Kik a valódi áldozatai a kormány civilellenes politikájának?

Nem a TASZ, és nem is a Transparency International. Hanem azok a kicsik, akik teljes paranoiában kell, hogy éljenek, nem tudva, hogy „azok ott fent” miért fogják azt mondani nekik, nyasgem.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Minden év február 27-én tartják a civilek világnapját, ami kifejezetten arra igyekszik ösztönözni az embereket, hogy aktívabban vegyenek részt a civilszervezetek életében. Csak hát Magyarországon nem éppen jövedelmező dolog civilkedni, legalábbis ami a lelki nyugalmat illeti, biztosan nem – ezt közvetetten magam is megtapasztaltam a munkám során.

„Máskor próbáld ki azt, hogy nem írsz semmit, jobban fog járni mindenki!” – ilyen és ennél durvább kommenteket is kaptam az érintettektől egy tavalyi cikkem miatt, amiben egy alapvetően civil szervezetet endorse-oltam, nem elhallgatva annak politikai kötődéseit, valamint az ebből származó előnyöket. Ők azzal érveltek, hogy a cikkem számukra ártó, és lehetséges, hogy emiatt fognak elesni létfontosságú pályázati pénzektől. 

Idén már egy kisvárosi civilszervezet sikereiről írtam, akik hároméves kemény munka árán elérték, hogy a fideszes önkormányzat bevonja őket a település problémáinak megoldásába. Igen ám, csakhogy ugyanez a Fidesz pár éve még lesorosügynöközte őket – erre az ellentmondásra világítottam rá a cikk címében. Erre azt kaptam meg, hogy a címadással a Fidesz narratíváját visszhangoztam, és most minden erőfeszítésük kárba veszhet, ha a Fidesz-többségű önkormányzat „befeszül” emiatt. Az eset vége az lett, hogy a civilek közleményben határolódtak el a cikkemtől.

Mint érintett, nem tisztem igazságot tenni abban, hogy kinek volt igaza, a magam érveit már amúgy is elmondtam a megfelelő platformokon. 

A civil nemcsak a TASZ-t vagy a Transparency-t jelenti

És sajnos azt kell mondanom, még ha eltúlzottnak is éreztem őket, megértem a reakciókat. Amikor a mai Magyarországon a civilekről beszélünk, hajlamosak vagyunk azokra a nagy szervezetekre gondolni, akik ellen a NER kommunikációja közvetlen támadást intézett a migránsozással, sorosozással, cigányozással és civiltörvényezéssel: TASZ, Transparency International, Amnesty International, Magyar Helsinki Bizottság, Eötvös Károly Intézet – csak hogy pár példát mondjak.

Ezek azok a látható civilszervezetek, amik jól kommunikálhatóak a kormányzati retorikában is egyrészt azért, mert tevékenységük látványosan szembemegy az aktuális (mindenkori) hataloméval, másrészt mert ők azok, akik megtehetik, hogy a széles nyilvánosság előtt kiálljanak magukért a hatalmasokkal szemben. Ehhez pedig a keretek is adottak:

És közben csendesen megfeledkezünk azokról, akik – mindezen privilégiumoknak híján – olyan létbizonytalanságban kénytelenek élni, amiben könnyen eluralkodhat a paranoia. 

A védtelen civil kénytelen paranoiásan óvni saját magát

Nem véletlenül beszélek itt már nem csupán félelemről és pánikról, hanem egyenesen paranoiáról. Gondoljunk bele, mit jelent a TASZ-hoz és a Transparencyhez hasonló védőháló nélkül működni a mai politikai környezetben: minden egyes lépésedre figyelned kell, százszor is át kell rágnod magad a lehetséges szcenáriókon, hogy ha azt teszem, ha ez jelenik meg rólam, akkor az mit okozhat „valahol ott fent”, és ez hogyan üthet vissza rám.

Ez az egészségtelen, szorongással teli környezet szüli meg a civilparanoiát, ami valahol indokolt is. Hiszen tudják ők is, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottjai a politikának, és

A kiszolgáltatottság persze önmagában nem nagy szám, a civilszféra jellemzően mindenhol a világon alárendeltje a politikának, amit nem lenne szükség paranoiás módon megélni. A paranoiát az szabadítja el, ha a döntéshozók visszaélve az egyoldalú függelmi viszonnyal nem partnerként tekintenek a civilekre, akikkel illik tisztességesen bánni, hanem alattvalókként, akikkel gátlástalanul bármit megtehetnek.

A NER nem a migránsozással, nem a sorosozással, nem a cigányozással és nem a civiltörvényezéssel követte el a legnagyobb bűnét a civilekkel szemben.

Mert azért valljuk be: nagyon nem normális, paranoiás helyzet az, amikor egy szervezetben attól félnek, hogy ha valami gyökér „ott fent” elolvassa a róluk szóló, de nem a nevükben írt cikket, akkor majd kőkemény milliókat fognak bukni. Ahogy az a kóros félelem is ennek az alattvalói klímának a lenyomata, hogy a helyi Fidesz a civileket fogja büntetni azért, mert valaki tőlük függetlenül a hatalomnak kellemetlen, kattintós címmel adta el a civilekről szóló cikkét.

Ez a NER-be kódoltatott paranoia vezet el oda, hogy a kiszolgáltatott civilek – mivel mint alattvalók a hatalommal szemben, tehetetlenek – a munkájukat végző újságírókkal és szerkesztőségekkel szemben próbálják érvényesíteni az érdekeiket, hogy még véletlenül se írjanak le olyat, ami okot adhatna a döntéshozóknak az eltiprásukra. És a legszomorúbb az egészben, hogy

A különbség, hogy míg az újságíró megteheti, hogy konstans félelem nélkül dolgozzon (hiszen a Népszabadság-féle sokkszerű megszűnés, vagy az Origo-féle radikális politikai átszabás még azért ma sem mindennapos gyakorlat), addig a kiszolgáltatott civilnek minden nap azzal a tudattal kell felkelnie: ha hibázik, lehet, már nem lesz holnap.

Olvass még több cikket Petróczi Rafaeltől az Azonnalin!