Macron felajánlotta: Franciaország védene meg minket

Szerző: Kardos Gábor
2020.02.13. 14:44

Történelmi ajánlatot tett az európai országoknak Emmanuel Macron. Az ajánlata sokkal fontosabb nekünk is, mint gondolnánk, és sokkal kevesebb időnk is van rajta gondolkodni, mint azt esetleg feltételezhetnénk. És van rá vajon alternatívánk? Nézzük a lehetőségeket!

Macron felajánlotta: Franciaország védene meg minket

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Most derült ki, minek az előkészítő kampánya lehetett az a nagy vihart kavaró beszólás, amikor a francia elnök nemrég agyhalottnak nevezte a NATO-t: múlt hét végén olyan új védelempolitikai ajánlatot tett az uniós tagországoknak, mely a francia nukleáris elrettentő erő védőernyőjét és a francia hadseregnek, mint az EU vezető haderejének védelmi potenciálját kiterjesztené mindazon európai országokra, amelyek készek velük szorosabban együttműködni – felismerve, hogy Trump Amerikájára és Brexitanniára egyre kevésbé lehet számítani védelmi tekintetben.

Hogyan kerül a francia csizma az európai asztalra?

Annyiban azonban hasonlít Macron ajánlata Trumpéra, hogy a partnerek részéről jóval aktívabb részvételre számít a várható költségekben is. Bár azért annyira nyersen piaci alapú felhangjai nincsenek, mint amire Trump egyes megnyilvánulásai utaltak korábban, sőt:

a francia ajánlat megfogalmazásai az amerikai ajánlathoz képest sokkal inkább értékelvűek – áthidaló megoldást kínálnak arra, hogy jelenleg még nincs közös európai hadsereg.

Macron példátlan bizalmi lépést tett, kijelentve, hogy a francia érdekeket „európai dimenzióba helyezve« elindítanak „egy stratégiai párbeszédet a francia nukleáris elrettentés szerepéről a közös biztonságban, azokkal az európai partnerekkel, akik készek erre. Akár a francia nukleáris elrettentési erők hadgyakorlataiba is társulhatnak azok az európai partnerek, akik elköteleződnek ebben az irányban. Ez a stratégiai párbeszéd és együttműködés természetesen részét képezné az európaiak közt kialakítandó valóságos (védelmi) stratégiakultúrának”.

Diplomatikusan arra utalt ezzel, hogy a közös európai hadsereg azonnali létrehozásának fő akadálya a nemzeti védelmi politikák eltérő kultúrája és víziója, illetve a kölcsönös bizalom és az együttműködési kultúra hiányosságai – nem pedig a technológiailag eltérő fegyverzetek vagy a közös európai haderő finanszírozásának vitás kérdései.

Macron ajánlata nem mond olyat, hogy végleg a francia védőernyő kerülne a NATO, vagy a közös európai haderő helyére, hanem éppen ezek kiegészítésére, illetve nyilvánvaló gyengeségeik áthidalására szolgál: a ma egyre szembeötlőbb biztonságpolitikai vákuum kitöltésére, aminek fő oka az, hogy Trump Amerikája erőit a Kínával szembeni konfrontációra és a csendes-óceáni térségre csoportosítja át – Európa pedig egyre kevésbé számíthat rá.

Akár Magyarország is bejelentkezhetne most Macron ajánlatára, ahelyett, hogy Orbánék továbbra is Moszkvához közelednek, vagy az egyre távolódó és semmilyen biztonságpolitikai alternatívát nem kínáló briteknek udvarolnak, rém egyoldalúan, ahogyan vérbeli lúzerekhez illik.

Emlékeim szerint utoljára Rákóczi fejedelem idején merült fel ilyen konkrétan a francia katonai segítség lehetősége mifelénk, de akkor pont fordítva történt: a fejedelem a magyar szabadságharcnak kért katonai támogatást a francia udvartól, ami akkor sajnos elmaradt.

