+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Galavits Patrik
2020. február 25. kedd, 18:03
Az akciói elnagyoltak, a befejezése bátortalan, így a saját gyártású német Netflix-sorozat, a Wir sind die Welle (A hullám mi vagyunk) újbalos kultsorozat helyett kihagyott ziccer marad. Spoileres kritika.

Nemhogy nem baj, kifejezetten örömteli, amikor egy művész mondani akar valamit a minket körülvevő világról, mintegy irányt akar mutatni a közönségének. Ez gondolatot ébreszthet, vitát generálhat akár olyanok között is, akik közélettel vagy politikával akár tudatosan nem foglalkoznak.

 

Nem mindenkinek sikerül azonban ez jól.

 

Oké, értettük, nem kell még jobban a szánkba rágni

 

Ennek oka pedig elsősorban az emberek hülyének nézése, amiből azonnal következik, hogy a produktum kínosan szájbarágós lesz. Az utóbbi években velem többször is előfordult, hogy bosszankodva álltam fel a székemből, mert nem hittem el, hogy tényleg megérte egyébként kiváló alkotásokba belerondítani valami nagyon szellemesnek és eredetinek szánt jelenettel.

 

Két konkrét példa: a Peaky Blinders legutóbbi évadában örömteli, hogy a készítők behozták a történelmi szálat a fasizmussal. Még az is tökéletesen működött, amikor az Oswald Mosleyt alakító Sam Claflin beszédében a 20-as évek minden brit baja mögé egy nemzetközi összeesküvést festett fel (ennek középpontjában persze a zsidókkal – ennyire nyílt antiszemitizmust ma már nem enged meg magának komolyan vehető jobboldali populista, legfeljebb valamelyik lapjukban egy publicista zsidózik félre nem érthetően),

 

de hogy vajon mi szükség volt arra, hogy a beszédben még az is elhangozzon, hogy a brit fasiszták jelszava a „Britain First!” lesz, azt nehéz megmagyarázni.


Mintha nem értette volna meg mindenki, hogy az egész beszéd simán rímel a brexit és Donald Trump rövidlátó, hazug érveire, amik leginkább csak az önérzetét cirógatják meg az arra kaphatóknak.

 

 

Aztán ott van A legsötétebb óra metrójelenete.

 

Amikor a Winston Churchillt alakító Gary Oldman a londoni metróban kérdezget egy óvodás kislányt arról, hogy mi a véleménye egy Németország elleni hadüzenetről, majd fejből idéz Horatiustól egy hosszú szöveget, amiben megakad, de – hál’ Istennek! – éppen mögötte ül a szerelvény egyetlen fekete utasa, és kisegíti. Ezekkel az élményekkel feltöltekezve nem is csoda, hogy a parlamentben meggyőző beszéddel rukkolhatott elő.

 

Csak azt lehet felróni az alkotóknak, hogy a kislány nem volt Down-szindrómás, illetve hogy a fekete srác a Horatius-idézet után nem vallotta be, hogy két éve tartó hormonkúrája miatt mélyült el a hangja.

 

Ezek a húzások teljesen feleslegesek voltak mind a Peaky Blindersben, mind A legsötétebb órában – az élvezeti értéküket nem rombolták le teljesen, hiszen alapvetően mellékes epizódokról van szó, de éppen ezért igazán megkímélhették volna nézőiket a karfakaparásos szekunder szégyenérzettől. A Peaky Blinders esetében ugyanis mindenki értette, mit akarnak üzenni, kár volt még jobban szájbarágni, a Churchill-filmből pedig úgy ahogy van kivághatták volna a pár perces jelenetet, mert a PC-cukiskodáson kívül semmilyen funkciója nem volt. Emellett még hazug is: ki hiszi el, hogy Churchill miniszterelnökként a metróban kért segítséget a néptől? Ugyan már.

 

 

A példákat sajnos hosszan lehetne sorolni más filmekből és sorozatokból.

 

Bezzeg a németek

 

A Wir sind die Welle éppen az ilyen alakoskodástól kíméli meg a nézőit – más anomáliáktól viszont sajnos nem. Az amerikai Todd Strassernek Morton Rhue írói álnéven kiadott 1981-es A hullám című regénye által ihletett, 2019-es viszonyokra fazonírozott sorozat ugyanis az első jelenettől kezdődően nyilvánvalóvá teszi, mit akar üzenni:

 

az AfD elfogadhatatlan, maga a métely.

 

Majd szép lassan alakítgatja ezt az üzenetet, hogy az utolsó részben már mindenkit megpróbáljon lebeszélni mindenről, ami erőszakos. Ami persze helyeslendő, csak tehetné ezt sokkal tökösebben is.

 

HAGEN (DANIEL FRIEDL), LEA (LUISE BEFORT), TRISTAN (LUDWIG SIMON), RAHIM (MOHAMED ISSA) ÉS ZAZIE (MICHELLE BARTHEL). AZ ÚJBALOS PC-HADTEST BEVETÉSRE KÉSZEN / NETFLIX 

 

Egyébként a casting nagyszerűen sikerült: a főszereplő a semmiből a kitalált városka, Meppersfeld gimnáziumába érkező Tristan (Ludwig Simon), aki titokzatossága mellett tájékozottságával és kiállásával hívja fel magára a szürke kisvárosi középiskola figyelmét. Rögtön az első órán képes hozzátenni a tanár mondanivalójához, a szünetben és az iskolabuszon pedig páros lábbal száll bele a status quóba, bátran beszólva a helyi menő arcoknak és kisegítve az osztály szerencsétlenjeit. Meg persze az alkotók egyből kiteszik rá a radikális balos irányjelzőt a St. Pauli-pólójával.

 

Ha valaki még nem hallott volna Hamburg és talán egész Németország legszocibb környékéről, annak érzékeltetésképp szerepeljen itt két tény a múlt vasárnapi hamburgi helyhatósági választásokról: Hamburg egészében valamivel 9 százalék fölött szerepelt a Die Linke, St. Pauliban azonban 30,1 százalékos szavazataránnyal végzett a radikális baloldali párt. A kerület labdarúgóklubja, az FC St. Pauli pedig igazi balos kultcsapat. 

 

Tristan legsötétebb titkáról társainak csak később hullik le a lepel, ugyanis mint kiderül, nem a családjával érkezett a kisvárosba, hanem a helyi javítóintézet vendégszeretetét élvezi.

 

Hamar maga köré gyűjt egy valószínűtlenül píszí osztagot a családjával éppen kilakoltatás előtt álló arab Rahimmal (Mohammed Issa), a nagyapjával élő, és az arra hajlamos osztálytársak által állandó bántalmazásnak kitett Zazie-val (Michelle Barthel) és a messze legszerethetőbb karakterrel, a tanyasi, mackó kinézetű sráccal, Hagennel (Daniel Friedl). Az ő családi gazdaságukat egyébként egy melléjük költöző környezetszennyező multi tette tönkre. 

 

Valami miatt tehát mindegyikőjüknek megvan az oka a fenálló rend elleni lázadásra.

 

Persze a történet nem lenne teljes, ha nem csapódna hozzájuk az osztály jó csaja, a dúsgazdag szülők gyerekeként a kitűnő bizonyítvány mellett még teniszbajnoki álmokra is törő Lea (Luise Befort). A megjelenésével tulajdonképpen már lehet is kötni a fogadásokat arra, hogy pontosan hányadik részben jönnek össze Tristannal.

 

Minden megoldható, csak ne lásson a néző semmit az akcióból

 

Ha már mindenkinek van oka haragudni valakire, mi sem egyértelműbb, hogy radikalizálódni kell. Így öten létre is hozzák a Hullámot, amivel a legkülönfélébb akciókat hajtják végre. Ezek azonban józan ésszel beláthatóan annyira kivitelezhetetlenek, hogy a forgatókönyvírók inkább nem is traktálnak minket a a részletekkel.

 

ODAVERÉS AZ ESTABLISHMENTNEK Á LA MEPPERSFELD / NETFLIX

 

Így aztán nem tudjuk meg, hogyan sikerült a sztereotipikus neoliberális gyáros autójába töméntelen köbméter szennyvíziszapot csempészni, miképp volt lehetséges, hogy a sorozat első jelenetében látott NfD-s politikust (a Jan Berger vezette írócsapat azt mégsem vállalhatta be, hogy egy az egyben AfD-nek nevezi el a sorozatbeli pártot – de a betűcsere mellett a logót is kísértetiesen hasonlóra hagyták meg) sikeresen kábítják el, de a kampányrendezvényét rosszulléte miatt félbeszakítva egy segítővel sem találkozik, kizárólag a Hullám öt maszkos tagja várja az alagsorban.

 

Mert ugye az ájulás határán nyilvánvalóan odamegy, és persze teljesen egyedül,

 

hogy aztán egy múzeumba cipelhessék és náci egyenruhába öltöztetve vitrinben lássák a másnapi első látogatók. Természetesen semmit nem látunk az akció részleteiből, ahogy az egyébként legszórakoztatóbb, díszvacsorás jelenetnél is csak kész tényként kapjuk, hogy gusztustalan bogarak lapulnak a nagyon gazdag, nagyon szemét kapitalisták tálcáin, mivel a puccos rendezvényhelyszínen senkinek nem tűnik fel három, addig senki által nem látott új munkatárs, akik tök véletlenül a Hullám tagjai.

 

TRISTAN ÉS LEA: MINDENKI TUDJA / NETFLIX

 

Az ilyen mozzanatok a komolyanvehetetlen mese kategóriába züllesztik a sorozatot. Emellett sokat von le az élvezeti értékből a konfliktusok kiszámíthatósága és semmitmondása is. Lea viaskodása a szüleivel, a Hullám jövőjét érintő kérdések (bővüljünk, vagy maradjunk csak öten? – naná, hogy minden jöttmentet bevesznek az egyik részben és minden rosszra fordul, majd mindenkitől megszabadulva folytatják a kapitalizmus szabotálását, a feladatukra teljességgel alkalmatlan hatóságok pedig képtelenek rájuk akadni), a csörték az NfD-szimpatizáns rendőrrel és a náci osztálytársakkal, Lea és Tristan kapcsolatának alakulása mind-mind borítékolhatóak – a kimenetelükkel együtt.

 

Katarzist? Kösz, inkább nem

 

Ennek ellenére az utolsó részben jöhetett volna katarzis. Tristanról ugyanis időközben kiderül, hogy édesanyját éppen a meppersfeldi fegyvergyárban összeszerelt puskával gyilkolták meg, ezért nem véletlenül akart korábbi kihágásai miatt éppen ennek a városnak a javítóintézetébe kerülni.

 

Levegőbe akarja repíteni az egész kócerájt.

 

Az egyetlen pozitívum az lehetne, hogy itt végre láthatjuk a gyárba történő besurranást, a biztonságiak kijátszását és a bomba elhelyezését. De az egész annyira bugyuta, hogy már értjük is, miért volt minden korábbi akció háttere annyira homályban tartva.

 

Ennek ellenére még ezt követően is jöhetne a katarzis, elvégre itt már a nem piromán nézők is a gyár felrobbantásáért szurkolnak, de Tristan végül szerelme hatására letesz az erőszakról, az események pedig egy furcsa, a Fridays for Future-t, az Extinction Rebelliont és a PETA-t egyszerre idéző tömegtüntetésbe torkollnak, amit a menő csajból folyamatosan Greta Thunberg hardcore kiadásává váló Lea egy délután alatt szervezett meg telefonon. Tényleg. Természetesen a biztonságiak elkábításával és a gyárba történő betöréssel innentől nem foglalkozik senki, kár lenne ezzel terhelni a cselekményt.

 

AMIKOR NEM ELÉG, HOGY ELRABOLNAK ÉS ELKÁBÍTANAK, DE A TETTESEKNEK SAJNOS MÉG A MASZKJAI IS RITKA BÉNÁK / NETFLIX

 

A Wir sind die Welle lehetett volna egy élvezhető propagandasorozat. A hatodik, befejező rész végére az AfD-ellenes vonala ugyan enyhült és az alkotók az erőszak teljes elutasítását tűzték volna ki célul, de végül ebben sem mertek igazán karakán kiállást tenni. Meghagyhatták volna a nézőknek, hogy úgy ítéljék el Tristan erőszakosságát, hogy véghez viszi a tervét. A gyár felrobbantásán és annak következményein lehetett volna szörnyülködni, erkölcsi dilemma elé lehetett volna állítani a nézőt, hogy a sorozat egyik legfontosabb kérdését mindenki feltehesse magának:

 

„Milyen messzire mennél az elveidért?”

 

Ezzel egyébként meg lehetett volna idézni az Amerikai história X befejezését és katarzisát. Valahogy annak a filmnek a végén sem érezték sokan, hogy egyből nácinak kéne lenniük, vagy hogy az Edward Norton öccsét lelövő frusztrált fekete fiúnak igazat kellene adni. A német Netflix-sorozat ehelyett csak egy újabb valószerűtlen fordulattal megússza a dilemma felvetését.

 

A Peaky Blinders-szel és A legsötétebb órával szemben a Wir sind die Wellének éppen az lett volna a lényege, hogy igazán beleálljon a propagandába, hogy aztán egy bátor fordulattal a végén minden radikális mozgalom elé görbe tükröt tartson. A kiállás az újbalos és zöld mozgalmak mellett persze megkérdőjelezhetetlen, de a sztori sablonossága és a még véletlenül sem hihető akciók a bátortalanságával együtt könnyen felejthetővé teszik a sorozatot.

 

Ami egyébként megkapja az esélyt a javításra: a Netflix már tervezi a folytatást.

 

 

CÍMLAPFOTÓ: Netflix

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Belgrádban folytatódnak a rendszerellenes tiltakozások: a tüntetők „a vírus és a rezsim áldozataiért“ imádkoznak.

Az EU nem egy bankautomata olyan tagállamok számára, akik figyelmen kívül hagyják az alapvető szabályokat, írták a néppárti EP-képviselők.

A fából készült alkotást július 4-én, az amerikai függetlenség napján gyújtották fel.

A jobbközép Andrej Plenković annyira egyértelmű győzelmet aratott, hogy nem szorul rá egyetlen nagyobb pártra se koalíciós partnerként. Csak a kisebbségekre, lényegében.

Dorosz Dávid főpolgármester-helyettes szerint Budapesten rövid távon biztosan nem lesz ingyen a BKV. De mit és miért akarnak a bécsi zöldek?

Hónapok óta veszekszenek a Gödöt vezető politikusok. A Momentum vezetése polgármestere, Balogh Csaba pártjára állt, de mit gondol az ügyről a többi pártközpont?

Volt olyan tüntető, akit legalább húsz rendőr ütött és rugdosott, miközben már rég a földön feküdt. Második estéje tüntetnek Belgrádban és országszerte Vučić és rendszere ellen.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Hogyan kéne támogatni a válság és az automatizáció miatt munkájukat veszített embereket? A Friedrich Ebert Stiftung és az Új Egyenlőség online rendezvénye. Július 9.

Mi köti össze Kozma Lajost, a fényképész házát és Nagy Imrét? Mi volt Karády Katalin Amerikából való hazatérésének titokban tartott feltétele és mi köze ennek a Rózsadombhoz? Kultúrtörténeti séta július 11-én.

Három borásztehetség, bor, bogrács, vezetett kóstoló, dűlőtúra. Mád, július 11.

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Mi áll Klaus Johannis román államelnök magyarellenes kirohanása mögött? Podcast.

Akár az egészségügynek, akár a gazdaságnak akarnak kedvezni a politikusok, katasztrofális következményekbe futnak bele.

Twitter megosztás Google+ megosztás