyhelyzetdefiníciója nincsen egymással szinkronban.

 

Bármennyire is indokolt volt, az Alaptörvény veszélyhelyzetre vonatkozó 53. cikke alapján a kormány március 11-én nem hirdethetett volna veszélyhelyzetet.

 

S a fundamentális gondoknak ez csak az egyik része.

 

Az Alaptörvény ugyanebben a cikkben megszabja az ún. rendeleti kormányzás terjedelmét is: „A kormány a veszélyhelyzetben rendeletet alkothat, amellyel – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat.” A kormánypárti érvelés szerint a hivatkozott sarkalatos törvény nem más, mint éppen a beterjesztett törvényjavaslat, hiszen maga a javaslat is rendelkezik saját rendelkezéseinek sarkalatosságáról.

 

Ez így is volna, ha 2011-ben a NER nem alkotja meg sarkalatos törvényként a katasztrófavédelmi törvényt, és abban nem szabályozná precíz gondossággal a kormány mozgásterét veszélyhelyzetben.

 

Miért nem módosították inkább a meglévő törvényt?

 

Így viszont az Alaptörvény veszélyhelyzeti rendeleti kormányzásra vonatkozó rendelkezésének aligha lehet más értelmet adni, minthogy keretek közé, még hozzá a katasztrófavédelmi törvényben szabályozott keretek közé szorítja a rendeleti kormányzás mozgásterét. Ebből már az első napokban is adódtak problémák.

 

A kormány például „rendkívüli ítélkezési szünetet” vezetett be, jóllehet a polgári perrendtartás ítélkezési szünetről szóló rendelkezésének felülírására a katasztrófavédelmi törvény nem ad felhatalmazást (mondjuk azóta is teljes a káosz a „rendkívüli ítélkezési szünet” eljárásjogi következményeit illetően, túl azon, hogy bezárták a bíróságokat).

 

Ehhez képest a törvényjavaslatban az szerepel, hogy a kormány a katasztrófavédelmi törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseken és szabályokon túl „egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat.”

 

A „törvényben meghatározottak szerint” és a „törvényben meghatározottakon túl” nyilvánvalóan ütközik egymással.

 

Konkrétan a beterjesztett törvényjavaslatnak éppen a felhatalmazás terjedelméről szóló szakasza kétszeresen is ellentétes az Alaptörvény veszélyhelyzeti rendeletalkotásra vonatkozó szabályaival: egyrészt kilép az adott életviszonyt szabályozó katasztrófavédelmi törvény keretei közül, másrészt parttalanná teszi a rendeleti kormányzás mozgásterét.

 

Természetesen megértem a kormányzati aggodalmat, hogy az anno rohamtempóban kodifikált és nagyjából a jól ismert árvízhelyzetre kalibrált katasztrófavédelmi törvény vonatkozó rendelkezései szűk manőverezési lehetőséget adnak a kormánynak a ma még nehezen jósolható járványügyi és annak nyomában fellépő gazdasági-társadalmi válsághelyzet menedzselésére. Csakhogy akkor, kellő alázattal, erről kellene beszélni, nota bene: ennek megoldásához kérhetné a kormány a parlamenti ötötöd együttműködését.

 

A rémhírterjesztés szigorításával nagyon mellélőttek

 

A törvényjavaslat mindezeken túl a rémhírterjesztés voltaképpen évtizedek óta változatlan büntető törvénykönyvi tényállását (amely a közveszély színhelyén és nagy nyilvánosság előtt zavarkeltésre alkalmas valótlan tényállításokat rendeli büntetni) egy új bekezdéssel fejeli meg: „Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítja, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

 

A kiegészítés szakmai motivációja rendkívül egyszerű: régóta nem egyértelmű, hogy a közveszély fogalmába beleérthető-e a járvány. A járványügyi védekezést akadályozó, vagy meghiúsító rémhírterjesztés szigorú üldözése természetesen helyes, sőt, kifejezetten szükséges. Emiatt semmilyen kormányzatot, hatóságot érintő kritika, de még egy téves statisztikai adat közlése sem vonhatna maga után rendőri fellépést.

 

A védekezés eredményességéről viszont csak a történelem tud ítéletet alkotni, bíróság aligha.

 

Felteszem, a jogalkotó éppen szűkíteni akarta a büntetőjogi célkeresztet: nem sikerült.

 

A véleményszabadság világos normatartalom nélküli büntetőjogi korlátozása még veszélyhelyzetben is Alaptörvény-ellenes.

 

Mit kellett volna akkor tenni? Hát Alaptörvényt módosítani!

 

Álláspontom szerint a kormánynak első lépésben be kellett volna (be kellene) terjesztenie a kilencedik Alaptörvény-módosítást, méghozzá a következő tartalommal.

 

+ A veszélyhelyzet alkotmányos spektrumát ki kellett volna tölteni mindazzal, ami a katasztrófavédelmi törvény definíciójában is szerepel, így a humánjárvánnyal. Ezen túl pedig

 

az Alaptörvény 53. cikkébe nagyjából beemelni a katasztrófavédelmi törvény veszélyhelyzeti szabályait.

 

+ Itt, az Alaptörvény 53. cikkében kellene meghatározni a rendeleti kormányzás terjedelmét is, ami a katasztrófavédelmi törvény hatályos előírásain kívül engedélyt adhat számos törvényi szabály rendeleti úton való felülírására (vagyis a közterületen való tartózkodást közvetlenül szabályozó, a polgári peres és nemperes eljárásokról szóló, a büntetőeljárási, büntetés-végrehajtási, munkajogi, az egyes kereskedelmi tevékenységek végzésére vonatkozó, a közbeszerzési, a felsőoktatási, valamint az egyes gazdálkodó szervezetek működésére vonatkozó törvények vonatkozásában, szükséges esetben és arányos mértékben).

 

+ Célszerű továbbá, ha az Alaptörvény világosan rendezi a különleges jogrend idejére eső időközi választások és népszavazások sorsát (ez a probléma Franciaországban most egy rendes önkormányzati választás második fordulójával merül fel).

 

+ A katasztrófavédelmi törvény veszélyhelyzeti rendelkezéseit innentől kezdve nyugodtan hatályon kívül lehet helyezni.

 

+ A felhatalmazó törvényjavaslatba pedig a kormány ettől függetlenül is beépíthetne valamilyen egzakt véghatáridőt, biztosíthatná az alkotmánybírósági jogorvoslatot és a háromnapos alkotmánybírósági eljárási határidőt a frakcióvezetők számára.

 

+ Továbbá kiszedhetné a járványügyi védekezés „eredményességének” veszélyeztetésére vonatkozó formulát a rémhírterjesztéssel kapcsolatos Btk-kiegészítésből.

 

Mindezt többpárti konszenzussal.

 

A vírus ugyanis nem ismer pártszimpátiát. A parlamenti ellenzéket éppúgy emberek sokasága támogatja, mint a kormánypártot: aggódó hozzátartozók, betegek és egészségesek, potenciális hordozók és áldozatok, kereskedők és távoktató pedagógusok, egészségügyi dolgozók és megélhetésüket elveszítők százezrei, milliói.

 

A védekezés sikeréhez az ő egyetértésükre is szükség lesz. Ezért kell az ötötödös parlamenti támogatás, a nemzeti egység. Mindannyiunk érdekében.

 

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk! Olvasnál még a felhatalmazási törvényről? Ide kattints!

 

Schiffer András

Ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

olvass még a szerzőtől
Schiffer András

Ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek