Öt dolog, amit az USA tehet Ukrajnáért, most, hogy az impeachment-eljárás véget ért

Óriási várakozásokat követően meglepetés nélkül ért véget az Amerikai Egyesült Államok történetének harmadik alkotmányos vádeljárása: az USA Szenátusának republikánus többsége felmentette Donald Trumpot a hatalmával való visszaélés, valamint a Kongresszus akadályozásának vádja alól. Az eljárás befejezésével új fejezet nyílik Trump elnökségében, ami kiváló alkalom arra, hogy az amerikai kormány újraértékelje politikáját Ukrajnával és Oroszországgal szemben.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

2019 szeptemberében alapjaiban rendült meg az Ukrajna és az USA közötti kapcsolatrendszer, miután kiderült, hogy Donald Trump és köre azért tartott vissza közel 400 millió dollárnyi külügyi és katonai segélyt Ukrajnától, mert ezzel akart nyomást gyakorolni az ukrán elnökre, hogy az nyomozást indíttasson Joe Biden volt amerikai alelnök, valamint fia, Hunter Biden ukrajnai ügyeiben, ezzel segítve saját, 2020-es elnökválasztási kampányát.

Elkerülve egy potenciális konfrontációt, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és kormánya is tagadta, hogy Trump vagy köre bármiféle nyomást gyakorolt volna Ukrajnára.

A puszta felvetés, hogy az Egyesült Államok elnöke hónapokon keresztül tartott vissza katonai segélyt a háború sújtotta Ukrajnától mindaddig, míg az nem mocskolja be az elnök egyik legnagyobb politikai ellenfelét, jelentősen gyengítette Ukrajna nemzetközi pozícióit, ráadásul mindezt egy olyan időszakban, amikor az ukrán kormány Zelenszkij első találkozóját készítette elő Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Miközben Ukrajna azon dolgozott, hogy minél erősebb alkupozícióval bírjon, Trump egyszerűen aláásta ezeket az erőfeszítéseket.

Január 31-i kijevi látogatásán Mike Pompeo amerikai külügyminiszter – aki több, magas rangú amerikai diplomatával együtt tudott Trump nyomásgyakorlási kísérletéről – Kijevben igyekezett biztosítani Zelenszkijt és az ukrán kormányt arról, hogy az amerikai belpolitikai események ellenére Ukrajna továbbra is élvezi az USA – és ami a jelen helyzetben fontosabb, mindkét amerikai párt – támogatását, valamint arról, hogy a két fél közötti „stratégiai partnerség” tovább erősíthető.

Hogy ez utóbbi a gyakorlatban hogyan fog megtörténni, az minden bizonnyal sokak számára kérdés, Trump felmentésével azonban az adminisztrációnak lehetősége adódik arra, hogy megmutassa, valóban stratégiai partnernek tartja-e Ukrajnát és megerősítse elkötelezettségét Ukrajna euroatlanti orientációjának támogatása mellett.

Erre – az olyan kötelező minimumokon túl, mint Ukrajna korrupcióellenes küzdelmének, a befektetés-ösztönzés és az ukrán NATO-tagság támogatása mellett – számos alternatíva áll rendelkezésre, melyből ötnek prioritást kell élveznie ahhoz, hogy 2020 valóban a megerősített stratégiai partnerség éve legyen.

1. Több és hatékonyabb oroszellenes szankcióra van szükség

A kelet-ukrajnai háború előrehaladásával párhuzamosan az Egyesült Államok – az Európai Unióhoz, Norvégiához, Ausztráliához és Kanadához hasonlóan – szankciók bevezetésével reagált az orosz agresszióra, melyek a kelet-ukrajnai események alakulásával közvetlenül összefüggésbe hozható személyeket, valamint az orosz pénzügyi, védelmi és energiaszektort célozzák.

Ezen korlátozó intézkedések mellett az USA 2014 és 2018 között számos olyan szankciót vezetett be, melyek ugyan nem állnak közvetlen összefüggésben az ukrán válsággal, de – ugyanazt a külpolitikai irányt követve – elítélik a putyini rezsim gyakorlatait és erősítik az Ukrajna kapcsán hozott szankciókat. Ennek részeként az amerikai kormány – számos más intézkedés mellett – 60 orosz diplomatát utasított ki a Szkripal-mérgezés miatt, külföldi ügynöknek nyilvánította az orosz kormánypropaganda zászlóshajójaként működő Russia Today-t, közel 40 orosz oligarcha amerikai érdekeltségeit szankcionálta, valamint kibővítette az ún. Magnyitszkij-törvény miatt szankcionált korrupt vagy az emberi jogokat megsértő orosz kormánytagok és közszolgák listáját.

2019 decemberében ez a lista jelentős hozzáadással bővült: Trump jóváhagyásával életbe léptek azok a kongresszusi szankciók, melyek szankcionálják a legújabb Ukrajnát megkerülő és így az ország geopolitikai szerepét is csökkentő orosz gázvezetékek, az Északi Áramlat 2 (NS2) és a Török Áramlat építésében részt vevő vállalatokat, a Kongresszus pedig jelenleg azt fontolgatja, hogy az NS2-t építő konzorcium nyugat-európai vállalatait is szankciók alá veti.

2020-ban még egy ennél is jelentősebb intézkedéssel bővülhet a szankciós rezsim: a Szenátus Külügyi Bizottsága jóváhagyta a szenátorok közt csak „pokoli szankciós törvényként” ismert tervezetet (Defending American Security from Kremlin Aggression Act, DASKA), amely az orosz államadósságot, a putyini agressziót támogató pénzügyi intézményeket, valamint az olajipart, az IT-szektort és az orosz elnök körét célozzák.

Amennyire fontos ez a két szankciós csomag, legalább annyira kétséges, hogy eredményesek lesznek: egyrészt, az NS2-vezeték, ha csak 2020 második felében is, de minden valószínűség szerint megépül, másrészt a DASKA kritikusai szerint a törvénytervezet vitája annyira elhúzódott és annyira nyilvánosan zajlott, hogy az orosz kormánynak volt ideje felkészülnie annak esetleges gazdasági következményeire. Az irány jó, az eszköz kérdéses.

Minden egyes Putyin-barát megszólalása ellenére, Trump végül valamennyi, az orosz agressziót célzó kezdeményezést jóváhagyott. Két kivétellel: az amerikai elnök kezdeményezésére 2019 januárjában a globális alumíniumipar védelmére hivatkozva eltörölték azokat intézkedéseket, melyek Oleg Gyeripaszka, egy Putyin-közeli orosz milliárdos cégeit sújtották, valamint a Pompeo-féle külügy több ponton is kritizálta a „pokoli szankciós törvényt”. Ugyanakkor, ez utóbbit nem a putyini agresszió elleni küzdelem miatt, hanem azért, mert az új szabályozás gyengítheti a globális pénzpiacokat és az Oroszországban jelen lévő amerikai cégek és bankok érdekeltségeit.

melynek mindkét házában megingathatatlan kétpárti koalíció áll fenn Ukrajna támogatása mellett és az orosz agresszió ellen, ez pedig aligha fog változni.

A nemzetközi szankciók együttesen korlátozott sikert értek el az elmúlt évek során: nem változtatták meg az orosz külpolitika irányvonalát, viszont kétségkívül eltántorították az orosz félt attól, hogy kiterjessze az ukrajnai expanziót. A szankciós nyomást továbbra is fenn kell tartani, mégpedig a lehető leghatékonyabb eszközökkel.

