+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Böcskei Balázs
2020. március 19. csütörtök, 13:42
Vagy az tud otthon maradni, akinek a munkahelyére az állam szabályozással tud és kíván élni, vagy aki középosztálybeli státuszmunkahely foglalkoztatottja. A klasszik melós szettben élők most is szembejönnek velünk az utcán.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Ha valaki átsétál Budapest (vagy valószínűleg bármely nagyobb város) utcáin, akkor már kevéssé tűnik fel neki, hogy az éttermek egy jelentős része délután 3-ig sem nyit ki. Annál inkább az építkezéseken rakkoló, klasszik melós felszerelésben járkálók, dolgozók (és mivel jó eséllyel az életük végéig dolgozniuk kell, így abban is élők) jönnek szembe vele. Ahol utóbbiak koncentrálódnak, ott építkezés zajlik, és a (bel)városi csendben nem kell különösebb ráfeszülés arra, hogy hallhassuk: valakik – ha úgy nézem, kisebb sokaságok – nem maradhattak otthon.

 

Semmiféleképpen nem célom, hogy szembeállítsak társadalmi csoportokat jelen egészségügyi krízis közepette, de a külföldi sajtóban már kevéssé óvatosan írják le azt, hogy

 

ez is „csak” egy olyan válság, amelyben az újraelosztásban általában is rosszul vagy alig érintettek vannak leginkább kitéve a veszélynek.

 

Azaz arról beszélnek a lapok, hogy most is azokra jelent nagyobb veszélyt a koronavírus, akiknek szervezete és egészségügyi állapota eleve legyengült. És nem azért, mert nincsenek feliratkozva az egészségkultúra legújabb trendjeire, hanem mert anyagi helyzetük folytán még a korábbiakhoz sem tudtak felzárkózni.

 

Itthon jellemző módon egy jelentős részük most sem engedheti meg magának a „home office”-t, még akkor sem, ha Magyarországon a szektorukban munkaerőhiány van. Több okból: ha otthon maradna, lehet, később nem kell visszajönnie – ugyanis sajnos tartalékmunkaerő képződik e napokban, hónapokban. Vagy érdekérvényesítési lehetősége nincs, a munkajogból a gyakorlatban pedig csak a „munkát” ismertetik meg vele. Más okból kell nekik tovább melózniuk szájmaszk és kéztisztító nélkül, mint az ápolóknak, nővéreknek, de társadalmi helyzetük hasonlósága vagy akár azonossága világos.

 

Vannak, akik azért maradnak otthon, mert például az étterem tulajdonosa már úgy döntött, hogy bár naponta sok-sok éven át hetente milliókat pörgetett ki – csak a céges és a pénzügyi szektor menüztetéséből napi százezreket –, de már most kicsettint inkább az utcára két pincért.

 

Szegénynek nem volt akkora bevétele 15 éven át, hogy kéthavi bért parkoltasson még két embernek.

 

A franchise-ban futó pékségek is elbocsátanak már most, túl rövid volt a reggelente az órákon át kint álló 15 méteres sor, hogy az eladók fizetésének tartalékot tudjanak képezni.

 

Hiába, a piac egyes szereplői most is csak azt adják, mi lényegük.

 

Akik otthon tudnak maradni, azok közege is heterogén, benne vannak a közművelődési színterek dolgozóitól kezdve a kreatív ipar világáig milliók. Egyikre jogszabályokkal lehet élni, másik a vezetők döntése értelmében marad otthonában. A „maradj otthon” mozgalom ugyanakkor azt is jelenti a főnökök egy részének, hogy a munkavállalók teremtsék meg annak módját, hogy tudjanak otthon dolgozni 1-2-3 gyerek mellett is. Így maradjon otthon.

 

Semmiképpen nem szándékom leegyszerűsíteni a dolgot, de

 

vagy az tud otthon maradni, akinek a munkahelyére az állam szabályozással tud és kíván élni, vagy aki középosztálybeli státuszmunkahely foglalkoztatottja.

 

Lentebb, különösen az alsó-középosztály és alatta lévő réteg határzónájában még talpon vannak az emberek. Nem beszélve az agrárszektorban dolgozókról, akik így-vagy úgy, de az élelmiszerellátásért felelősek. Az építkezéseken melózok sem tudják munkájukat otthonról végezni, a munkáltató pedig nem látja indokoltnak, hogy a historizáló építészet „kontrasztjaként” annak a nyamvadt irodaháznak az építését egy kicsit szüneteltesse. És akkor a szociális szektor dolgozóiról most ne is beszéljünk (meg a fizetéseikről).

 

Egyelőre a nyilvánosság is arra fókuszál, hogy milyen gazdasági következmények jöhetnek, ez most a 70-es évek olajválsága vagy 2008-2009, stb. Az nyilván látszik, hogy nincs olyan szektor, ami ne lenne érintett, a reklámipar válsága ma még érdekesebb, mint az, hogy az állami szerepvállalásban és az arról történő gondolkodásban beállnak-e jelentősebb változások.

 

De mint minden gazdasági krízis után, most is jönnek majd a „fúj, állam” és a „láthatatlan kéz” bajnokai, hogy persze az államok kalapálják ki a veszteségeiket – különben kénytelenek lesznek folytatni a munkaerő „racionalizálását”. Ebben lesznek szakértői-beszélőfej szövetségeseik is – ahogyan eddig is voltak –:

 

„nincs alternatíva”, szól majd az állami megmentőövre úszó piaci kórus.

 

Várható, hogy a bankok is ötletelnek majd, lásd a Magyar Nemzeti Bank szerdai bemondását, amit aztán Orbán be is jelentett szerdán. Eszerint legyen hiteltörlesztési moratórium. Persze legyen, de a hitel attól nem tűnik el, csak éppen nem lakoltatnak ki munkanélkülieket, időseket, kisgyerekeseket vagy munkahelyüket most elveszíteni „készülőket”. Talán – ha már könnyíteni akar az MNB – inkább a hitel vagy annak egy részének elengedésére/csökkentésére sarkallhatná azokat a pénzpiaci szereplőket, melyek közül a legjelentősebbeknek itthon 2019-ben összesen havi nettó eredménye konszolidáltan 560 milliárd forint volt.

 

És nyilván a dolog nem magyar specifikum, épp azért érdemes megjegyezni, hogy 2019-ben az amerikai bankrendszer 233,1 milliárd dollárnyi nyereséget könyvelt el. Az, hogy ezek lehetségesek, az nem csak menedzsmentkérdés, hanem az állami együttműködés és szabályozási környezet eredője is. Hogy mit enged, hogyan szabályozza a környezetet az állam. Erre a politikusoknak – különösen, ha baloldaliak – most is gondolniuk kell.

 

Az Orbán által szerdán bejelentett intézkedések értelemszerűen első körben a legkézenfekvőbbekre fókuszáltak, azaz a gazdasági recesszió minimalizálása érdekében a már most is komoly gondokkal küzdő szektorokat érintő intézkedésekről beszélhetünk. Túl azon, hogy mint fentebb írtam, a moratórium elrendelése a legkevesebb, mi elvárható volt, lévén szükséges az azoknak a kisebb szereplőknek, akik egy-egy havi bevétel kiesést igazán megérezhetnek: a válság felzabálhatja tartalékaikat. Ehhez kapcsolódóan a hitelek futamidejének a meghosszabbítása lehet a következő indokolt lépés.

 

Tény, hogy nem egy, ebben a szakaszban megszülető intézkedéscsomagtól kell várni a válság nem látható – de várható – következményeit. Például a munkanélküliség emelkedésének kezelését, melynek érdekében szükség lehet a munkanélküli segély emelésére és időtartamának meghosszabbítására. Ahogyan az elbocsátási stop előírása is érdemi segítség lenne, ahogyan a családi pótlék emelése is felmerül a válság előrehaladtával. Mint arra az Mfor elemzése rámutat, jelen csomag egyelőre a Magyarországon foglalkoztatottaknak 10,6 százalékát érinti.

 

Az eléggé világos tehát, hogy a koronavírus költségét megfizeti a piac. Ahogyan az is tiszta, hogy minden korábbi gyakorlatnak megfelelően, azt majd tovább is terheli azok felé, akik nem maradhattak otthon, vagy ha igen, őket vissza már nem várják a melóba.

 

Az állami szerepvállalás – azaz a kompenzáció, az újraelosztás mértéke, vagy az, hogy a tehervállalás tekintetében ki, mit és hogyan priorizál – tehát politikai döntés. Lehet mondani, hogy ez gazdasági kompetencia, de ezt a nyelvet kizárólagosan csak azok beszélik, akiknek érdekében csak az áll, hogy az (extra)profit a válság után is – aminek végét elgondolni sem érdemes ma, mikor lesz – maximalizálódjon.

 

A minimális államban gondolkodó piaci fundamentalisták állami mentőövek utáni várható rinyája ismét rávilágít arra, hogy az önszabályozó, önfenntartó piac mint olyan, nem létezik. A milliárdos cégek semmit nem érnek válsághelyzetben az állam nélkül. A békeidőben például a minimális társaságiadó-emelést, a munkaadói helyett a munkavállalói járulékterhek csökkentését vagy a progresszív adózást is az állam túlterjeszkedéseként interpretáló teoretikusok és górék – akik szerint a „a piac majd mindent megold” – most is az államhoz fognak majd fordulni. Ami ugye minél kisebb, annál jobb – szerintük.

 

Ha nézőpontjuk igaz lenne, ma nem tudnának kihez/mihez fordulni.  

 

Erre gondoljunk, amikor a piac prófétái előbújnak pár hónap múlva a jól párnázott lakóhelyeikről, hogy megmondják: továbbra sincs szükség adóbevételekre, az állami szolgáltatások és egészségügy fejlesztésére. „Majd a piac”. Mert szerintük az egykulcsos adóval működik a lecsorgás elmélete – látjuk, mennyire –, a költségvetési fegyelem az első és a második szempont, az egészségügybe és oktatásba pénzt tenni – és annak megfelelő adópolitikát folytatni – sokadlagos.

 

Majd megmondják ők a betegnek, akit a nővér védőfelszerelés nélkül lát el, hogy „az állami egészségügy paternalista reflexeket hív életre”, hogy leginkább a magánegészségügy fejlesztését kell az államnak elősegíteni.  Mintha tudnának egyetlenegy gazdasági válságot mondani a történelemből, amelyet a piac (és láthatatlan keze) kezelt volna, és amihez nem kellett volna érdemi állami segítség.

 

Az államot mindig leépítő akaró piaci fundamentalistáktól egy ilyen szerényke írás nem kérhet semmit, de jó lenne, ha egy jó darabig szerényebbek lennének.

 

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó. A cikk kizárólag a szerző magánvéleményét tükrözi. Olvass még tőle az Azonnalin!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mivel nem látnak garanciát arra, hogy ne kerülhetnének megint politikai nyomás alá, maradnak mindenképpen Bécsben.

„Nem várhatja el tőlem, hogy egy nappal később már egy teljesen kidolgozott tervvel állok elő” – védekezett a brit miniszterelnök szóvivője.

A széndioxid-kibocsátás éves növekedése 2021-ben a második legmagasabb lehet a 2008-as világválságot követő felépülés óta – mondja a Nemzetközi Energiaügynökség.

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás