Franciaország betiltotta az arctakarást – most pedig divattrendet csinál belőle?

Annak a társadalomnak a tagjai, akik eddig zsigerből elutasították azt, hogy bárki eltakart arccal jelenhessen meg a köztereken, most maguk is szájmaszkot húztak. És hirtelen kiderül, hogy nem is olyan nehéz így egymást beazonosítani, kommunikálni és a mindennapokat élni. Mi lesz vajon a nikábtilalommal a koronavírus után?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A koronavírus-járványnak köszönhetően egyre-másra jelennek meg maszkot viselő emberek az európai városok utcáin. Olyan helyeken is, ahol az arctakarás nemcsak társadalmilag elfogadhatatlan, de törvényellenes is. Franciaország a világon elsőként 2011. április 11-étől tiltotta be az arcot fedő fátyol viseletét köztereken. A rendelet biztonsági szempontokra hivatkozott, arra, hogy minden személynek felismerhetőnek kell lennie a térfigyelő kamerák és egymás előtt.

Az intézkedés elsősorban a muszlimokat érintette érzékenyen. Bár a mintegy 5 milliós vallási kisebbségnek csak elenyésző hányada – körülbelül kétezer fő – takarja az arcát, sokan iszlamofób lépésként értelmezték a törvényt. A törvény életbe lépése után néhány órával pedig már őrizetbe is vettek két muszlim nőt, akik az arcot fedő, csak a szemet szabadon hagyó nikábban demonstráltak a Notre Dame előtt a mindennapjaikat ellehetetlenítő szabályozás ellen.

Mi lett az eredménye a nikáb betiltásának?

Nicolas Sarkozy akkori elnök azzal védte meg a törvényt, hogy az a társadalmi egyenlőtlenség és szélsőségek ellen harcol, egyben védi az állam szekuláris jellegét. Azonban kérdéses, hogy a rendelet elérte-e ezt a célját. A médiahírek beszámolnak olyan nőkről, akik alkalmazkodtak, és 2011 óta fátyol nélkül élik a mindennapjaikat, de olyanokról is, akik

Sok esetből azonban azt látjuk, hogy a törvény nem a társadalmi integrációt segítette, hanem éppen a feszültséget növelte. Sok nő ragaszkodott megszokott viseletéhez, ellenük pedig gyakran felléptek – adott esetben fizikai erőszakot is alkalmazva – a többségi társadalom tagjai. Az önbíráskodó utcai támadások túlnyomó részét férfiak követték el nők ellen. Előfordult ilyen eset 2012-ben Nantes-ban és 2015-ben Marseille-ben, hogy csak néhány példát említsek.

Jóval ritkábban, de előfordult az is, hogy nő támadott meg nőt. 2010-ben például egy nyugdíjas angoltanár tépte le a nyílt utcán két, az Emírségekből érkező turistanő nikábját. Előfordult erőszak a másik fél részéről is: 2012-ben egy francia tinédzser lány beleharapott annak a rendőrnőnek a kezébe, aki őt fátyol viseléséért előállította.Tettéért két hónap börtönre ítélték.

Néhány esetben a nyilvános megszégyenítés és fizikai beavatkozás testi sértést is eredményezett, például Belgiumban 2014-ben egy belga diplomata ittas állapotban úgy tépte le egy katari hercegnő fátylát az utcán, hogy a fülbevalóját is kiszakította a füléből. Az elkövető, Jean-Marie Pire szakterülete egyébként a protokolláris viselkedés volt. Még súlyosabb eset volt, mikor 2013-ban Párizs külvárosában két férfi úgy összerugdosott egy állapotos nőt a nikábja miatt, hogy az elvetélt.

A társadalmi harc egy hírhedt pillanata volt az a 2014 október 3-i La Traviata előadás az Opera Bastille-ban, amit azért kellett félbeszakítani, mert a társulat egyik tagja nem volt hajlandó folytatni az éneklést addig, amíg a közönség soraiban felfedezett nikábos nő nem távozik a nézőtérről.

Időről időre celebek is reflektáltak a fátyoltilalomra.

Közvetlenül a koronavírus járvány kitörése előtt, a 2019 őszén megrendezett párizsi divathéten nem más, mint Cardi B amerikai rapper jelent meg Richard Quinn kreációjában és fotózkodott az Eiffel-torony előtt úgy, hogy egyetlen négyzetcentiméter sem látszott testének felületéből. A hatvanas évek párizsi sikkjének jegyében fogant kreáció kék-zöld virágmintás ballonkabátból és áll alatt megkötött kendőből állt, amit azonos anyagból készített fodros szoknya, harisnya és teljes arcfátyol egészített ki. A ruházatot többen bátor kiállásnak tartották, mások azonban kettős mércét kiáltottak, és nehezményezték, hogy Cardi B olyan ruházattal arat sikert és médiafigyelmet, amiért kevésbé híres nőket megbírságolnak, letartóztatnak, esetleg hazafiassági tanfolyamra küldenek.

A párizsi divathét, ahol a maszk lett az egyik főszereplő

A koronavírus-járvány a következő, 2020 februárjának végén megrendezett divathetet már elérte, és ez az esemény merőben új megvilágításba helyezte az arctakarás társadalmi megítélésének kérdését. A járványra hivatkozva többen lemondták a részvételüket, de magát a divathetet mégis megtartották annak ellenére, hogy azon a héten már számos más egyéb rendezvényt elhalasztottak Párizsban.

mint például a modell Kozue Akimoto. Néhányan Coco Chanel előtt tisztelegve CC-monogramos szájtakarást választottak.

Magának a divathétnek pedig az egyik legelső szenzációja Marine Serre kollekciója volt. A Louis Vuitton-díjas fiatal francia tervezőnő számos munkáját a muszlim nők jellegzetes viselete ihlette: a földig érő kabát, a hosszú szoknya és a testet lazán takaró tunika. Talán köszönhető ez a bevándorlókkal teli Marseille-ben töltött egyetemi éveinek is.

A különböző maszkok és az arc takarása már a járvány kitörése előtt is többször megjelent Serre munkásságában. A párizsi divathetet azonban már áthatotta a koronavírus veszélyének közelsége, így a művész munkái is más értelmet nyertek. Az áthallást természetesen észlelték az arra érzékenyek, és a közösségi médiában egyre több megjegyzést lehet olvasni arról, hogy 

„A koronavírus mindannyiunkat szerénységre tanít” – írja például Wardah Khalid politikai elemző és aktivista. A mainstream médiát azonban még nem érték el ezek a gondolatok, és kérdés, hogy válhatnak-e egyáltalán valódi párbeszéddé a többségi társadalommal.

Egy járvány sok, korábban természetesnek vélt törvényt és szokást ír felül, gondoljunk csak a szabad mozgást korlátozó kijárási tilalomra, amit egyes országokban már bevezettek. Az a tény, hogy az arctakarás szükségállapotban elfogadottá válik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eddigi tiltása indokolatlan volt.

De vajon mennyire társadalmi szükséglet az, ami a párizsi divathéten zajlott? 

A WHO ajánlása szerint egészséges embereknek nem kell feltétlenül maszkot viselniük, viszont ajánlatos lenne nem szervezniük tömegrendezvényeket, például divatbemutatót. Ha ez mégis fordítva történik, jogosan merülhet fel néhány muszlim nőben a kérdés: miért szabad nekik az, ami nekem nem?

Mit tesz a francia rendőr, ha a járvány idején valaki fekete fátyolban jön vele szembe az utcán arra hivatkozva, hogy évek óta megvan a ruhatárában ez a darab, és tökéletesen megfelel annak az egészségügyi célnak, hogy megakadályozza a vírus terjedését?

és minden csatornán egyértelművé tették, hogy az egészségügyi helyzet felülírja az arctakarás tiltását. Így a francia rendőrség sem bünteti az egészségügyi okokból maszkokat viselő embereket úgy, ahogy korábban a nikábos nőket. Ezzel párhuzamosan azonban egy rendkívül érdekes bűnözési forma ütötte fel a fejét a francia utcákon: Az érvényben lévő törvény ellenére maszkban az utcán sétáló embereket – elsősorban ázsiai turistákat – álrendőrök állították meg és igazoltatták. Majd a megszeppent külföldieket meg is bírságolták az illegális maszkviselésért kiszabható 150 euróra.

A járvány elmúlta számos új kérdést fog hozni magával 

Ki fogja eldönteni, mi számít egészségügyi kockázatnak és mi nem?

vagy át kell-e váltania a patikában kapható orvosi maszkra? És megfordítva: hordhatja-e majd valaki az orvosi maszkot szemérmességi vagy vallási okokból?

Aki élt olyan országokban – ahogy jómagam is –, ahol a nikáb társadalmilag elfogadott, az megtapasztalhatta, mennyire félreértelmezik az európaiak ezt a viseletet. Külön cikket érdemelne az is, hogy ennek a kelet-arábiai viseletnek mennyire különböző kommunikációs üzenete van olyan, egymástól gyökeresen különböző társadalmakban, mint például Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy éppen Egyiptom.

Európa azonban nem mond le olyan könnyen a vizuális információkról, mint ezek a sivatagi kultúrák. Különösen a 21. század elején, amikor egyenesen tobzódunk a legkülönbözőbb csatornákon érkező vizuális ingerekben.

és az arcot takaró öltözékeknek ne tulajdonítsanak azonnal negatív jelentést. Hosszas, személyes megtapasztaláson alapuló érzékenyítő folyamat lenne szükséges ahhoz, hogy valaki egyáltalán el tudja képzelni azt, hogy egy ilyen viselet – ami az Emírségekben például kifejezetten a privilegizált társadalmi csoportoknak van fenntartva – nem feltétlenül életellenes és elnyomó jellegű.

Egy idő után Szaúd-Arábia hivatalos kommunikációja is megtalálta a hangot, hogyan viszonyuljon az egymás után kiadott európai tiltásokhoz. Míg a 2011-es francia törvénynél még nem adtak ki hivatalos közleményt, megtették ezt 2016-ban, mikor a svájci törvényhozás is betiltotta a nikábot. Arra hívták fel a muszlimok figyelmét, hogy alkalmazkodjanak annak az országnak a törvényeihez, amelyben élnek. Idézhették volna akár az iszlám egyik prófétai tanítását is: „A szokásnak törvényereje van”.

Az Európában amúgy is elenyészően kicsi társadalmi csoportot érintő kérdés azonban érdekes fordulatot vett 2020-ban, a koronavírus-járvány idején.

kommunikálni és a mindennapokat élni.

Természetesen most nem ez a legfontosabb kérdés, de ha majd a járvány okozta pánik és feszültségek csendesednek, a  békesség- és konszenzuskereső társadalmak talán kihasználhatják az alkalmat arra is, hogy nyitottabbá váljanak egy másmilyen kultúra megértésére és elfogadására. Hiszen nem kell megszeretni és átvenni egymás szokásait és öltözködését. A békés együttéléshez az is elég, ha megértjük, hogy a másik ember szokásai és cselekedetei nem feltétlenül veszélyesek a társadalmunkra, kultúránkra és általában a mindennapjainkra.

A szerző képzőművész és sétakurátor. Olvasnál még tőle? Ide kattints!

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali