Mire költsünk járvány idején?

Le kell lassítani a koronavírus-járvány terjedését, és közben növelni a gazdasági aktivitást. De hogyan lehetséges ez, és megengedhető-e, hogy kivételesen pénzt osztogasson az állam?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A koronavírustól talán elsősorban (köz)egészségügyi okokból félünk, de legalább olyan fontosak lehetnek a gazdasági következményei. A munkából való kiesés – és sok esetben a távmunka is – a globális ellátási láncok megakadásához vezet, ezen felül pedig a háztartások visszafogják a kiadásaikat (egy egyszerű példán keresztül: kevesebben mennek kocsmába, éttermekbe és szórakozni, valamint kevesebbet utaznak), a vállalatok pedig a beruházásaikat, ami az aggregált kereslet csökkenését eredményezi.

Mennyire fogjuk vissza magunkat?

Mindez egy kellemetlen tradeoffot vetít elénk: tegyük fel, hogy a kormányok ösztönözni szeretnék a gazdasági aktivitást, és emiatt valamilyen formában készpénzt juttatnak a háztartásokhoz. A pénz egy részét elkölthetik úgy, hogy többször járnak bevásárolni, kávéházakba, éttermekbe, amelyen keresztül viszont növekszik a fertőzések elkapásának és továbbadásának kockázata.

A közgazdaságtan logikája szerint a „határon” érdemes gondolkodni: vagyis egyik szempontnak sem érdemes kizárólagos szerepet szánni. Szükség van a járvány megfékezésére, de közben azt sem akarjuk, hogy ez túlzottan nagy gazdasági áldozatokkal járjon. Másként megfogalmazva: pozitívan értékeljük mind a nagyobb anyagi jólétet (ami, ne felejtsük, hosszú távon elengedhetetlen egy jó közegészségügyi rendszer fenntartásához is) és a hosszabb és egészségeseb életet is.

Az egészséggazdaságtan domináns egészség-beruházási modelljének egyik fontos eredménye, hogy minél gazdagabbak vagyunk, annál többre értékeljük a növekvő élettartamot. Ez sokak számára bizonyára nem hangzik szépen, hiszen kicsit olyan, mintha azt mondanánk, a gazdag emberek többet érnek, mint a szegények, de a modell nem a morális egyenlőség tagadását jelenti, pusztán azt, hogy magasabb jövőbeli életminőség mellett az emberek többet hajlandók azért áldozni, hogy valamekkora valószínűséggel meghosszabbítsák az életüket.

Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy gazdagabb országokban több erőforrást érdemes áldozni a járványellenes kampányra, mint a szegényebb országokban. Ettől még persze mind a gazdag, mind a szegény országoknak érdemes odafigyelniük mind a közegészségügyi állapotukra, mind pedig a gazdaságukra, mindössze ezeket máshogy érdemes súlyozniuk.

Monetáris és fiskális válaszok

De mit is érdemes tenni annak érdekében, hogy elkerüljünk egy gazdasági válságot? Az ellátási láncokban keletkező fennakadásokat kormányzati politikával nem igazán lehet orvosolni, az „aggregált keresleti sokkot” viszont – elvileg – lehet.

Vegyük azonban észre, hogy az általános keresletcsökkenés jelen pillanatban szükségszerű, ahogyan arra fentebb is utaltunk. A járványra adott optimális reakció, hogy az emberek sokkal kevesebbet járnak éttermekbe és kávéházakba. Ugyanakkor, szól az ellenérv,

Ennek egyik eszköze a lazább monetáris politika: a jegybankok több pénzt nyomnak a gazdaságba, ezzel biztosítva a likviditást. Sokak szerint azonban a proaktív monetáris politika nem elegendő (hogy a monetáris politika medig tud elmenni, az vita tárgya, amibe most nem mennék bele).

A másik ilyenkor felmerülő eszköz, ha a kormányzatok kezdenek (hitel terhére) költekezésbe: ezt szokás „fiskális stimulusnak” nevezni. A fiskális stimulust azonban nehéz „jól” csinálni. Olyan erőforrásokat kellene a kormányzatokak felhasználniuk, amelyek egyébként parlagon fekszenek, hiszen más esetben produktív tevékenységektől vonnának el erőforrásokat. A fiskális stimulusnak jól időzítettnek is kell lennie, és ami ugyancsak fontos, átmenetinek.

Ezzel szemben a valóságban a fiskális stimulus csomagok gyakran nem jól időzítettek (nem akkor kezdenek neki, amikor arra a legnagyobb szükség lenne), és nem átmenetiek, hanem tartósak. Ez azért problémás, mert tudjuk, a kormányzati költekezések eredménye gyakran az erőforrások tartós lekötése egy bizonyos területen. Ha például a kormány felhúz egy új stadiont, az a későbbiekben is folyamatos költést igényel, holott elképzelhető, hogy az erre fordított pénz nagyobb hasznot hajtana más területen.

Éppen ezért a kormányzatoknak csak olyan infrastrukturális és egyéb beruházást lenne érdemes még válsághelyzetben is meglépniük, amelyek amúgy is kiállnak egy költség-haszon tesztet. Nem értek egyet tehát a néhai John Maynard Keynesszel és Paul Krugmannel: nem mindegy még recesszió esetén sem, hogy a kormányzat mire költi az adófizetők pénzét.

Akkor milyen fiskális politikát kellene folytatni válság idején?

Michael Strain és Joshua Gottlieb szerint elsősorban arra kellene törekedni, hogy az „önkarantén” idején az emberek ne fogyjanak ki a pénzből. Ennek mentén ki lehetne terjeszteni a fizetett szabadságot, valamint esetleg el lehetne tekinteni attól a követelménytől, hogy csak az részesülhet munkanélküli segélyből, aki aktívan keres munkát.

Egy ilyen szabály az aktív munkakeresést ösztönzi, ami normál esetben jó dolog, de járvány idején egy ilyen ösztönzőnek nem csak pozitív oldala van. Általános tanulságként vonhatjuk le, hogy

Greg Mankiw, a Harvard professzora és (az ifjabbik) Bush elnök egykori tanácsadója is arra hegyezi ki javaslatait, hogy jelen helyzetben a tiszta gazdaságélénkítés helyett a szociális védőháló kiegészítésére kellene a nagyobb hangsúlyt fektetni.

Ugyancsak egyfajta védőhálóként funkcionálna Gabriel Zucman és Emmanuel Saez javaslata, (hasonló elemek a Renew Europe frakciója és annak magyarországi tagpártja, a Momentum javaslatcsomagában is szerepelnek), miszerint közvetlenül azokat az ágazatokat, illetve vállalatokat kellene kisegíteni, akik a járvány miatt szenvednek bevételkiesést. Ez a munkanélküli-segélyhez hasonló „szociális védőháló” lenne az érintett vállalatok számára.

A munkanélküli-segélyezés jól ismert problémája, hogy a munkanélküli állapot fenntartására ösztönöz, vagyis arra, hogy a recipiens ne keressen aktívan új munkát. Ugyanilyen probléma a fenti javaslat esetén nem merülne fel, ugyanakkor nem biztos, hogy könnyű lenne megállapítani, hogy egy vállalat valóban a koronavírus miatt szenved el bevételcsökkenést: ha pedig nem lehet könnyen megállapítani, ez a vállalatokat túlzott „lazításra” ösztönzi válságos időkben, mivel arra számítanak, hogy majd úgyis megmenti őket az állam. Másrészt fontos lenne, amennyiben egy ilyen program megvalósul, hogy szigorúan átmeneti legyen, és ne teremtsen precedenst olyan helyzetekre, amikor nem egy világjárvány miatt szenved veszteségeket egy iparág. És mint tudjuk, ezt elég nehéz elkerülni.

Általánosságban a szociális mentőcsomagok, akár vállalatok, akár háztartások a recipiensek, arra ösztönzik a kedvezményezetteket, hogy a következő járványra (márpedig a koronavírus-járvány könnyen lehet, hogy vissza fog térni) ne takarítsanak meg olyan mértékben, mint amilyen mértékben a pénzügyi segítség nélkül megtakarítanának. Ezt a problémát egyelőre valósznűleg nem tudjuk orvosolni, ugyanakkor a szociális segítségnyújtást ezzel együtt sem lehet megspórolni, ha nem akarjuk, hogy százezrek vagy akár milliók pont járvány idején kényszerüljenek új munkahelyet keresni maguknak, ezzel veszélybe sodorva nemcsak magukat, de másokat is.

A globalizáció és urbanizáció árnyoldala?

Sokan, többek között az Azonnali publicistája, Kardos Gábor is a globalizációval hozzák összefüggésbe az új vírust. Tény, hogy a globális szintű munkamegosztás egyrészt lehetővé teszi a vírus globális terjedését, másrészt a komplex értékláncok révén egy járvány megjelenése egy helyen a világ többi részére is hat még akkor is, ha sikerül megakadályozni a továbbterjedését.

Ugyanakkor a globalizáció teszi lehetővé azt is, hogy ha valahol kifejlesztenek egy vakcinát, az eljuthasson máshová is, vagy eszközöket és tapasztalatokat juttassunk el egymás számára.

A magas népsűrűség sem egyértelműen negatív dolog. Ugyan értelemszerűen megnöveli az emberek közötti kontaktusok számát és ezzel a járvány kockázatát, ugyanakkor nagyobb népsűrűség nagyobb piacokat jelent, ami pedig szélesebb specializációt tesz lehetővé. Egyszerűbben fogalmazva: városokban egyszerűbb gyorsan hozzájutni WC-papírhoz vagy kézfertőtlenítőhöz.

A szerző közgazdász. Olvass még többet Isztin Pétertől az Azonnalin!