Tényleg csupán a hatalmi harc megnyerése lenne eredmény a politikában?

Amíg a közbeszéd nem lép túl a kádári megalkuváson, és pusztán a haszonszerzést tekinti politikai sikernek, addig Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor foglyai maradunk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Techet Péter szerint mivel a politikában csupán „az eredmények döntenek”, ezért a Demokratikus Koalíciónak nem lehet elvitatni a „demokratikus jogát”, hogy meghatározza az ún. ellenzéki politikát, és akár ismét kormányra kerüljön. A politikai részvétel jogát tényleg nem. A baj azonban az, hogy ez csupán hatalomtechnikai megközelítése a politikának, ugyanúgy, ahogy a Fidesz is már tíz éve kizárólag a hatalom megtartása érdekében kormányoz. Márpedig

Ha ugyanis a politika célja kizárólag a haszonszerzés, akkor a Gyurcsány-, az Orbán-, vagy bármilyen kormány innentől kezdve lényegében nem kritizálható, mert az összes értékalapon vitatható cselekedetük igazolható a machiavellista logika szerint, amelynek egyetlen célja a minél nagyobb hatalom, „eredmény” elérése a következő választásokon. Ezek után mi lehet a probléma a hangulatkeltéssel a határon túliak – 23 millió román(!) – ellen 2004-ben? Amit mellesleg, Gyurcsány Ferenc mostani pártja 2018-ban is megismételt kicsiben, nyilván hatalmi, eredményességi megfontolásokból.

Vagy mi a baj a 2006-os ámokfutással? De ugyanerre a kaptafára íródik egy évtizede már a Fidesz politikai kommunikációja is, amely folyamatosan fordítja szembe a különböző társadalmi csoportokat, a saját hatalmi logikája szerint, pusztán a politikai haszonszerzés érdekében. Ezen logika mentén mi is lehet a gond vajon Mészáros Lőrinccel? A média és a gazdaság koncentrálása a politikai hatalom megtartásának a – szűken értelmezett – eredményesség szempontjából abszolút logikus lépés.

De most fordítsuk még egyet Techet Péter érvelésén!

Ha a DK egy az eredményesség logikája szerint sikeresen építkező, tehát ügyesen szerveződő és politizáló párt, akkor mit mondjunk a Fideszről? A Fidesz háromszor nyert már kétharmaddal, mindig úgy választva témákat, hogy azok kizárólag a hatalomban maradását szolgálják, nem törődve azzal, hogy ez mekkora károkat okoz a társadalom szövetében. Ha jól értem tehát a célt:

Azon túl, hogy ennek mennyi a valószínűsége, mi értelme van? Hogy a következő évtizedeink is csupán a vicsorgó szembenállás hatalmi logikájáról szóljanak?

Magyarországnak ehelyett valójában politikai szemléletmód-váltásra van szüksége, az ország elmúlt harminc évét és a jelenét az értékalapú politizálás újrafogalmazásával kell meghaladni. Mert csak az biztosíthatja a változást, a békés felzárkózást, ha bizonyos össztársadalmi célokat a haszonszerző, hatalomtechnikai megfontolások elé helyezünk. Ezt hívják nemzeti minimumnak.

Ez az egyénekre is lebontható, biztos jövőkép a Fidesz szűk hatalmi köre vagy éppen a nagykoalíciós oligarchákon kívül kevés embernek elérhető ma hazánkban, mert a mai magyar politika nem adja meg ezt nekünk. A „hivatalban lévő ellenzék” ugyanis „része a láncnak”, mivel csupán hatalomtechnikai válasszal próbálkozik egy szintén hatalomtechnikai kormányzásra.

Attól még, hogy mindenki ezt csinálja, vegyük észre a szobában az elefántot!

Már a Kádár-rendszerben is örök kérdés volt, hogy mi a jobb: javító szándékkal részt venni egy hazugságokkal terhelt diktatúrában és megpróbálni belülről megváltoztatni azt, vagy kívülről támadni az elvtársakat, viselve az ezzel járó következményeket? Persze, a fizikai fenyegetettség vagy az egzisztenciális félelem miatt még olyanok is igazodtak, akiknek nem ez volt a belső meggyőződésük.

Vegyük észre azonban, hogy itt nem elsősorban az államszocialista rendszer és a NER ellenében kell érvelnünk, hanem egy társadalmi-kulturális alapállást kell megváltoztatnunk ahhoz, hogy a változás eljöhessen. Ez a kulturális alapállás pedig abból a sok-sok generáció óta velünk élő történelmi tapasztalatból fakad, hogyha az egyén vagy egy közösség Magyarországon konfrontációt vállal, vagy csak hangoztatja a saját véleményét, arra bizony általában ráfázik.

Mit is csinál az ember ilyenkor? Nyilván keveset kezdeményez, kockáztat, beszél. Meg hát, ha beszélne is, a történelem megint csak arra tanított minket, hogy itt nálunk az erősebb kutya beszél. Semmi más nem számít, csak a pillanatnyi eredményesség. Mondani sem kell ezek után – úgyis lehet akár ezekben a pillanatokban a saját bőrünkön is tapasztalni –, hogy milyen következménye van ennek a közbeszédre, politikára és gazdaságra.

Az a politika viszont, amely erre a rossz társadalmi beidegződésekre nemcsak, hogy rájátszik, hanem erősíti is azt, nem egyedül a jelenlegi kormánypártok zsigereiben van benne, hanem az „összefogás” több tagpártjában is megtalálható. Ennek köszönhetjük az elmúlt harminc évet. És erre játszott rá az elmúlt száz évben Horthy Miklós, Kádár János, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is.

A kérdés az: akarjuk-e ezt egy ideig még ismételni vagy végre mást utat választunk?

A történelem arra tanít minket, hogy még ha a legjobb szándékkal veszünk is részt egy alapvetően hibás rendszerben, akkor sem a rendszer változik meg, hanem felfalja a jószándékot.

Akkor szoktunk hivatkozni arra, hogy vegyük észre a szobában az elefántot, ha valójában mindannyian tisztában vagyunk egy problémával, de nem akarjuk azt tudomásul venni. Nyilván így könnyebb. Vagy leginkább könnyebbnek látszik. Meg gyorsabbnak. De attól még nem lesz belőle változás. Az elefánt ebben az esetben az, hogy ki lehet-e igazítani azokkal a politikai szereplőkkel közösen az elmúlt harminc évet, akik gyűlöletkeltésből és értéksemleges politikai haszonszerzésből építették fel magukat és pártjukat?

Még egyszerűbben:

Mert, lehet, hogy könnyebbnek meg gyorsabbnak látszik, de változni nem fog semmi. A rendszeren kívül kell maradni egy új rendszerváltáshoz.

Miért az értékmentes politikust tartjuk eredményesnek?

De nemcsak össztársadalmi szinten vannak jelek, amelyekből egyértelműen látszik, mi az akadálya a változásnak, hanem az egyének szintjén is. A rossz kulturális beidegződéseink szempontjából és persze annak megértése érdekében, hogy az elmúlt harminc évben miért nem állt másik társadalmi pályára ez az ország, érdemes megfigyelni a nyilvánosságot itthon olyan szemmel is, hogy a közéleti szektorokban (politikában, gazdaságban vagy a médiában) az ún. sikeres embereknek mi a legfőbb közös jellemzője és egyben eredményességük garanciája. Ez pedig az – tisztelet a kevés kivételnek –, hogy az adott egyén minden rendszerben „megtalálja annak a módját”, hogy sikeres legyen, és az is maradhasson. Értsd: ne veszítse el állását, a társadalmi státuszát, vagyonát.

Ez pedig a (közel)múlt magyar történelmét ismerve majdnem mindig komoly kompromisszumokkal járt. Ha csak az eredményességet nézzük, ez persze nagyszerű, mert ezt számos ember abszolválta, azonban csak olyan egyéni kompromisszumok árán, amelyek rendszerint megölik a kreativitást, ellenben az igazodást, mint feltétlen reflexet erősítik. Ez a sok kicsi, mondjuk ki: vállalhatatlan kompromisszum pedig összeadódva ugyanúgy akadályozza a társadalmi változást. A közéletet alakító és meghatározó emberek között túl kevés az olyan példakép, aki tűzön-vízen keresztül vállalva értékeit jutott el a közösséget is szolgáló sikerhez, és ezzel mutatott példát.

A mai napig arra kényszerít minket a közélet és a politika, hogy folytassuk a Kádár-rendszerből örökölt, a valódi, össztársadalmi változást akadályozó kompromisszumaink sorát.

A politika persze a kompromisszumok művészete is, ezt senki sem vitatja. Csak azt is figyelembe kell vennünk, hogy Magyarországon az elmúlt harminc év „hatalmat a hatalomért” politikáját ezzel együtt nem folytathatjuk. Csak olyan politikai kompromisszumokat érdemes kötni tehát, amely biztosan véget vet ennek, ugyanakkor nem akadályozza az össztársadalmi változást. Ehhez a változáshoz pedig csak egy új, hiteles politika lehet az út.

Nem a XX. századi és a XXI. századi pártok között van az alapvető választóvonal. Minden olyan pártot el kell utasítanunk a változásért cserébe, amely nagyrészt gyűlöletkeltéssel és haszonszerző hatalomtechnikával építette fel politikáját, akár kormányról, akár ellenzékből, akár 2010 előtt vagy azután jött létre. Ehelyett a Nemzeti Minimum Koalícióját kell felépítenünk és kormányra juttatnunk, mert csakis ez jelenthet megoldást hosszútávon problémáinkra.

amit az eredményességtől függetlenül vállalni kell ahhoz, hogy végre egy jobb országban élhessünk.

Magyarországon a felső tízezer is csak ötezer

Ez, az elit számosságára vonatkozó, Hofinak tulajdonított bon mot elsősorban persze a történelmi viharaink okán, tömegében ki nem alakult ún. elitre vonatkozik – hasonlóan a magabíró, megfelelő számosságú középosztály hiányához. De hiába éli virágkorát manapság az álnevek mögé bújt kommentelők nyilvánossága, ez a közéletünket mégiscsak formálni hivatott elit nagyban befolyásolhatná, hogy mennyire kérünk számon bizonyos értékminimumokat a politikacsinálókon. Nekik van meg a kellő információjuk is arról, hogy mennyire nem feltétlenül a kívánatos irányt jelentik a pillanatnyi politikai eredmények és részsikerek, hiába igazolhatók a különböző szekértáborok logikájával.

A haszonelvű eredmény fetisizálása helyett a nemzeti értékminimumok nyilvánosságba emelésére lenne szükség. Igen ám, de hiába gondolja a kedves olvasó, hogy az ún. elit valami olyasmi, ami itt lebeg felettünk, és hogy ők biztosan mindent jobban tudnak. Nos, ez sajnos nem minden esetben van így.

Ráadásul, ahogyan a társadalmunk minden egyéb részét,

Mint ahogyan fentebb említettem, az elmúlt harminc évünk már ráment erre. Az elmúlt 30 évben ez a felső tízezer bizony tényleg csak ötezer volt, mind számosságában, mind felkészültségében.

Azokat a politikába újonnan belépőket pedig, akikben még meg is lenne ez az alapvető szándék és akarat, hogy ne kössék meg újra meg újra a megújulást ellehetetlenítő kompromisszumokat, ők is sokszor éppen az ún. elit képviselőinek nyomása miatt térnek le erről az útról. Persze mindez a politikai újoncok vagy relatív újoncok felelősségét nem kisebbíti. Ezzel együtt az az elit, amely nem képes megszabadulni a múlt árnyaitól, folyamatosan a valódi változást akadályozó, kádári kompromisszumokat köt, és ezt állítja be normának, az nem lesz képes eredményesen bevinni Magyarországot a XXI. századba.

Kell legalább egy alternatíva a jövőnek. Kell egy olyan alternatíva, ami hátat fordít a változást akadályozó kádári reflexeknek és meghatározza végre a nemzeti minimumokat. Hogy lesz-e egyszer hozzá olyan felső tízezer, amelyik számában és felkészültségében is tízezer? Meglátjuk.

A szerző a Polgári Világ Pártjának elnöke, és Techet Péter Eldékásodott-e az ellenzék? című cikkére reagált. Hozzászólnál? Vitatkoznnál? Írj nekünk!