A jelen realitásaihoz visszatérve: Macron ugyan diplomatikusan elismételte, hogy mennyire fontos lenne persze a korábbi atlanti együttműködés folytatása Amerikával, de mondandójának lényege mégiscsak az volt, hogy Európának egyre sürgetőbb saját védelmi rendszert kialakítania – Moszkva bevonásával! Márpedig ebben az EU tagországai reálisan mindaddig csak a francia atomhatalmi képességekre és a francia haderőre számíthatnak, amíg csupán elméleti felvetés egy közös európai hadsereg – miközben a nemzetközi egyensúly felbomlása Macron szókimondó helyzetértékelése szerint egyáltalán nem elméleti fenyegetéseket jelent Európa számára már a jelenben is.

A sok hónapja Európán ülő brexitköd kezd eloszlani a tényleges brit kilépéssel, és így egyre több EU-ország látja be végre azt, ami egyébként már korábban is evidens lehetett volna:

Európa vezető katonai ereje és immár az EU egyetlen atomhatalma a francia.

Egyébként itthon feltehetőleg kevesen tudják, de a témában referenciaként idézett besorolás szerint a francia haderő meglepően nagy különbséggel múlja felül a brit haderőt.

Mit jelent egy adott szövetségi rendszerhez tartozni, és miért kell egyértelműen döntenünk?

Érdemes tisztázni, hogy ma egyáltalán milyen szövetségi rendszerek léteznek, és ezek mire valók. Birodalomak kiépítése és fenntartása alapvetően szövetségi rendszerek kiépítését jelenti – csak ez garantálja tartósan a nagyhatalmi státuszt. A brit biroldalom szövetségi rendszere hagyományosan a Commonwealth volt, az USA szövetségi rendszere a NATO, és a franciáké – az Európai Unió. 

Ez legalább olyan evidens tény a nagyhatalmi erőtér szempontrendszeréből (geostratégiailag) nézve, amennyire kimondatlan, afféle tabuként kezelt dolog az uniós politikában, hogy az EU a franciák szövetségi rendszerének eufémisztikus politikai megnevezése. Az oroszoknak is vannak szövetségesei, például az Eurázsiai Gazdasági Unió tagjai, de Szíria, Csecsenföld szintén orosz csatlós, és sajnos Magyarországot is egyre többen ide sorolják Nyugaton, pro forma uniós és NATO-tagsága ellenére.

E kettősség egyben ütközőzónába is sorol minket – emiatt még egyértelműbben kellene Magyarországnak döntenie, hogy melyik oldalra áll. Egyszer a történelemben végre nem lenne baj, ha a geopolitikai realitások alapján döntenénk, és nem a vesztes oldalt választanánk, illetve nem a két szék közül a pad alá esés, a hintázás politikáját.

Miről szól Macron védelmi ajánlata?

Ritka alkalom, hogy egy atomhatalom vezetője a tisztikar elitje előtt ilyen világosan és ennyire kendőzetlenül ismerteti országa katonai és biztonságpolitikai stratégiáját, illetve az Európát fenyegető fő veszélyeket.

Macron az előadásában ugyanis kiemelte, hogy a békét ma leginkább éppen az fenyegeti, hogy a nagyhatalmak, illetve a feltörekvő középhatalmak egyre nyíltabban veszik semmibe a nemzetközi jogot, és egyre kevésbé deklarált jogelvek szerinti stratégiát követve járnak el, a gyakorlatban következetesen alkalmazva hivatalosan deklarált stratégiájukat – ami a kiszámíthatóság alapja lenne.

Macron tehát igyekezett jó példával élen járni e tekintetben, és tényleg régóta nem kaptunk ilyen mély, érdekes és koherens betekintést egy atomhatalom biztonságpolitikájába, ami miatt érdemes a tisztikar elitje előtt elmondott Macron-beszéd kivonatos ismertetésével kezdeni, maximálisan szöveghű formában. A magyar sajtóban elvétve megjelent beszámolók ugyanis az MTI hírére szorítkoztak, amibe csak pár, kontextusából kiragadott mondat került be, és sajnos épp a legizgalmasabb felvetések maradtak ki, mint például az is, hogy Macron szerint nem lehetséges európai biztonságpolitika a Moszkvához való közeledés és szorosabb partnerség nélkül.

1. Közeledés Oroszországhoz

„Az európai polgárok számára nem lehetséges védelmi és biztonsági terv olyan politikai vízió nélkül, mely kedvezően hatna arra, hogy fokozatosan helyrehozzuk a bizalmat Oroszországgal. (…) Azt várom Oroszországtól, hogy konstruktív aktora (acteur!) legyen közös biztonságunknak.” 

Macronról már eddig is írogatták az elemzők, hogy bizonyos jelek szerint közeledik Moszkvához, de ilyen egyértelműen most mondta ki először. Ez pedig nyílt visszatérés a sok évszázados francia geostratégiához, ami lényegét tekintve kontintentalizmus – és nem atlantizmus.

Hiába is próbálják ma még sokan atlantista szólamokkal kendőzni: pőre geopolitikai tény, hogy a britek kilépésével az Unióban csak hagyományosan kontinentális hatalmak maradtak. Ráadásul egy olyan nemzetközi térben, amelyben a legdöntőbb geopolitikai fejlemény szintén a kontinentális szuperhatalmak térnyerése, látványos erősödése – az orosz és a kínai befolyás növekedése.

Márpedig csak víziójuk megnevezése tér el némileg, mivel Putyin eurázsiai együttműködésnek szereti nevezni, Kína pedig a selyemút örökébe lépő „Egy övezet, egy út” formulát hangoztatja, de mindegyik lényege végső soron egy új Párizs-Berlin-Moszkva-Peking kontinentális tengely, a korábban domináns angolszász atlantizmus helyett.

2. Már nem a terrorveszély a legnagyobb fenyegetés a békére

Macron a médiában uralkodó narratíván túllépve – azt nyíltan félretéve – kiemelte, hogy a nemzetközi egyensúly olyan mértékben és módon bomlik fel, hogy már egyáltalán nem a terrorizmus jelenti a legnagyobb biztonsági fenyegetést Európában. A nemzetközi jog és a békés államközi konfliktusrendezés intézményei helyére világszerte egyre nyíltabban erőszakos, illetve a jog helyett nyers erőre bazírozó térnyerési törekvések kerülnek.

Macron felteszi a kínos kérdést: ebben az új helyzetben meddig és mennyire reális betartanunk olyan szerződéses kötelezettségeket, melyeket más nemzetközi szereplők már nem tartanak be? Macron itt kifejezetten utalt a rettegett orosz agresszió elől védelmet kereső észak- és közép-európai országokra, melyeket szerinte a hatályos szerződések érdemben nem védenek meg. Ilyen nyíltan ezt se mondta még ki senki.

3. Jön az USA-Kína konfrontáció korszaka

Alapvetése, hogy a nemzetközi erőteret hosszabb távon is az USA-Kína konfrontáció határozza meg globálisan. „Új hatalmi hierarchia rajzolódik ki, globálisan egyre gátlástalanabb stratégiai vetélkedéssel, melyek a jövőben incidensek és katonai eszkaláció kockázatait hordozzák.”

Új elem, hogy a háború és béke közti határok egyre inkább elmosódnak, amiről az átalakuló világrendről szóló hosszabb áttekintés végén nemrég részletesebben írtam annak kapcsán, hogy nem a korábbi világháborúk olyan ismétlődése ma a fő veszély, melyben konvencionális haderők harcolnának egymással, hanem egy olyan kiszélesedő és mélyülő globális háború jelenti ma a valódi veszélyt – ezek fő jellemzőit Macron a beszédében részletesen ismertette, kiemelve a technológiai, információs hadviselés megnövekedett szerepét.

4. Atomfegyver, rakéták, vegyifegyverek egyre gátlástalanabb feltörekvő hatalmak kezében

Macron szerint új országok is atomhatalomra törekednek, illetve olyan homályos, fenyegető és kiszámíthatatlan útra lépnek, amivel felborítják az eddig jellemző nukleáris egyensúlyt, egyszóval a nukleáris békét illetően is új fenyegetésekkel kell szembenézni, nem csak konvencionális katonai konfliktusok eszkalációjával számolhatunk ma már.

A feltörekvő középhatalmak is olyan nagyobb hatótávolságú rakétákat fejlesztenek, melyekkel akár már ma is, vagy a közeli jövőben elvileg csapást mérhetnek európai célpontokra is. Itt Macron viszonylag egyértelműen az amerikai bázisra januárban mért iráni rakétacsapásra utal, aminek geopolitikai jelentőségét és várható következményeit az Azonnalin részletesen elemeztük. Macron szerint egyes hatalmak vegyi fegyverek bevetésétől sem riadnak vissza ma már – Szíriában, Malajziában és Európában sem, ami szintén új természetű kihívás.

5. Információs hadviselés és Európa technológiai szuverenitásának elvesztése

Ha azt hittük volna, hogy csak ökohippik túlreagálása vagy konteója arról beszélni, hogy

az 5G, illetve a legmodernebb információs technológiák nemcsak piaci alapon működő rendszerek és nem csupán fejlődést hoznak, hanem a tömegek eddig példátlan mérvű megfigyelését teszik lehetővé, akkor tévedtünk.

Macron is pont erről és pont így beszélt a francia tisztek elitjének, hangsúlyozva, hogy a digitális térben nem csupán piaci verseny tanúi vagyunk, hanem a nagyhatalmi törekvések kiemelt szférája lett az információs hadviselés. Megjelent egy új „digitális tekintélyuralmi rendszer” modellje – ami elég nyilvánvaló utalás Kínára.

6. Milyen háborús konfliktusoktól kell tartani a jövőben?

Macron tabukat döntögetve kimondja:  az európai biztonsági rendszer 2010 óta repedezik, a leépülése szembetűnő, így a konvencionális, sőt a nukleáris fegyerkezési verseny olyan közvetlen fenyegetés lett Európa biztonságára, amiben már nem érhetjük be a korábbi stratégiával. Az európaiaknak tudatára kell ébredni az új biztonsági kihívásoknak.

Szerinte három országban, három fronton is átváltozhat a proxyháború a helyi erőket háttérből támogató hatalmak közvetlen háborújává: Líbiában, Irakban és Szíriában. Ugyanígy három tengeri konfrontációs övezetet is felsorolt a Földközi-tengertől a Perzsa-öblön át a Dél-kínai-tengerig. A levegőben, a tengerfelszín alatt, a világűrben és az információs térben sem kisebb a rivalizálás.

Macron az iráni reguláris hadsereg közvetlen rakétacsapását egy amerikai katonai bázisra fő intő jelként és példaként idézte, arra, hogy ezekben a konfliktuszónákban bármikor kialakulhat reguláris hadseregek közti háború is, a proxy milíciák közvetítésével vívott, immár folyamatossá vált „polgárháborúkon” túl. A líbiai és közel-keleti eszkaláció Macron szerint valóságos tesztje annak, mire képes ma az ENSZ biztonsági tanácsának öt állandó tagja (a vezető nagyhatalmak egyeztető fóruma) és a NATO. Vagyis képesek-e a béke fenntartására.

7. Európa szerepe az új globális világrendben

Macron szerint az USA is önállóbb európai biztonságpolitikát akar: „Nézzünk szembe a valóval, és halljuk meg, mit mond nekünk az Amerikai Egyesült Államok: »költsenek többet biztonságukra, hosszabb távon nem leszek egyfajta gyámjuk, végső biztonsági garancia«, »vállaljuk végre magunkért a felelősséget!«

A holnap Európáját nem építhetjük úgy, hogy a normái amerikai ellenőrzés alatt vannak, hogy az infrastruktúráink, kikötőink és reptereink kínai befektetők kezében vannak, digitális hálózataink pedig orosz nyomás alatt.

Európai szinten ellenőrzésünk alatt kell tartani a tengeri, energetikai és digitális infrastruktúráinkat. E tekintetben eddig nagy tévedésben voltunk” – mondta Macron.

Közös stratégiai kultúra nélkül nem jöhet létre közös, európai, szuverén érdekvédelem, Európa nem tudja nagyhatalomként érvényesíteni legelemibb érdekeit sem, és más rivális hatalmaknak teret adunk arra, hogy megosszanak és gyengítsenek minket.

Hatalmas illúzió volt az is, hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny után egyedül Európa hitte el, hogy most már drasztikusan csökkenthetjük katonai büdzsénket, „miközben más globális és regionális hatalmak jelentősen növelték e téren kiadásaikat”. Pedig új fenyegetésként immár fel kell készülni komolyabb fegyveres konfliktusokra, akár atomfegyvert fejlesztő, vagy más tömegpusztító fegyverekkel rendelkező hatalmak erőivel is. „A területszerzés, egy szövetségesünk, illetve stratégiai partnerünk destabilizálása, a nemzetközi jog alapjainak megkérdőjelezése nem csupán a múlt forgatókönyve már, hanem okai lehetnek holnap annak, hogy a szövetségeseink oldalán szárazföldi, tengeri és légierőinknek egy nagyobb konfliktusban kelljen részt vennie.”

Macron beszédének legfontosabb újdonsága, hogy a francia védőernyőt európai dimenzióba helyezte, és kész azt kiterjeszteni az ebben együttműködő uniós országokra. „Nukleáris erőink sajátos elrettentő szerepet töltenek be, leginkább Európára vonatkozóan. Erősítik Európa biztonságát már puszta létükkel is, és e tekintetben kifejezetten európai dimenziójuk van.”

Fő stratégiai célként Macron a béke védelmét és a joguralom helyreállítását jelölte meg – egy „más világrend megalapozását, olyan világkormányzással, mely a jognak érvényt szerez, és tekintélyét helyreállítja”. Macron paradox módon csak a katonai költségvetés jelentős növelésével és az európai biztonságpolitika elmélyítésével látja reálisnak, hogy valamilyen globális leszerelés kereteit megteremthessük. Ebben Európa vezető szerepét emelte ki történelmi felelősségünket.

A líbiai konfliktus élő példa arra, hogy Európában mennyire nem ad elégséges biztonsági garanciát a NATO

Hogy mennyire nem elméleti felvetésekről van szó ebben a beszédben, arra a legélesebb mai példa a líbiai konfliktus, ahol NATO-tagországok sorakoznak fel egymással ellentétes oldalakon, így a NATO eleve nem tűnik alkalmas keretnek a konfliktus rendezésére. A masszív török beavatkozással szemben a görögök egyértelműen jelezték katonai szándékaikat, és csatlakoztak a francia és orosz vezetéssel szerveződő táborhoz. Jelenleg ott tartunk, hogy a franciák a török-görög konfliktuszóna fő ütközőpontjára, Ciprushoz küldtek hadihajókat.

Beigazolódott tehát, amiről két éve egyedül az Azonnali számolt be magyar nyelven, amikor Macron egy görög EP-képviselő kérdésére, miszerint a NATO-tag Törökország agressziójával szemben vajon ki védhetné meg őket vagy bármelyik EU tagot, azt választolta, hogy a francia hadsereg.

Mit szóltak Macron javaslataihoz a világban, és mit várhatunk a németektől?

Érdemes egy meglehetősen váratlan reakcióval kezdenünk: az atomsorompó-egyezmény betartatásáért létrehozott nemzetközi szervezet (ICAN, International Campaign to Abolish Nuclear Weapons) szóvivője, Jean-Marie Collin kijelentette, hogy Macron javaslata a francia atomhatalmi szuverenitás uniós tagországokkal való bármiféle megosztása szerinte alapjaiban sértené meg az Atomsorompó-egyezményt.

Politikailag sokkal fontosabb kérdés azonban Berlin reakciója, mivel az EU kezdettől csak Párizs-Berlin-tengelyen futva működik szövetségi rendszerként. Egyelőre úgy tűnik, a németek kivárnak, feltehetőleg a technikai részletekről egyeztetnek a színfalak mögött, így komolyabb hivatalos reakció múlt péntek óta még nem volt részükről.

A német alapvető érdekek és törekvések nem különböznek a macroni helyzetértékeléstől, különös tekintettel a Moszkvához való közeledésre.

A döntő különbség az Amerika iránti elköteleződésben, illetve az ezzel kapcsolatos német illúziókban van. Mintha az USA-nak a Volkswagen ellen indított gazdasági háborúja sem ébresztette volna fel őket, hogy kitől mégis mit várhatnak hosszabb távon.

A nemrég megjelent Müncheni Biztonsági Beszámoló kulcsszava és szlogenje, a Westlessness (nyugattalanság, nyugatvesztés) aligha értelmezhető máshogy geostratégiailag, mint az atlantizmus hanyatlásának, Európából való kiszorulásának tényeként, és az egyre nyilvánvalóbban helyére kerülő kontinentalizmus belátásaként.

Macron történelmi beszédében közvetlenül még csak nem is reagált arra a merőben utópikus német felvetésre, amit Johann Wadephul, a CDU Bundestag-beli frakcióvezető-helyettese dobott be egy sajtónyilatkozatban, miszerint a franciáknak teljesen be kéne adniuk a közösbe atomszuverenitásukat, ami ugyanolyan laikus elképzelés mint az, hogy átengedhetnék az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfoglalt állandó helyüket az Uniónak.

Na, persze: nagypolitika, ahogy azt Móricka elképzeli.

A németek sajnos nemcsak azért nem tűnnek ma alkalmasnak a nagyhatalmi státuszra, mert nem rendelkeznek atomhatalommal, és mert két elvesztett világháború után máig szövetséges katonai erők maradtak az országukban (vagyis katonai szuverenitásuk sem teljesen egyértelmű), hanem azért sem, mert éppen az ilyen megnyilvánulások mutatják: a nagyhatalmi politikát alapjaiban nem képesek értelmezni. Vezető politikusaik is rendre úgy nyilatkoznak, ahogy csak azok szoktak, akik kívülállóként próbálnak bekiabálni a nagypolitikába, a partvonalról. Sajnos pont ezért szoktak olyan sokan azonosulni velük magyar részről, mert ugyanez a laikusság jellemzi a magyar megközelítést is hasonló geostratégiai témákban.

Amit korábbi külpolitikai cikkeimben sokan talán frankofil elfogultságnak hihettek, azzal a brexit után egyre többen lassan már itthon is kénytelenek geopolitikai tényként szembenézni. A hazai közvéleménynek már csak azzal az illúzióval kellene leszámolni ezután, hogy Európa vezető nagyhatalma Németország lenne. Ez ugyanis katonai téren gyakorlatilag értelmezhetetlen, teljesen komolytalan elképzelés.

Mégis mi a házifeladata most mindezekkel kapcsolatban Magyarországnak?

Minél tovább nézzük angolszász és germán csövön át az európai helyzetet és a világpolitikát, és minél később nézünk szembe a tényleges katonai erőviszonyokkal és biztonságpolitikai realitásokkal, annál rosszabb helyzetbe navigálhatjuk magunkat mi, magyarok, amire számos történelmi precedensünk figyelmeztet. A negatív világháborús előképek nemhogy felmentést adhatnának, inkább még súlyosbítják a magyar közvéleményt alakító „elit” felelősségét, hogy rendre a vesztes oldalra állunk ilyen esetekben.

Minden más (gazdasági és politikai) szuverenitás alapja az a szellemi szuverenitás lenne, hogy legyen egy olyan elitje az országnak, amelyik képben van a geopolitikai helyzetünket és lehetőségeinket illetően, nem enged különféle hatalmak manipulációinak, hanem az ország érdekei alapján valóban szuverén belátással rendelkezik, és erre alapozva képes konszenzusteremtő nemzetstratégiát kialakítani. Ha lenne ma ilyen szellemileg szuverén elitünk és ilyen önálló geostratégiánk, arról valószínűleg tudnánk.

Szembe kéne néznünk a pőre ténnyel: ma az egyetlen komoly és konkrét védelmi ajánlat számunkra, ami tartósan az európai béke és biztonság érdekeit szolgálná (ezáltal pedig evidensen a magyar érdekeket is), az bizony Macron ajánlata.

Nincs konkrét brit, vagy amerikai alternatíva, az oroszról meg jobb, ha nem önállóan próbálunk tárgyalni Putyinnal, mert az Európai Unióval együtt összehasonlíthatatlanul nagyobb érdekérvényesítő képességünk lenne Moszkvával kiegyezni – annál is inkább, hogy ez része a macroni ajánlatnak is. Csak nem úgy, hogy Putyin szatellitállamává váljunk, hanem egy önálló európai biztonsági rendszer részeként.

Épp ezért érdémes alaposabban megismernünk és megértenünk Macron vízióján keresztül, milyen egy nemzeti és európai értelemben szuverén biztonságpolitika, testközelből. Ahelyett, hogy mindig mindent mindenkinél eleve jobban tudunk, és majd mi megmondjuk a tutit, egyszer az életben megpróbálhatnánk reálisan értelmezni a biztonságpolitikai helyzetünket és a felmerült javaslatot.

Sok időnk nem lesz tűnődni rajta.

Tetszett a cikk? Olvass még többet Kardos Gábortól az Azonnalin!

KÉPEK: Emmanuel Macron / Facebook

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek