Működhet-e a távoktatás egy központosított rendszerben?

Hogyan értékelhető a koronavírus miatt elrendelt „digitális munkarend” első hete? Éppen egy forradalom zajlik a virtuális tantermekben, vagy csak a tanárok tudtak jól igazodni a megváltozott környezethez? Hogyan kezeli a kormányzat ezt a szokatlanul 21. századi szituációt? Ugyanaz lesz-e az iskola a koronavírus után, mint előtte volt?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az mindenki számára közismert, hogy a koronavírus-járvány miatti iskolabezárás kapcsán a kormányzaton belül eleinte nem volt egyetértés. Orbán Viktor miniszterelnök először még a tanárok fizetés nélküli szabadságra való küldését emlegette, melyet roppant felháborodás követett. Ismeretes az is, hogy a TV2 híradója az iskolabezárást még ezen iránymutatás szellemében kritizálta. Ironikus, hogy ezt követően végül az ellenzéki és a hozzájuk csatlakozó fideszes (!) követelések nyomására az iskolai oktatást mégis áthelyezték a virtuális térbe.

Pillanatnyi kontrollvesztés

A „tantermen kívüli digitális munkarend” kihirdetésekor a miniszterelnök elmondta, hogy eddig is tervben volt Magyarország digitális oktatási struktúrájának kiépítése, amit most idő előtt kell megindítani, így „lehet hogy döcögni fog”. Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár és oktatási akciócsoport-vezető azt is elmondta, hogy ahol nincs mód a digitális átállásra, ott telefonon vagy levélben is történhet oktatás.

Valójában itt az oktatásirányítás ismeretlen terepre tévedt. Ez abból látszik igazán, hogy a kormányzati intézkedések színlelt határozottsága alatt minduntalan felsejlett a valójában mögöttük meghúzódó jókora bizonytalanság.

Ez abból fakadt, hogy hiába született módszertani ajánlás a digitális átállásra, de a kivitelezés módja kimondatlanul is a helyi tanári közösségekre hárult. Ebben a merev és központosított rendszerben hirtelen lehetőség nyílt az önállóságra – erre azonban később térek ki.

Mostanra úgy tűnik, hogy a kezdeti bizonytalanság után az oktatásirányítás igyekszik visszavenni a kezébe a gyeplőt. Maruzsa már belengette az érettségi vizsgák idejének lehetséges eltolását. Említett ugyan már „oktatási és levezetési” módokat, de hogy ezek alatt mit értett, nem fejtette ki bővebben. Azt viszont hozzátette, hogy ebben a munkarendben a tanároknak több szabadideje maradt, ezért fel tudnak készülni a NAT 2020-ra való átállásra.

Digitális oktatás fényei

Az első napokban a tanári facebookos közösségek izzottak a feszültségtől. Csak úgy sorjáztak az ötletek, a jó gyakorlatok, módszertani megfontolások, ábrák, szakcikkek stb. A legjobb ötleteket véleményem szerint továbbra is a Prievara Tibor és Nádori Gergely Tanárblogja fogja össze, de ezen az alábbi infografikán is látszik, hogy a kormányzat által preferált KRÉTA vagy Canvas nevű szoftverek helyett sokkal népszerűbbek a különböző csevegőprogramok a Vibertől a Discordon át Messengerig.

Külön izgalmas, hogy a NER-tankönyvek helyett inkább a tankönyvpiacról kiszorított Mozaik Kiadó oldala iránt van érdeklődés, ami a karantén idejére ingyenes tartalommá vált.

Most már nem arról van szó, hogy egy új tantervhez vagy tankönyvhöz kell átírni az óravázlatokat: itt valóban ki kellett lépni a komfortzónából. Kívülállók most számtalan példát találhatnak a magyar pedagógustársadalom adatpálókészségeire.

Vagy hogy technikaóra keretein belül végre nem periszkópot raknak össze a tanulók, hanem megtanulnak mondjuk kenyeret sütni? Ilyen és ehhez hasonló ötletek százaival találkozni most az interneten széltében-hosszában.

A kezdetek tehát igen biztatónak tűnik, hiszen ennyire élénk szellemi légkört már régen nem lehetett tapasztalni. Egyesek már digitális forradalmat emlegetnek, aminek következtében még a bevezetése előtt meg tudjuk haladni az új Nemzeti Alaptantervet.

Sajnos azonban nem kizárt, hogy csalóka fénytörés van a szemünk előtt.

Az, hogy bizonyos közösségekben már régóta szükséges innováció történik, nem jelenti azt, hogy ez a nagy egészre is vonatkozik. A fent említett jó gyakorlatok csak egy bizonyos körben terjednek, ráadásul a digitális zaj olyan nagyra duzzadt, hogy abban eligazodni még a profi szakembereknek is komoly kihívás. Emellett arról is érkeztek beszámolók, hogy sok tantestületben nem született konszenzus arról, hogy milyen virtuális felületen érintkezzenek a tanulókkal, így mindenki mást kezdett használni, ami óriásig zavarhoz vezetett.

A leggyakoribb probléma azonban az, hogy sokaknál elmaradt a módszertani szemléletváltás. Pedig ez az, ami miatt az egész digitális munkarendre megérte átállni. Ehelyett több helyről hallani, hogy van, aki csak elküldi a vázlatot, amit a gyerekeknek be kell másolni a füzetükbe, vagy befényképezett munkafüzet-oldalakat kell a tanárnak határidőre elküldeni. Lehetne még a rossz példákat sorolni, de felesleges: érezzük, hogy pont ez az az út, amivel a 19. századi poroszos oktatás átmenti magát a digitális korba – erre pedig nem sok szükség van.

Mi lesz ebből?

A fentiekből kitűnik, hogy

A KRÉTA mellett a Moodle és a Canvas alkalmazása egyes helyeken például kötelező, ami valószínűleg nem véletlen: ebben más is követheti, hogy a tanárok mivel foglalkoznak a virtuális tanórákon.

Maruzsa kijelentéséből is látszik, hogy a NAT-vitából a kormányzat továbbra sem enged, így azt temetni még korai lenne. A szabadidővel kapcsolatos megjegyzése pedig arra világít rá, hogy még a digitális munkarend során is az a cél, hogy tanár és diák leterhelt maradjon – abból nem lesz baj.

Ez azért is veszélyes, mert ha majd visszaáll a régi rend, akkor nem tudni, hogy a jelen körülmények között megszerzett tudás mennyiben lesz kompatibilis a tantermi oktatás követelményeivel (ki fog emiatt évet ismételni, elegendő lesz-e ez az érettségire stb.). Külön probléma a családos tanárnők és tanítónők helyzete, akik amellett, hogy diákjaikkal tartják a kapcsolatot, még saját gyermekeikkel is foglalkozniuk kell.

Gulyás Márton Partizán című műsorában pedig azokkal foglalkozott, akiknek a hangja ebben a virtuális térben egyáltalán nem hallatszik: a leszakadó (vagy már leszakadt) régiók gyerekeivel és iskoláival, ahol a digitális munkarendre való átállás gyakorlatilag lehetetlen. Persze Maruzsa szerint lehet telefonon és levélben is folytatni a tanítást, de azért azt érezzük, hogy többről van szó egy „döccenőnél”.

Háborúk és gazdasági válságok hatását ezen régiók lakói érzik legjobban a bőrükön, számukra megküzdeni egy ilyen helyzettel sokkal nagyobb kihívást jelent. Ne legyen igazam, de úgy tűnik, hogy a már eleve meglévő szakadék csak tovább mélyül majd – arról már nem is beszélve, hogy ezeken a településeken sokkal nehezebb magát a járványt is kezelni.

A szerző történész, volt középiskolai tanár. Olvasnál még tőle? Ide kattints!

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali