+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Botos Máté
2020. február 16. vasárnap, 08:00
Botos Máté nemcsak a 2050-es történelemkönyv egy lehetséges házi feladatát fogalmazta meg, hanem áttekinti az addigi még harminc év várható politikai eseményeit is. Spoiler: Orbán 2030-ig biztosan marad, Gyurcsány még utána is.

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tízes éveket Magyarország történelmében.​ A tizenkettedik részben Botos Máté történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem korábbi bölcsészkari dékánja írta ezt meg nekünk, a sorozat eddigi részeit itt olvashatod.

 

+ + +

 

Az 1998-tól az országot kiemelkedő sikerrel kormányzó Orbán Viktor és pártja, a Fidesz a 2002-es választási vereséget követően átmenetileg ellenzékbe szorult, bár nagyon csekély különbséggel. Ez lehetővé tette Orbán számára, hogy a 2002-2006 közötti ciklus idején elmélyítse a különbségeket a kormányzó szociálliberális koalíció és a saját tábora között, egyfelől megerősítve utóbbi identitását a másik fél leegyszerűsített ellenségképének sugalmazásával; másfelől

 

kialakította azt a gondolati-érzelmi és kommunikációs mintát, amelynek köszönhetően a Fidesz (és a KDNP) jelenítette meg a „nemzeti” oldalt a szavazótábor számára.

 

A nemzet fogalmának közjogi alapon álló, politikailag determinált értelmezése egyrészt egybevág a magyar politikai kultúra jobboldali-konzervatív hagyományaival (emlékeztetnénk a „kultúrfölény”, a „törzsökös magyarság”, a „politikai nemzet”, a „hungarus identitás” vagy a „szentistváni magyar állam” kifejezésekre), másfelől kijelölte a 2005-től Gyurcsány Ferenc vezette szociálliberális koalíció helyét a progresszió képviselőjeként.

 

Az Orbán-vezette Fidesz azonban a nemzeti, majd a keresztény kulturális értékek és a vallás politikai kultúrába emelésével nem konzervatívként határozta meg önmagát, hanem tágabb értelemben a megkérdőjelezett értékű progresszió ellenfeleként. A Fidesz és a KDNP ezt az időszakot egy minden addiginál elsöprőbb és átfogóbb üzenet kiépítésére használta fel. Az üzenet röviden nagyjából az, hogy aki egyetért a Fidesz programjával és támogatja ennek megvalósításában Orbán Viktort, az voltaképpen a nemzetet támogatja.

 

Amikor 2006-ban Orbán vélhetően nem szándékosan, de mindenesetre szerencsésen elbukott – ismét csekély vereséget szenvedve – a Gyurcsány-vezette koalícióval szemben, a 2008-as spekulációs válságot és az azt kezelni próbáló Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány vergődését ellenzékből nézhette végig. Ezt annál is inkább tehette, mivel a 2006 szeptemberével kezdődő tüntetések (lásd: „őszödi beszéd”) zavargásokba, és október 23-án a jogállamot megtagadóan erőszakos rendőri fellépésekbe torkollottak

 

. A tüntetőkkel szemben törvénytelenül eljáró hatóság arroganciája és a kormányfő kiszivárgott beszéde az addig bizonytalan szavazókat inkább az ellenzékben lévő Orbán felé orientálták, így 2008-ban a Fidesz által kezdeményezett, úgynevezett „háromigenes népszavazás”, mely az aktuális kormányt, de a későbbieket is megkötötte, végleg megerősítette a felkészült, rátermett, a nemzet érdekeit képviselő kormányzás képességét ígérő ellenzék társadalmi támogatottságát.

 

A 2010-es választást a szétforgácsolódott, érdemi ellenfelet nem jelentő technokrata szociálliberális kormánnyal szemben a Fidesz kétharmados támogatottsággal nyerte meg. Az alkotmányozásba egyeztetések nélkül, egyoldalúan belekezdő kormányzat 2011. április 25-én egy új alaptörvényt terjesztett elő, és fogadtatott el az országgyűlési többségével. A 2014-es választásokat a kormánypárti tömb ismét kétharmados többséggel nyerte meg, majd – az ismert 2015-ös úgynevezett „migránsválságnak” köszönhetően – 2018-ban szintén ugyanezt az eredményt produkálta.

 

A 2019-es önkormányzati választások az ellenzék széttagoltsága miatt a kormánypárt számára csak átmeneti gyengülést eredményeztek, s bár a kétharmados sikert a világgazdasági recesszió miatt nem sikerült megismételni, a klímaügyek, a globális járvány (az úgynevezett „koronavírus”) és az illegális bevándorlás elleni küzdelemmel,

 

Orbán 2022-ben ötödszörre is kormányt alakíthatott.

 

A korrupciós ügyek egyre általánosabb negatív megítélése választói oldalról, az Európai Unió válsága, a gazdasági recesszió és a klimatikus viszonyok kihívásai (a 2023-as katasztrofális Tisza-árvíz, a 2024-es hőhullám) mellett az ukrán belháború rendkívüli helyzetére hivatkozó Fidesz-KDNP pártszövetségnek épp csak hogy sikerült megőriznie relatív többségét az országgyűlésben 2026-ban. A kisebbségi kormányzást azonban már csak az akkorra megerősödött Demokratikus Ellenzéki Mozgalommal kötött különmegállapodással („felcsúti paktum”) volt képes fenntartani. 2030-ban az addigra magát „politikai nyugdíjasnak” minősítő 67 éves politikus a 2025-ös alaptörvény-módosítás alapján köztársasági elnökként folytatta pályafutását.

 

A betegeskedő Kövér László vezetésével induló Fidesz-KDNP azonban ekkor már nem tudott sikert aratni a 2030-as választásokon, és a párt lassú eróziója is megkezdődött. A névlegesen dr. Kis Tímea vezette ellenzéki koalíció (mögötte a veterán progresszív politikussal, Gyurcsány Ferenccel) azonban csakhamar belebukott a 2031-es gazdasági válságba. Az Orbán-kormányok által folyamatosan halogatott társadalombiztosítási rendszer reformja ekkor bosszulta meg magát. A kirobbanó zavargásokra válaszképpen

 

az addigra államfőként tevékenykedő Orbán jogköréből fakadóan felfüggesztette az alkotmányt, rendkívüli állapotot hirdetett

 

és az addigra már visszavonult és kevéssé népszerű Matolcsy Györgyöt bízta meg átmeneti kormányfői feladatok ellátásával.

 

A szándékosan elnyújtott válságkezelés és a konszolidáció meghozta gyümölcsét: az addigra az identitáspolitikai konfliktusokban az egyesült ellenzéknél határozottabb fellépésű KDNP nyerte meg a 2034-ben kiírt választásokat. Ebben a 2034-38 közötti ciklusban került sor az addigra kialakuló Európai Konföderáció hatékony támogatásával a Baross Gábor Nemzeti Infrastrukturális Rekonstrukciós Programra, a Szemerei Péter Informatikai Fejlesztési Programra és – 2038-ban, a választási kampányban – a Darányi Ignác CO2-Hasznosító- és Feldolgozó Program meghirdetésére, melynek köszönhetően a magyar fulvinsavgyártás a gépjárműipari válság után ismét fellendítette Győrt.

 

Az addigra 8,3 milliósra zsugorodott lakosságú magyarországi lakosság a világ 48. leggazdagabb államává vált, és befolyása is jelentősebb lett, mint az ezredfordulón: a Konföderációs Kormányzatban a közös külügyi tárcát elsőként (ráadásul 8 évre) Szájer József kapta meg (2034-2042), az idős Áder Jánost 2037-ben az ENSZ főtitkárává választották, és Magyarország leggazdagabb embere, Mészáros Lőrinc lett 2036-ban a Világgazdasági Fórum vezetője. Az Erdélyi Regionális Önkormányzat tiszteletbeli elnöke, Teszári Zoltán pedig ugyanebben az évben lett az EBRD elnöke.

 

A 2038-2042 közötti ciklust a Lázár János vezette KDNP-IgazFidesz szövetsége kormányozta, jelentősebb eredmények nélkül, viszont az európai atomhatalom vezette szövetség, a FraNATO közel-keleti háborújába bonyolódva. Az Egyesült Ellenzék addigra elveszítette karizmatikus háttéremberét, az „örök ellenzéki” Gyurcsány Ferencet. A nélküle győzelmet arató pártszövetség, élén az Ezeréves Európai Nemzet Pártja elnökével, dr. Vona Gáborral sikeresen lépett ki a konfliktusból. A kétszer hétéves elnöki ciklusa után ekkorra már a hazai politikától visszavonult Orbán Viktor az európai konföderációs tanács tagjaként, valamint a Magyar Nemzeti Alap elnökeként a világ 9. legbefolyásosabb politikusaként tevékenykedett.

 

Szövegelemzési feladat

 

(Olvassuk el az alábbi, 2020-ból származó értékelést a legsikeresebb magyar kormányfőről és töltsük fel a Nemzeti Podcast Szerverre spotunkat az Orbán-korszakról, kifejtve, miben tévedett a szerző és mit látott helyesen!)

 

„Ismerős Arc – az Orbán-jelenség értékelése

 

A 2002-es és a 2006-os választási vereséget követően a gazdasági válságot és a Gyurcsány-kormány legitimációs válságát az akkor ellenzékben lévő Fidesz arra használta ki, hogy a 2010-es választásokon példátlan támogatást szerezve egyoldalúvá tegye a hazai politikai életet. A 2010-es győzelem után Orbán remek taktikai érzékkel és némi politikai ravaszsággal sikeresen biztosította be pártja és saját személyes győzelmét a következő három ciklusra.

 

Nem túlzás tehát Orbán-korszakról beszélni, melyben a hazai (politikailag támogatott) vállalkozói középosztály és a par excellence hatalmi tömbbé intézményesült Fidesz-KDNP felemelkedése mellett a megkerülhetetlen politikus szerepe a legjelentősebb tényezője az elmúlt fél évszázadnak.

 

Mi a titka a nemcsak magyar, de nemzetközi viszonylatban is példátlan sikernek? Igyekeztünk tíz pontban összefoglalni.

 

1. Orbán személyes karizmája

 

Valójában ő adja el a pártot, illetve az azzal szövetséges KDNP-t is a választói piacon. Személyiségjegyeiben keveredik az alfahím dominancia-igénye, a felvilágosult abszolutizmus gondolatvilága, a messianizmus, a puritánság, a népi motívumok, a jurátus végzettség és az ebből következő szabatos gondolkodás, a protestantizmus, a kereszténység, hagyománytisztelet, ravaszság, ügyesség, elméleti megközelítés, az alulról jött ember mítosza és még sok egyéb.

 

Politikai teljesítménye mindenképpen tiszteletet parancsol (a leghosszabb ideig hivatalban levő magyar miniszterelnök, talán Andrássyt is meghaladó nemzetközi jelentőséget kivívó magyar politikus, stb.), függetlenül attól, hogy milyen értékítéletet alkotunk felőle. Orbán megkerülhetetlen alakja a magyar politikai életnek.

 

Nemcsak aktuálisan, de valószínűleg hosszú távon is nehezen felülmúlható a teljesítménye.

 

2. A Fidesz oligopol helyzete

 

Emiatt 2019. október 13-ig a politikai érdekérvényesítés szinte kizárólagos eszköze. A Fidesz ma már régen nem azonos egykori önmagával, de ez részben természetes öregedési és változási folyamatok eredménye; részben azonban a Fidesz egy olyan catch-all párttá vált, amelyben mind a népiek, mind a vidékiek, mind a nemzeti liberálisok, mind a keresztény konzervatívok, mind a nemzeti konzervatívok, mind a populisták, mind az népnemzetiek, nemzeti érzelmű szocialisták, konzervatív környezetvédők, stb. megtalálhatják a maguk azonosulási lehetőségét. Ezen túlmenően pedig saját érvényesülési lehetőségeiket is.

 

Ezért a Fidesz ma már nehezen értelmezhető ideológiai pártként, és mivel többnyire demokratikus értékrendű konglomerátumról van szó, a szavazótábor egyben tartásához folyamatosan megújuló akciópártként kell viselkednie annak érdekében, hogy többségi támogatottságát megőrizze.

 

3. Orbán helyesen mérte fel a magyar választói gondolkodást és az átlag szavazót

 

Tisztában van vele, hogy a diktatúra negyven, és a demokrácia harminc éve alatt

 

dominánssá vált az egalitárius individualizmus a magyar társadalomban.

 

Ráadásul ez az anómiás társadalom rendkívüli értékválsággal is küzd. Nem jogkövető, fél az elköteleződéstől, vallását nem gyakorolja, személyes életét kudarcok terhelik akár a karrierjében, akár a magánéletében – de ettől még vágyakozik a sikerre és a boldogságra, ezért frusztrációit és szorongásait közéleti aktivitással kompenzálja. A Fidesz-KDNP kormányával való azonosulás lehetőségének megteremtésével, melynek része a győzteshez csatlakozás logikája éppúgy, mint a pozitív (időnként explicit pro-life) issue-k hangoztatásának sikere, Orbán közösséget épített. Igaz, a politikai közösség nem mérhető az organikus közösségek tartósságához, de a valahova tartozás élményét tudja nyújtani.

 

4. A kormány jól méri fel a támogatási hajlandósághoz kapcsolódó populáris igényeket

 

Ennek kielégítése azonban már számos erkölcsi aggályt is megfogalmaz a hagyományos szavazótábor Stockholm-szindrómás tagjaiban, illetve azok közt is, akik a kormányzati – gyakran populistává váló – kommunikáció elutasításával szemben a kormányzati döntések többségével egyet is értenek. Ehhez a 2015-ös migráns-válság kifejezetten jó témát szolgáltatott: a kormány felerősíthette kommunikációs offenzíváját és a korábbi, kevésbé sikeres Brüsszel-ellenesség után újra tematizálhatta a közbeszédet.

 

A leegyszerűsített üzenetek könnyen érthetőek ugyan, ám szélsőségesen polarizálják a közgondolkodást:

 

a kormány véleményét támogató, illetve azt ellenző felekre oszlik a társadalom. Megfelelő probléma-expozíciókkal a kormány folyamatosan állásfoglalásra késztetheti, ezáltal aktív állapotban tudja tartani a választópolgárok vele szimpatizáló tömegeit.

 

5. Orbán azonban nemcsak tematizál, hanem érzelmeket is gerjeszt

 

Mivel a választók döntéseiket csak részben hozzák racionális megfontolások alapján, a Fidesz-kormányzat igyekszik az érzelmekre hatni. A pozitív érzéseket a maga oldalára állítva (család, gyermek, nemzet, haza, magyar érdek, sajátos magyar észjárás, nemzeti összetartozás napja, stb.), a másik oldalra a leegyszerűsített, ám negatív értéktartományba sorolt fogalmakat társítja (szuverenitás sértése, alkalmatlanság, csicska, sorosista, simicskista, migráns, stb.).

 

Ezzel párhuzamosan a kormányzati tematika agendája újra és újra talál aktuális ellenfelet, akit le kell győzni (Gyurcsány Ferenc, Simicska Lajos, Soros György, Manfred Weber, Vona Gábor, Karácsony Gergely, de általában csoportként az ellenzék, az európai birodalom, azaz „Brüsszel”, az értelmiség, a bölcsészek, a migránsok, a hajléktalanok, újabban a bűnözők, a civil szervezetek, az általuk támogatott romák, az őket az állam ellenében védő ügyvédek, vagy akár a bírók is). Mindez harci pszichózist gerjeszt, mindig és újra megvívandó „harcokat” eredményezve, amelyekben

 

természetesen könnyű győzni – amennyiben az ellenfél jól van megválasztva.

 

6. Módfelett ügyes a szóhasználatban és az önuralom gyakorlásában

 

Tudja, mikor engedheti meg magának, hogy semmitmondó általánosságokat, kitérő válaszokat, bosszantó közhelyeket vagy személyeskedéseket mondjon, és mikor kell jogászi szabatossággal fogalmaznia, vagy éppen széles perspektívájú víziókat felvázolni. A megfogalmazott dolgok azonban gyakran csak arra valók, hogy a politika vitorlájába szelet gerjesszenek, vagy eltereljék a figyelmet lényeges kérdésekről.

 

Orbán Viktor viszonylag sokszor változtatott véleményt pályafutása során, az utolsó tíz évben azonban sikerült elérnie, hogy a közvélemény vele szimpatizáló része ezeket az ellentmondásokat meg tudja magyarázni önmagának (az Európai Unió változott meg; a Nyugat mégiscsak hanyatlik; a Nyugatnak mi csak gyarmatnak kellünk; a NATO nem is annyira a mi érdekeinket védi; egy globális világban Kínát megfelelően kell kezelni; Oroszország mégiscsak az egyik legfontosabb partnerünk; helyes, ha az Egyesült Államok ideológiai küzdelmeiben való állásfoglalásunk határozza meg a viszonyunka a katonai hegemónnal, az Európai Unión kívül is van élet, stb.).

 

Orbán a kinyilatkoztatás-szerű tematizálást követően termékeny bizonytalanságban tartja a közvéleményt

 

– így mindenki úgy értelmezheti a szavait, ahogyan akarja. Jó debattőr, de egyre ritkábban hajlandó nyílt viták kockázatát vállalni. Aquila non captat muscas.

 

7. A magyar kormányfő rendkívül ügyesen használja fel a rendelkezésére álló erőtartalékokat

 

Kétségkívül „lát a pályán”, rutinszerűen építi le a rá fenyegetést jelentő vetélytársakat, játssza ki egymás ellen azokat, akik a bizalmi hierarchia magasabb régióiban feljebb akarnak jutni. Ez az attitűdje felbátorítja azokat, akik a politikát kizárólag az erő függvényének tekintik és így azt hihetik, hogy a tápláléklánc csúcsán lévő is hasonlóan gondolkodik. Ez azonban alantassá teszi a politikát (Vona, majd Karácsony lejáratása, egyes sajtótermékek, műsorok stílusa, különböző megmondóemberek állásfoglalásai, stb.). Ez a politikát erkölcsi/idealista elvárásokkal szemlélő választók eltántorítását eredményezi, de

 

a többséget jelentő, alacsonyabban képzett rétegeknek könnyen érthetőbbé teszi az üzenetet (vagy én, vagy ők).

 

A feszültségek vagy konfliktusok feloldására hivatkozva kolonizálja a független intézményeket (MTA, ÁSZ, NAV, stb.) és teszi azokat programjai kényszerű vagy önkéntes támogatóivá. A szembenállás tehát a polarizáció feloldása érdekében, vagy az erő ellenében: esélytelen. Törekszik a formális jogszerűségre, ezt főként legitimációs-erkölcsi alapon tartja fontosnak, ugyanakkor a hatalmat informálisan gyakorolja (erre utal a KESMA-médiacsoport létrehozása, az ellenzék által Orbán strómanjának tartott Mészáros Lőrinc vagyonfelhalmozása, vezetői „direct action”-jei, mint amikor a felsőoktatásról beszélgetett fiatal egyetemistákkal a tárcavezető helyett, stb.).

 

Ez utóbbiban rejlik valódi ereje: a személyes karizma aprópénzre váltásából. Képes a nép egyszerű fiaként beszélgetni a gödöllői HÉV vezetőjével, de ugyanígy képes szerepéből kilépve magánemberként is megjelenni. Ezt nemcsak népszerűsége javítására használja (lásd a „Na helló, röfik!”-kiszólású vizitjét, vagy Törőcsik Mari meglátogatását), hanem a hivatali-hatalmi apparátus bizonytalanságban tartására is.

 

8. A posztmodern politika korában Orbán helyesen ismerte fel, hogy kerülni kell az egyértelműséget

 

Megérezte, hogy a progresszió által hirdetett nagy narratívák válsága a választók nagyobb része számára nem vonzó és pozitív. Azt is pontosan tudja, hogy ennek a többségnek a progresszív elit társadalomfelfogásával (annak fraktálszerű töredezettségével, oszloposodásával, szigetszerűsödésével) szemben a társadalomnak a nagy narratívákra határozott igénye van: vízióra vágyik, az egyszerű és logikus magyarázatok, a könnyen azonosítható feladatok és ellenségek mellett.

 

Tudja, mi az, amit a választók felé még lehet kommunikálni, vagy mi az, amit megtehet (opponálások sorozata az uniós politikában, keménykedés a végét járó Obama-kormányzattal, az Európai Néppárttal, stb.) – és mi az, amit nem (szembeszegülni az orosz és német gazdaság érdekeivel). Tudja vegyíteni a formális hatalomgyakorlást az informálissal, és pontosan érzi, hogyan kell egyfelől mondani valamit, majd másfelől nem azt cselekedni.

 

Hogy ezt elfogadtassa, megvan rá a technikája: hazai és nemzetközi vetélytársaival ellentétben tudja, hogyan kell töredék-narratívákat felépíteni, és azokat belehelyezni egy nagy, átfogó magyarázatba. Tudja, hogyan kell a valóságot hajlítani és a magyarázatokat úgy prezentálni, hogy ez legyen a fontosabb, ne a valóság (a migránskérdés, vagy Soros politikai háttérszerep-vállalása pontosan ugyanolyan túldimenzionált magyarázat, mint a gender-kérdés vagy egyes környezetvédelmi problémák a radikálisan progresszív oldalon).

 

Orbán kommunikációs téren vetélytársai előtt jár: tisztában van ugyanis azzal, hogy

 

a posztmodern progresszió a társadalmi felbomlás irányába mutat, ami társadalmi szorongást eredményez.

 

Ez a horror vacui közelebbről meg nem határozott felhatalmazást ad a kezébe, ezért ezzel szemben minden eszközt megengedhetőnek tart. Tudja, hogy a progresszió által megzavart identitású, világnézeti és erkölcsi válságban lévő társadalomnak igénye van a megoldást magabiztosan képviselő vezetőre és ezt személyében biztosítja. Tudja azt is (amit a mérsékelt konzervatívok nem fogadnak el), hogy a posztmodern haladárságot csak egy hatásos populizmus tudja közömbösíteni.

 

A progressziót tehát részben saját eszközeivel, egy alternatív, inkább a mérsékelt szóval jellemezhető progresszió-képpel és definícióval szorítja ki. Kultúrharca és médiapolitikája is ezt a célt szolgálja.

 

9. A miniszterelnök tisztában van azzal, hogy országának és nemzetének milyen lehetőségei vannak

 

Így kihasználja országa stratégiai fekvését, igyekszik unortodox megoldásokkal biztosítani komp-országa pozícióit (Türk Tanács, Keleti Nyitás, Déli Nyitás, V4, stb.). Igyekszik mozgósítani a határon túli magyarságot is, és egy győztes kis közösség vízióját próbálja felmutatni, amelyhez tartozni – mint ezt 2000-ben is kifejtette – érzelmileg és anyagi szempontból is pozitív dolog (ezt a célt szolgálta a kettős állampolgárság bevezetése, a Nemzeti Összetartozás Napjának megfogalmazása a trianoni szerződés érzelmi felülírására, stb.).

 

Ennek a víziónak az érdekében hajlandó a magyar politikai kultúra bizonyos elemeit (befogadó ország hagyománya, nyelvében élő kultúrnemzet koncepciója helyett etnikai nemzet definíciói, stb.) is feláldozni. Populizmusa nem meggyőződést sugall, inkább csak taktikai jelleget. A jogállamot, a demokráciát, a szabadságot relatív, nem pedig abszolút értéknek tartja, és nyilatkozataiban bátran szembefordul az uralkodó mainstream dogmáival – mindeközben a legszigorúbb politikai pragmatizmussal követi saját, támogatói, illetve választói érdekeit. Ígéretei ellenére azonban, mely szerint az ő kormánya mindenki érdekeit képviseli, a politikai megosztás politikája érvényesül (Budapest-ellenesség, vidék versus város konfliktusa, kormánypártiak és ellenzékiek szembefordítása, stb.).

 

Fontos háttere a gyorsan öregedő, a városokhoz képest alacsonyabban iskolázott és szegényebb vidék,

 

aminek azonban a hosszú távú fennmaradására vonatkozóan nem rendelkezik markáns vízióval.

 

10. A globalizációval szemben kritikus álláspontját a nemzeti szuverenitás határozza meg

 

A mindenfajta felhatalmazás nélkül cselekvő nemzetközi szervezetek, érdekcsoportok befolyásával szemben az erős állam híve, mert erőforrásaiból fakadóan csak ez az intézmény képes bizonyos mértékig felvenni a versenyt ezekkel a vetélytársakkal. Ezt a célt szolgálja a nemzeti valuta megőrzése (noha korábban európárti volt), az uniós gazdasági és politikai integráció fékezése, és általában a (legalábbis retorikájában) nemzeti érdekeket szolgáló gazdaságpolitika.

 

A magyar gazdaság a 2010 utáni időszakban igyekezett csökkenteni a nemzetközi pénzpiacoktól való függését (IMF-EB-Világbanki hitelek visszafizetése, Nemzetközi Valutaalap elhárítása, eurozónától való távolságtartás), az alacsonyan tartott forint-árfolyammal, alacsony jegybanki alapkamattal, magyar államkötvények kibocsátásával, aranytartalék felvásárlásával, a költségvetési törvény szigorításával, az eladósodás csökkentésével, mesterségesen alacsony hivatalos inflációval, magas foglalkoztatással, külföldi beruházások támogatásával erősítve a magyar gazdaságot. A nemzetközi befektető „karvalytőkével” szemben (2002-es kifejezése!) a hagyományosan itt befektető német vállalkozásokat (gépjárműipari beruházások) és a magyar tulajdonosi rétegeket részesítette előnyben, még akkor is, ha ez valójában nem piaci alapú előny volt (a magyar gazdaság exportképessége jelentősen korlátos).

 

Ezekkel és más, ehhez hasonló intézkedésekkel a privát szférával szemben erősíti az állam gazdasági szerepvállalását és kirovó-felosztó szerepét (uniós források kormányzati elosztása, CSOK, rezsicsökkentés, Erzsébet-utalványok, nemzeti programok, Nemzeti Közművek létrehozása, stb.), amivel ismét szembe megy a piaci mindenhatóság és a minimális állam doktrínáját hirdető közgazdaság nézeteivel. A tőkehiányos magyar gazdaság azonban az uniós támogatás nélkül nem tudna ilyen kiadásokat finanszírozni, illetve költségvetéséből ennek köszönhetően más célokra felszabadítani forrásokat.

 

A részben érthető piacellenesség azonban a verseny kultúrájának a kiküszöbölését, a korrupció növekedésének további lehetőségét, az „összeszerelő-ország” vízióját erősíti,

 

amely a számszerűen kevés, ám kreatív kisebbséget jelentő értelmiség számára elégtelen vízió. Mindez a Kárpát-medencei társadalom évszázados társadalmi viszonyainak további fenntartását eredményezi: a tulajdona miatt önérzetes, vállalkozói vénájú citoyenek polgári Magyarország-ideálját már a 2010-es kormány is elvetette, politikai logika alapján könnyebben manipulálhatónak ítélve a vállalkozásokra éretlennek ítélt alkalmazotti többségű, és bérigénye miatt a nyugat-európai vagy nem-európai befektetők számára vonzóan olcsó munkavállalókat. Az iskolázatlanság növekedésével azonban nem csak a diplomásellenesség jár együtt, hanem a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság is.

 

Hogy a nemzetállami szuverenitás sérthetetlenségére hivatkozó orbáni neo-etatizmus megfelelő válasz-e a globalizáció kihívásaira, az a jövőben dől el. Sok múlik a formálisan magántulajdonosi elit tartós lojalitásán is. Az uniós szinten kiemelkedő foglalkoztatási, GDP-növekedési és más makroadatok ellenére a társadalom jelentős részei szakadnak le szociálisan, a növekedő vásárlóerő ellenére a többségi társadalom megtakarításai pedig nem követik a – retorikában kifejezetten hanyatlónak ábrázolt – Nyugat-Európa lakossági felhalmozási mutatóit.

 

Orbán azonban ezeket a kérdéseket a félig tele pohár metaforájához hasonlóan értékeli, és a kétségbevonhatatlan eredményekkel szemben az ellenzéknek csak a „másképp is lehetett volna” feltételezése marad. Így amíg az adottságokból következően lassú, de a többség számára kiszámítható életszínvonal-emelkedést biztosítani tudja, és a külső vagy belső ellenzéke egy, a miniszterelnök karizmájával vetekedő és népszerű vezető alternatíváját nem tudják felmutatni, Orbán Viktor és kormánya pozíciói megingathatatlanoknak tűnnek.”

 

(Forrás: Azonnali, 2020. február 16.)”

 

Botos Máté történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense; az ELTE-n történelmet és régészetet, Genfben szociológiát, Párizsban meg vallásszociológiát tanult, történelemből az ELTE-n doktorált. 2015-ig a katolikus egyetem bölcsészettudományi karának volt a dékánja. Kutatási területe a kereszténydemokrácia, a katolikus eszmetörténet.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Bírja a Fideszt, utálja az ellenzéket, leginkább vidéken él a kormánypárt átlagszavazója. Egy friss kutatásból kiderül az is, hogy a Fidesz-tábor egyötöde magát inkább liberálisnak vallja.

Az egyik legöldöklőbb elnökválasztási küzdelem folyt Lengyelországban. Izraelezés, oltásellenesség, Varsó kiárusítása és még sok más az elnökválasztási őrület utolsó napjaiban. Fotóriport Varsóból!

Gyurcsány önfeledt hughgrantezése, Jakab mackónacis moonwalkja, vagy Orbán lassúzása? Legyen tánc!

Prostituáltak tüntettek szombaton Hamburg piroslámpás negyedében, hogy újranyithassanak a munkahelyeik, amelyeket a koronavírus-járványra hivatkozva zártak be.

A budapesti főpolgármester nem áll bele a miniszterelnök-jelölti küzdelembe, pedig Márki-Zay nemrég még erre kérlelte. Karácsony azt is mondta: a fővárosi korrupcióellenes bizottság a saját koalíciós partnereinek is okozhat kellemetlen pillanatokat.

Legalábbis annál, mint amit eredetileg beismertek: a statisztikai hivatal teljesen új adatokat közöl erről a most kiadott jelentésében.

Belgrádban folytatódnak a rendszerellenes tiltakozások: a tüntetők „a vírus és a rezsim áldozataiért“ imádkoznak.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás