Szabó Zoltán borász éppen egy olaszországi bortúrán vett részt, mikor az olasz kormány úgy döntött, az egész országot lezárja. Nem volt más út, mint autóval hagyni el Itáliát: képriport az országból, ahol a koronavírus miatt teljesen leállt az élet.
Gondolom, senkinek nem kell vázolni az alaphelyzetet.
Ha leírom, hogy Olaszország, mostanság nem dimbes-dombos tájak jelennek meg lelki szemeink előtt olajfákkal, szőlővel, ódon kúriaépülettel és sudár ciprusfákkal. Még csak nem is az azúrkék tenger, esetleg a jobbnál-jobb borok, ételek és hasonló sztereotípiák,
A félelem – főként az ismeretlentől – minden érzésünknél erősebb, ez egy velünk született túlélési mechanizmus (hiába, mi is csak állatok vagyunk ezen a földön), tisztában van ezzel a média és a politika egyaránt, ehhez igazodnak, profitálnak belőle és fordítják saját hasznukra.
A közösségi médiában pedig már a tények látszatára se kell adni,
No de vissza Olaszországhoz. Ott jártam nemrégiben, déli régiókban töltöttem el egy hetet, maradtam is volna még néhány napot, majd beütött az olasz dekrétum: előbb a hangsúlyosan érintett területekre, majd az egész országra kiterjesztve. Mindennek semmi előjele nem volt, a döntéshez vélhetően hozzájárult az, hogy az emberek tömegesen elindultak északról dél felé, ezzel szerették volna elejét venni az esetleges vírusimportnak. Halkan megjegyezném, hogy az olasz miniszterelnök pugliai, azaz déli születésű, vélhetően érzékenyebben érintette a gondolat.
A késő esti hírekkel másnap szembesültünk.
Még három napnyi tömény hedonizmus várt volna ránk, meg szerettünk volna merítkezni Dél-Olaszország megannyi látni-, enni- és innivalói nyújtotta áldásban borász kollégáimmal, de a helyzet kényszerű újratervezésre sarkallt minket.
Isten veled abruzzói ventricina, pecorino (itt ez nem csupán egy sajtot jelöl, egy szőlőfajtát is eképpen hívnak), montepulciano és társaik! Elmarad az aksitöltés a tavaszi nagy munkálatok előtt, a hagyományos „borásznyaralásunk”.
A repülőnk 13-án jött volna vissza, a légitársaság hallgatózásba burkolózott, később kiderült – no nem általuk –, hogy töröltek minden járatot, a korábbiakat is, a magyar nagykövetség azt tanácsolta, hagyjuk el az országot, de segítséget nyújtani nem tudnak, köszönjük szépen.
Mérlegeltük a helyzetünket, szinte percenként érkeztek az otthoniak telefonhívásai, hol aggódva, hol megfeddve minket a felelőtlen hozzáállásunk miatt. Elhagyni az országot kizárólag autóval lehetséges, ez világossá vált. Volt egy bérelt autónk, amivel Bari repterére kellett volna visszamennünk, felhívtuk őket. Olaszországon kívül nincsenek kölcsönzőik, a határhoz legközelebb a trieszti reptéren tudtuk letenni a járgányt, némi felár fejében természetesen.
Más megoldás nem lévén, nekivágtunk a 700 kilométeres útnak, előtte egy utolsó étkezés még némi védőitallal – szigorúan nem a sofőr számára, neki a kézfertőtlenítőben található alkohol jutott osztályrészül, külsőleg alkalmazva.
Tankolást és egyéb szükségleteinket Marche déli részén ejtettük meg, ami még nem számít parakörzetnek, innen megállás nélkül, egy szusszal hajtottunk át a vörös zónákon a szintén nem különösebben érintett Friuli-Venezia-Giuliáig, hogy teletankolva adjuk le az autót.
A kulcsot bedobtuk a key boxba, egy másik autókölcsönző pultjánál taxit rendeltünk magunknak egészen a szlovén határig. Nem véletlenül oda, a horvátoknál és az osztrákoknál időközben kényszerű karanténnal riogattak, Szlovéniában is terveztek a szigorításokat. Azt a (dez)információt kaptuk, hogy hatalmas torlódásra, 15 km-es sorra kell számítanunk. A taxissal beszélgetve felkészültünk a hőkamerás lázmérésre, 37,5°C felett automatikus 20 napos elzárás.
Ehhez képest az útszakaszon szinte senki, se torlódás, se rendőrség, semmi, senki, simán átvittek minket a határon. Posztfaktuális korunkban az ütősebb, többet ismételt tartalom megelőzi a hiteles forrásokat, a tény- és számszerű információkat, ezt első kézből tapasztalhattuk. A határon vártak minket és mentünk egyenesen haza Magyarországra. Édes hazánkban nem sokkal később kihirdették a vészhelyzetet, délután háromtól hatályba lépett a rendelet, miszerint két hetes önkéntes karanténba kell vonulni az idegen földről érkezőknek.
Persze ettől még pont ugyanakkora eséllyel lehetünk vírushordozók, bár mindannyiunk teljesen tünetmentes, amerre megfordultunk, nem sokkalta nagyobb a százalékos fertőzöttek száma, mint idehaza. Sőt, mivel ott szigorúbban szűrik, akár fordítva is lehet mindez, nem tudhatjuk. Én például Pécsett tartózkodom, ahol közel 500 fős iráni közösség tanul vagy él, úgy gondolom, ez komolyabb veszélyforrás, mint elhagyatott, világvégi kalábriai falvakban lézengeni.
Bölcs népünk, akik számára létfontosságú a rettegés, a felelősséghárítás és a stigmatizálás, másképp gondolkodik. Kollégáim, barátaim és magam is kényszerkaranténba vonultunk. A fiamat, még mielőtt hazaértem volna, már két hétre eltiltották az iskolától (azóta tisztázódott és visszamehet), a többiek feleségeit – szintén férjükkel való érintkezés hiányában – lemondja a fodrász, a páciensek sorra jelentkeznek ki.
Drága emberek, használjátok az agyatokat, már ha van, ellenőrizzétek az információkat, nézzétek meg a számokat, vessétek össze, mérlegeljetek, gondolkodjatok józanul. Nem csak e téren, az élet minden területén, ezt sajnos nem lehet megspórolni. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, de félelemben élni az életet éppúgy egészségtelen.
Szabó Zoltán pécsi borász épp egy olaszországi bortúrán vett részt, mikor az olasz hatóságok bejelentették az egész országra kiterjedő lezárást. A borász tapasztalatairől ezen a képriporton kívül már bővebben beszélt a Helyzetben, az Azonnali podcastjánek rendkívüli adásában.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.