Orbán Viktor is tudja, amit számos magyar ellenzéki még nem lát be: a mindenkori berlini kormányok mind európai, mind emberi jogi elkötelezettségüket csak megjátsszák, döntéseikben kizárólag a mögöttük álló német nagytőke érdeke számít. Ezért őszintétlenebb és erkölcstelenebb is, mint akár csak a trumpi USA.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Orbán Viktor berlini látogatásakor azon szerencsétlen sorsú magyarok, akiknek Európa egyik legkevésbé szép fővárosában kell élniük, tüntetést rendeztek a CDU székháza előtt. Azt rótták fel a német kereszténydemokratáknak, egyben az egész Európai Uniónak, hogy az orbáni rezsimet finanszírozzák. Helyes felismerés – főleg azon hosszú évek után, amikor még számos kormányközeli értelmiségi és fórum éppen Berlintől vagy Brüsszeltől várta a magyarországi kormányváltást.
Egyrészről azonban a kormányváltás elvégzését valóban hagyjuk meg a választópolgároknak. Másrészről viszont ideje belátni:
Orbán brüsszeli és berlini támogatása nem kisiklás, nem erőtlenség, hanem a mai európai rendszer – azaz a német hegemóniájú Európa – leglényege.
Mint minden hegemón, olyan helytartókat keres, akik megfelelően korruptak ahhoz, hogy érdekeltek legyenek a hatalomban maradásban, és megfelelően lojálisak a mindenkori hegemónhoz.
Németországot szokás külpolitikai erőtlenséggel vádolni. De ez félreértés. Az, hogy Németország történelmére hivatkozva nem vállal nagyobb katonai szerepet az euroatlanti szövetségben, nem történelmi felelősség, hanem legfeljebb politikai megúszásra játszás.
A külpolitikai gyengeséget pedig nagyon jól cáfolja, hogy amikor Berlin valahol Európában kormányt akar váltani, akkor azt nagyon határozottan kikényszeríti. Miközben Budapesttel szemben az Európai Unió teljesen felesleges, semmire sem hasznos jogi eljárásokkal hadonászik, amikor Athénnal szemben kellett fellépnie 2015-ben, tudott erőt mutatni. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk Alexisz Cipraszról, még az is lehet, jó, hogy megbuktatta őt Berlin – de a lényeg: képes volt megbuktatni őt, mert így akarta.
Berlin ebben az esetben, éppen mert gazdasági érdekei így kívánták, nem jogi eljárásokkal, hanem nagyon is politikai nyomásgyakorlással, akár – amint Janisz Varufakisz írja le könyvében – szó szerinti sarokba szorítással akadályozta meg, hogy a demokratikusan megválasztott athéni kormány megvalósíthassa programját, és ezzel a német és francia bankoknak ártson. 2015 elején került kormányra Ciprasz, 2015 nyarára már padlón volt, gyakorlatilag minden programpontját fel kellett adnia, Wolfgang Schäuble, az akkori német pénzügyminiszter – akit szokás elkötelezett európaiként ünnepelni – sikeresen puccsolt meg egy szabadon választott európai kormányt.
Ha Berlin akar, akkor tud kemény lenni.
Budapesttel szemben azonban kezdettől fogva nem akart, ugyanis az orbáni gazdaság- és társadalompolitika Magyarországnak a német ipar hátországává tételét szolgálja. Amíg pedig nem sérülnek a német nagytőke érdekei, addig se Berlin, se Brüsszel egyetlen tagállam ellen se fog hatékonyan fellépni. Persze nyilatkozgatni, meg semmire se vezető eljárásokat indítgatni, bizottságokat alakítgatni lehet, és a magyar ellenzék még hiheti is azt, hogy ezek bármennyire is ártanának az orbáni rezsimnek, a lényeget egy 2018-as körkérdés megválaszolta: a magyarországi német nagytőke soha nem volt annyira elégedett még budapesti kormánnyal, mint az orbánival.
Ez az egész pedig nagyon jól rámutat arra, ami sokban az egész európai politikát, de különösen a németet jellemzi: a teljes őszintétlenségre. Európa szereti magát az emberi jogok kontinenseként és harcosaként ábrázolni, amely egyrészről mindig a béke mellett van, másrészről nem csak önös gazdasági érdekeit nézi külföldön. Ilyenkor mindig az USA – főleg a mostani trumpi USA – szokott feljönni negatív példaként, amivel szemben a European Way sokkal elegánsabb, humánusabb, békésebb lenne.
Azonban a nagy szép európai történetből kimarad, hogy egyrészről Európa – ha egyáltalán – a békés kontinens, a humánus nemzetközi szereplő luxusát azért tudja megengedni, mert az USA elvégzi neki az ehhez szükséges piszkosabb munkát: például 1918 óta az impotens európai „nagyhatalmak” helyett megoldja az összes európai konfliktust. Másrészről meg Európa se annyira csak az emberi jogok és a humanizmus univerzális normái alapján cselekszik. Jó példa erre a menekültügy. Angela Merkel lenne a humánus kancellár, mert befogadott másfél millió menekültet 2015 óta – de közben meg több milliót szolgáltatott ki Ankarának.
Az európai külpolitika nem szebb és morálisabb, mint az amerikai, legfeljebb sokszor tényleg hatékonytalanabb – de a lényegi különbség, hogy hazugabb.
A német politikát se mozgatja semmiféle más érdek, mint a saját nagytőkéjének szava. De miközben Donald Trump, aki őszintén ezt az America First jelszavával ki is mondja, gonosz és buta széljobbernek számít, Angela Merkelt, akinek politikája szintén nem más, mint a Germany First jelszava, a Harvardon ünneplik mint Trump antitézise és egy humánus politika arca.
Ai Weiwei kínai művész mutat rá sokszor erre az álszentségre például Berlin Kína-politikájában. Miközben Donald Trumpot azért illik szidni, mert vámháborúba kezd Kínával – ami persze azt is jelenti: egyetlen nyugati vezetőként, mint egykoron Ronald Reagan Moszkva kapcsán, felismerte, hogy honnan jön a 21. században az euroatlanti világra a veszély –, a német gazdaság nyakig benne van a kínaiban (és ezzel a kínai politikában is). Aminek az a következménye, hogy persze szavak szintjén néha Berlin mond pár kritikus megjegyzést az emberi jogokról vagy az ujgurokról, de azért még véletlenül se annyit, hogy az az olcsó munkaerő miatt a németről a kínai piacra kiszerveződő német vállalatok érdekeit sértse.
Ai Weiwei ezen európai (és főleg) német látszat-jóemberkedés kapcsán mondta, hogy neki akkor már Donald Trump őszintesége is jobban tetszik, mert az amerikai elnök legalább nem úgy bizniszel, hogy közben még erkölcsileg is kiválónak akar látszani:
„Ha vannak új nácik, akkor becsülöm azt, mert ők legalább igaziak. Nem szeretem azon liberálisokat, akik csak úgy csinálnak, mintha liberálisok lennének. De legbelül nagyon is magukévá tették a náci kultúrát.”
A náci kultúra ugyanis nem csak a konkrét fajvédelmet vagy az antiszemitizmust jelenti. A német közélet ezzel tényleg leszámolt, és – amint a türingiai események is mutatják – az ilyen tendenciákkal szemben nagyon is immunissá lett a német társadalom. Azonban nem elég a történelmet feldolgozni, ha a mentalitás ugyanaz maradt.
A nácias mentalitásnak pedig része azon Übermensch-tudat, amely ma nem faji, hanem morális fogalmakkal fogalmazódik meg – gyakorlatilag mára mindenkivel szemben, aki nem Németország (lusta görögök, felelőtlen olaszok, múltjukat nem feldolgozó osztrákok, széljobbos USA, stb.) –, de amely moralizálás (mert a morálizálás nem azonos a morális cselekvéssel!) éppen arra is jó, hogy elfedje: Németország is csupán gazdasági érdekei alapján keres barátot és ellenséget. Sőt, miközben Washington, de még Párizs vagy London is, néha kész értékalapú külpolitikára (például Trump akciója Szulejmánival szemben erről szólt), addig
Berlin kizárólag gazdasági érdekeket néz: Ezért buktat kormányt Athénban, barátkozik Pekingben, és tűr el mindent Budapesten.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
