Amikor egy orosz oligarcha muszlimokat hozott Izrael legjobboldalibb focicsapatába

A Beitar Jeruzsálem új tulajdonosát már zavarja az, amire Netanjahu egész szavazóbázist épített, de egy Mohamed nevű focista leigazolása még azért kivált egy kis feszültséget.

Izraelről úgy általában nagyon nehéz beszélni, hiszen a történelmet ismerve bármikor ráfuthatunk egy antiszemita aknára, azt pedig már végképp nehéz értelmesen körbeírni, hogyan válhatott a zsidó állam a nemzetközi radikális jobboldal egyik központjává úgy, hogy egy népcsoport sem szenvedett annyit a radikális jobboldal miatt, mint ők. A kép csak furcsábbá válik a hivatalos főváros, Tel-Aviv ismeretében, ami a világ egyik legszabadosabb városa, óriási kontrasztot adva ezzel Jeruzsálemnek. Ezen belül is van egy kemény szélsőség:

A Beitar bevallva-bevallatlanul a revizionista-cionista mozgalom egyik központja volt a lelátón, a hagyományosan arabellenes közönséget, illetve a csapat vallásos áhítatát Jeruzsálemen belül pedig tökéletesen használta ki a jobboldali Likud párt is, konkrétabban Benjamin Netanjahu miniszterelnök, aki többször is hangoztatta, mennyire fontos neki a Beitar.

A jeruzsálemi radikálisok nem véletlenül választották maguknak a Beitart, történelmi okokból alakult így: a klubot 1936-ban alapította Shmuel Kirschstein és David Horn, mindketten a hasonló nevű Betar mozgalom tagjai voltak.

De nem csak az alapítóknak volt közük az izraeli nacionalizmushoz, hanem a játékosoknak is: a Beitar Jeruzsálem első focistái közül többen is a helyi félkatonai szervezetek tagjai voltak egyúttal, lelkesen küzdve a palesztinok minél tudatosabb elöldözéséért, és persze Jeruzsálem teljes izraeli fennhatóságáért.

Ezzel a háttérrel és persze Jeruzsálem problémás helyzetével annyira nem is meglepő, hogy a Beitar lelátóin teljesen hagyományosnak mondható a „halál az arabokra” rigmus, de azt is dalba foglalták, hogy ők a legrasszistább csapat.

Izrael legnépszerűbb klubja körül egy ideig tulajdonképpen zavartalanul ment az élet: a kapu mögötti szektort uraló La Familia tagjai büszkén vállalhatták, hogy ők egy tiszta csapat, tehát soha nem igazoltak le egyetlen muszlim játékost sem (a keresztényeket megtűrik), a tábor nagyrészét adó mizvahi zsidóságra pedig lelkesen támaszkodhatott a Likud, de például a korábbi védelmi-, majd külügyminiszter, Avigdor Lieberman is.

A klubban mellesleg több magyar is focizott, például 1995 és 1998 között a harmincegyszeres válogatott Pisont István, akivel egymás után két bajnoki címet is nyertek „Amikor kimentem, nem volt arról sem tudomásom, hogy jobboldali vagy baloldali csapat-e, de az országról is csak keveset tudtam. Akkor tűnt fel, amikor a Hapoel Taybe első arab csapatként került a ligába, és sokáig úgy tűnt, hogy velük zárt kapus meccseket fogunk játszani. Végül engedték Taybében játszani, de mindkét fél szimpatikusan próbált viselkedni, hogy ne élesítsük a hangulatot.

– mondta az Azonnalinak Pisont, aki főleg akkor érezte, mennyire fontos politikailag a Beitar, amikor Benjamin Netanjahu a saját parlamenti irodájában adta át nekik a díjakat. Bár a jelenleg fiatal focistákkal foglalkozó sportoló tudta, hogy kemény figurák is vannak a lelátón, ő saját bevallása szerint nem tőlük, hanem a rendszeres robbantások miatt félt.

Ebbe a levesbe köpött bele 2005-ben az orosz-izraeli oligarcha Arkagyij Gadamak, amikor bevallottan politikai céllal megvásárolta a klubot. Látva, micsoda népszerűséget hozhat, ha valakit összekötnek az izraeliek fejben a Beitarral, három év alatt bajnokcsapatot csinált a klubból, végcélként pedig Jeruzsálem polgármesteri címét lőtte be. A terv csúnyán mellément, összesen 3,6 százalékot kapott 2008-ban, egy évvel később az Angolagate elsőrendű vádlottjaként elítélték Franciaországban, amiért 791 millió dollár értékű, nagyrészt az orosz hadseregtől származó fegyvert adott el az angolai kormánynak.

Ami innen történt Gadamak miatt a Beitar körül, annyira hihetetlen, hogy abból szerencsére már az első pillanatoktól dokumentumfilmet forgattak Forever Pure filmmel: Gadamak ellen nemzetközi elfogaóparancs volt érvényben, de mégis diplomataútlevéllel utazgatott a világban, és bár a Beitar értelemszerűen szenvedett a megvont pénzek miatt, 2012-ben látványosan újra elkezdett foglalkozni a klubbal. A motivációi azóta is kérdésesek, de saját bevallása szerint tulajdonképpen bosszúból tért vissza, hogy „rámutasson az izraeli társadalomban uralkodó helyzetre”.

Ez a rámutatás úgy nézett ki, hogy Gadam elutazott a Beitarral együtt Csecsenföld elnökéhez, Razman Kadirovhoz, és vissza már úgy jött, hogy egy barátságos mérkőzés után két kölcsönjátékossal tértek haza, a 23 éves Zaur Szadajevvel és a 19 éves Dzsabril Kadijevvel.

Ők nem csak focisták voltak, hanem muszlimok is a történelmileg muszlimellenes klubnál. Ez értelemszerűen óriási hír lett, a szenzációra pedig a helyi sajtó is igyekezett rápakolni pár lapáttal:

Arra talán senki nem számított, hogy Gadamak bosszúja ennyire keményen mutat rá az izraeli társadalom visszásságaira. A La Familia tagjai ugyanis nem csak felháborodtak, hanem az őket követő „békés” szurkolókkal együtt gyakorlatilag szisztematikusan tették tönkre a Beitar addig ígéretesen alakuló szezonját: a csendben maradó játékosaikat halálosan fenyegették minden elérhető fórumon, a 2012/13-as szezonig hősként ünnepelt Ariel Harus csapatkapitányt pedig árulónak kiáltották ki, amiért elmondta a szájába adott mondatokat a származás lényegtelenségéről, és az emberek egyenlőségéről.

A szurkolók egy ideig „csak” halálos fenyegetésekkel és fütyüléssel tüntettek a Teddy stadionban, de a mélyütés az volt, amikor a csoportok bojkottot hirdettek. A legtöbbet azt hitték, párszázan maradnak távol a szokásos 10-15 ezer körüli nézőből, ehhez képest mindössze párszázan lézengtek a 30 ezres stadionban, és a kevés néző egy része is ugyanazokat az arabellenes rigmusokat kiabálta, mint a La Familia.

Hogy ez a vita mennyire szólt ténylegesen a Beitarról, és mennyire a klub közönségének világnézetéről, arról sokat mond, hogy a szezon alatt a csapat összes addig nyert trófeáját és egyéb emlékeit tároló szentélyt is felgyújtotta valaki.

A Beitar végül épphogy bent maradt az izraeli első osztályban, az utolsó meccsen harcolták ki ezt. Utána az addig hónapokig az utcára is csak testőrök társaságában lépő két focista elhagyta az országot, és soha többé nem is mentek vissza oda a La Familia pedig győzelmet ünnepelhetett, hiszen végül is elüldöztek onnan két fiatal sportolót vallásuk miatt. (Érdemes megemlíteni, hogy a két játékos sorsa egész máshogy alakult a későbbiekben: az öregebb Szadajev Lengyelországban gólkirály lett, jelenleg pedig Törökországban légióskodik, Kadijev viszont előbb a belorusz első osztályban kötött ki Jeruzsálem után, jelenleg pedig az orosz harmadosztályú Legion-Dinamo Mahacskalában vitézkedik.)

Bár a Forever Pure szörnyű képet fest Izraelről, a Beitar huligánjai győzelmük dokumentációjaként tekintettek a filmre, aminek hatására a La Familia ráadásul nem csak nemzetközi hírű huligáncsoport lett, de politikai mozgalommá is változott, rendszeres szervezett utcai jelenléttel a jobboldali megmozdulásokon.

Maga a film viszont olyan negatív reklámot hozott a csapatnak, hogy miután Gadamak börtönbe vonulása előtt megszabadult tőlük,

Addig például már nem terjedt ki a rasszizmus elleni harc, hogy a klubvezetés bármit is kezdjen azokkal a beitarosokkal, akik a palesztinok lakta Reineh városában akartak felgyújtani egy kisboltot egy égő felirattal, amin eredetileg az állt, „halál Reineh lakóira, pokolba velük”, de persze ez annyira nem is meglepő abban a közegben, ahol Izrael miniszterelnökét sem zavarta, hogy a szurkolóknak mondott beszéde után pár perccel már a „halál az arabokra” rigmust skandálták szimpatizánsai.

Ugyanebben az évben az izraeli rendőrség már komolyabb veszélynek tartotta a La Familiát: hét hónapig tartó titkos nyomozás után 56 embert tartóztattak le. A rendőrség egy beépített rendőr segítségével nem csak a csoport működését tárta fel, de a pénzmozgásokat nézve bűnszövetkezetté is nyilvánította a csoportot belső magját.

Bár szavakban próbált távol maradni a klub a politikától, ezért ez nem mindig sikerült: amikor Donald Trump amerikai elnök bejelentette 2018-ban, hogy Jeruzsálembe költözteti az USA nagykövetségét, az akkori tulajdonos, Eli Tabib bejelentette, hogy az elnök gesztusa miatt ő át is nevezné a klubot Beitar Trump Jeruzsálemre. Az objektíven nézve elég röhejes névváltoztatás végül azért nem történt meg, mert augusztusban érkezett Moshe Hogeg, aki nem csak megvette a klubot, de a történelem során először nem csak tüneti kezelést akart adni a Beitar lelátókat uraló radikálisokra, hanem végleg megváltoztatná a csapat körüli helyzetet.

A BBC hosszas cikkben mutatta be Hogeg tevékenységét. Az üzletember nem finomkodik: „Nálam zéró tolerancia van, és ha rasszizmust látok, nem lesz arányos a reakcióm: ha rasszista dolgokat kiabálsz, millió dollárokra foglak beperelni” – jelentette ki határozottan Hogeg, aki saját bevallása szerint nem is csak a Beitarért folytat harcot, hanem egész Izraelért. A klubelnök érkezése óta a balhés elemeket levélben értesítették róla, hogy a viselkedésük rossz fényt vet a klubra, és óriási büntetéseket helyeztek kilátásba. Csodák csodájára a dolog működött, és köszönhetően a Beitar amúgy jó teljesítményének, illetve annak, hogy azért muszlimok továbbra sincsenek a felnőtt csapatban,

Lehet mondani, hogy tüneti kezelés csak ez is, hiszen tulajdonképpen csak elhallgattatják őket, de Hogeg szerint neki nem is ez a dolga: „Nem akarom tönkretenni senki életét, nem vagyok az apjuk és az anyjuk sem, nem is oktatni szeretném őket. De ha behozzák a stadionba a rasszizmust, akkor az rossz fényt vet mindenkire, és ezt nem hagyhatom.”

Amikor a Beitar leigazolta a nigériai keresztény Ali Mohamedet, a La Familia tagjai felhívásban követelték, hogy változtasson nevet. Hogeg kiállt a játékosért, és végül is nem csak Mohamed neve maradhatott meg, de szinte emblematikus pillanattá vált, amikor először rúgott gólt új csapata színeiben, a közönség pedig lelkesen ünnepelte.

A nagy erőpróba persze az lesz, ha megint bekerül a felnőtt csapatba valaki, akinek nem csak a neve muszlim. A klubelnök állítja, nála egyáltalán nem számít a vallás vagy a bőrszín. Izrael lakosságának egyötödét arabok adják, és az ifisták között már vannak izraeli arabok, de az biztos, hogy csak azért nem fog leigazolni valakit, mert tesztelni akarja.

Az izraeli közeg egyelőre vegyesen látja a dolgokat: van, akik attól tartanak, hogy a részsikerek ellenére a La Familia tagjai hangos és látványos bosszút fognak állni elhallgatttatásukért, másik szerint viszont ők maguk is érzik, hogy valamivel jobb a hangulat a Teddyben, mióta békésebb figurák is kijárnak kedvenc csapatuk meccsire. Az továbbra is kérdés, hosszú távon mennyire lehet apolitikussá tenni egy ennyire a gyökereitől kezdve szélsőjobbos klubot, de pár év múlva majd erre is visszatérhetünk.

FOTÓK: Forever Pure