2. Meg kell erősíteni az amerikai-ukrán védelmi együttműködést

Mivel Ukrajna (és az ugyancsak orosz agresszióval küzdő Grúzia) NATO-tagsága továbbra is bizonytalan, így a legtöbb, amit az Egyesült Államok egyelőre tehet, hogy bilaterális úton erősíti tovább az ukrán védelmi kapacitásokat.

2014 januárja és 2019 júniusa között az Obama- és Trump-adminisztrációk összesen 1,6 milliárd dollárnyi külügyi, katonai és védelmi segélyt nyújtottak Ukrajnának, a botrány középpontjába került közel 400 millió dolláron túl a Kongresszus pedig újabb 300 millió dollárnyi támogatást hagyott jóvá 2020-ra.

A Trump-adminisztráció – a már említett kongresszusi oroszellenes többségeknek köszönhetően – ebben is eredményesebb volt elődjénél. Míg Obama nem volt hajlandó fegyvereket eladni Ukrajnának, addig Trump 2017-ben végül jóváhagyott egy olyan üzletet, melynek keretében Javelin típusú, tankelhárítókat adtak el az ukrán hadseregnek.

Ugyan valamennyi ukrán elemző kihangsúlyozta, hogy a Javelin-rakétavetők, melyek egyébként nincsenek aktív használatban, csupán szimbolikus jelentőséggel bírnak, fordulópontot jelentettek az USA Ukrajna-politikájában.

A valóságban kétségkívül jelentősebb volt, hogy az amerikai hadsereg tisztjei anyagi támogatást, kiképzési programokat, katonai tanácsadókat és a lehető legmagasabb szintű állandó katonai egyeztetési lehetőségeket nyújtottak az ukrán félnek a Kétoldalú Védelmi Konzultációk (BDC), valamint a NATO és Ukrajna közötti fórumok keretében.

A hírhedt júliusi telefonhívásban Zelenszkij egy újabb fegyvereladás felől érdeklődött amerikai kollégájánál. Trump Ukrajna melletti elköteleződését azzal tudná a leginkább bizonyítani, ha a botrány lehűlését követően jóváhagy egy újabb Javelin-ügyletet, és megerősíti a két hadsereg közötti együttműködést. Erre megfelelő alkalom lehet az a fehér házi találkozó, ami a botrány miatt maradt el 2019-ben.

A visszatartott katonai segélyen túl szintén beárnyékolja a kétoldalú védelmi együttműködést, hogy

összesen mintegy 30 millió dollár értékben. Ugyanakkor ezeket az ügyleteket nem kétes belpolitikai okok miatt tartja vissza az amerikai külügy, hanem feltehetőleg Kína és a Motor Sich-ügy miatt: az ukrán cég a világ egyik legnagyobb repülőgép- és helikopter-hajtóműveket gyártó vállalata, amelybe Peking 2017-ben vásárolta be magát.

Az amerikaiak azt szeretnék elkerülni, hogy a cég teljes egészében kínai kézre kerüljön és már vannak olyan amerikai vállalatok, amelyek jelezték, érdekelné őket a Motor Sich. Az üzlet lebonyolításához viszont az ukrán kormány engedélyére is szükség lesz, így ez legalább annyira múlik Washingtonon, mint Kijeven, utóbbinak pedig gazdasági szempontokat is mérlegelnie kell: 2019-től már nem Oroszország, hanem Kína Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere, nem beszélve arról, hogy az ukrán kormány mintegy 10 milliárd dollárnyi kínai befeketésre számít a közeli jövőben.

3. A Krím nem Oroszország, és az USA-nak ehhez kell tartania magát

Míg az Egyesült Államok hivatalosan továbbra is elítéli a Krím-félsziget annektálását, érvénytelennek tartja a 2014-es, a Kreml által megrendelt népszavazást, valamint elítéli a de facto orosz helyszíni hatóság nemzetközijog-ellenes gyakorlatait, Mike Pompeo ukrán sajtóértesülések szerint azt mondta ukrán civil szervezetek képviselőinek, hogy „a Krím elveszett, és a nemzetközi közösségben is úgy értelmezik, hogy a Krím elveszett”.

Az amerikai külügyminiszter nem az egyetlen politikus, aki elejtette ezt a félmondatot az elmúlt években, ennek oka pedig egyszerű: a színfalak mögött tisztában vannak azzal, hogy Ukrajna és szövetségeseinek opciói rendkívül korlátozottak ebben a tekintetben. 2014 óta a Krím ügye semmilyen jelentősebb fórumon nem volt napirenden, és ez várhatóan így is lesz mindaddig, amíg a kelet-ukrajnai helyzet nem rendeződik. A Krím „visszavételét” tovább nehezíti, hogy az orosz hadsereg állandó jelleggel állomásoztat nukleáris hordozókat a térségben.

Amennyiben nem lesz megfelelő mértékű nemzetközi támogatottság az ukránok ügye mellett, már a közeljövőben elképzelhető egy olyan forgatókönyv, amelyben az ukrán vezetést nyugatról – elsősorban Párizsból és Berlinből – terelik a Krím elterelésének irányába. Ha pedig ez megtörténik, az

Oroszország zöld utat kapna, hogy folytassa agresszív külpolitikáját a posztszovjet térségben.

4. Ott kell küzdeni az orosz fake news ellen, ahol az a legtöbbet árt

A botrány tavaly szeptemberi kirobbanása után Trump azzal védekezett, hogy jogosan kérte számon az ukrajnai korrupciót, mivel abban két amerikai is érintett volt. Az amerikai elnök vádjai szerint, melyeket Rudy Giuliani, az elnök személyi ügyvédje és köre szabadított az elnökre, Joe Biden azért rúgatta ki Viktor Sokint, Ukrajna korábbi főügyészét, mert az nyomozást akart indítani a Burisma Holdings (egy ukrán energiacég), illetve Hunter Biden ellen, aki apja alelnöksége idején a cég igazgatóságában ült. Trump amiatt is nyomozást akart Kijevtől, mert szerinte nem az oroszok, hanem az ukránok állnak egy, a 2016-ban a Demokrata Párt központi szervereit célzó hackertámadás mögött, az érintett ukrán cég célja pedig az volt, hogy befeketítse Oroszországot.

Ahogy azt az Egyesült Államok mind a tizennyolc hírszerző és titkosszolgálati ügynöksége megerősítette, a Crowdstrike-elmélet, vagyis az utóbbi állítás egy összeesküvés-elmélet, melyet a Kreml gerjeszt azzal a céllal, hogy éket verjen az egyre intenzívebbé váló amerikai-ukrán együttműködés közé. Ami az előbbit illeti, hasonló a helyzet: Hunter Biden ellen semmilyen eljárás nem indult Ukrajnában, a Burismát érintő korrupciós vádak már a volt amerikai elelnök fiának csatlakozása előtt fennálltak, Sokin leváltását pedig nemcsak az USA, de az EU és az IMF is követelte. (Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy komoly erkölcsi aggályokat vet fel, hogy Hunter Biden akkor volt igazgatósági tag egy ukrán energiacégnél, amikor apja a Fehér Ház Ukrajna-politikájának fő felelőse volt.)

Az impeachment-tárgyalást követő első, február 6-i nyilatkozatában Trump már inkább csak Hunter Bident – így viszont közvetetten Joe Bident – célozta, azonban az elnök várhatóan továbbra is fenntartja majd ezt a kommunikációs narratívát mindaddig, amíg a volt amerikai alelnök versenyben van a demokrata elnökjelöltségért és az elnöki székért. Ha Trump úgy dönt, hogy tovább erőlteti a nyomozásokat, azzal továbbra is nyomást gyakorol Ukrajnára és politikailag kényelmetlen helyzetbe hozza annak kormányát, mivel az ukrán vezetés mind a Republikánus, mind pedig a Demokrata Párt támogatására is számít.

Az, hogy ez a narratíva lekerüljön a napirendről, abban elsősorban az Oroszország-kritikus, de Trump-szövetséges republikánusoknak lehet szerepe. Mindenesetre biztos, hogy mostantól az amerikai elnök minden egyes Ukrajnával kapcsolatos mondatát és megmozdulását górcső alá veszik, ahogy az is, hogy Trump Giuliani összeesküvés-elméletei nyomán továbbra is negatív véleménnyel bír Ukrajnáról.

Mindazonáltal, a gyakorlatban sokkal fontosabb volna Ukrajna számára, ha a kelet-ukrajnai orosz dezinformáció leküzdésében nyújtana segítséget az amerikai kormány. Miközben a donyecki és a luhanszki térség marad az orosz propaganda egyik legfontosabb célpontja, addig Ukrajna lehetőségei továbbra is korlátozottak abban, hogy ellensúlyozni tudják a kijevi kormányt, az EU-t és az USA-t támadó dezinformációs kísérleteket.

Az elmúlt évtizedekben az USA dollármilliárdokat fektetett abba, hogy erősödjön a sajtószabadság szerte a posztszovjet térségben. Ennek erősítésére volna szükség a Krímben és Donbaszban, elsősorban helyi, orosz nyelvű TV- és rádiócsatornákon keresztül. Helyszíni felmérések szerint a donyecki és luhanszki lakosság többsége nem tartja alternatívának az Oroszországgal való egyesülést, így van mire építeni.

5. Fel kell készülni arra, hogy az oroszok újra elzárják a gázcsapot.

A biztonsági és védelmi együttműködésen túl, van még egy terület, ahol az amerikai kormány hatékony segítséget nyújthat, és részben már nyújt is.

A 2000-es évek hírhedt gázvitáihoz hasonlóan, a Gazprom és a Naftogaz az utolsó pillanatban egyezett meg tavaly decemberben egy új tranzitszerződésről a két ország között. A korábbi, tízéves szerződéssel ellentétben, az új egyezmény 2025-ig szól és 65 milliárd köbméternyi minimum tranzitot ír elő 2020-ra és minimum 45 milliárdot a következő négy évre. Ugyan a szerződés további részeit is figyelembe véve, az ukrán fél számára végül méltányos megegyezés született, a hosszútávú orosz cél borítékolható: Ukrajna mint szállítási útvonal elkerülése, mégpedig az Északi Áramlat 2 és a januárban átadott Török Áramlat segítségével. Előbbi éves tranzitkapacitása 55 milliárd köbméter, utóbbi pedig már most 15 százalékkal csökkentette az éves ukrán gázforgalmat.

Mindeközben az Egyesült Államok 2019-ben a világ harmadik legnagyobb LNG- (cseppfolyós földgáz) exportőrévé vált, az évtized végére pedig a világ legnagyobb exportőrévé válhat, ami Ukrajna számára is nagy lehetőséget kínál.

Ahogy azt Ariel Cohen, az Atlanti Tanács energiaügyi szakértője is kiemeli, Ukrajnának három ok miatt is értékes lehet az LNG-import. Először, az amerikai szállítmányok miatt megnövekedett készlet a globális kereskedelemben lévő LNG-mennyiséget is növeli, amivel lefelé nyomná az energiaárakat. Másodszor, az amerikai import diverzifikálná az ukrán energiamixet, ami nemcsak az energiabiztonságot növelné az ország számára, hanem az ukrán alkupozíciót is növelné egy esetleges, a Gazprommal szembeni tárgyalás során. Harmadszor, az LNG puszta jelenléte képes megtörni az orosz gázmonopóliumot a közép-kelet-európai régióban, mivel az USA sokkal rugalmasabb egy ilyen szerződés megkötésekor, a politikai feltételek pedig kevésbé jelentősek, mint a Gazprom esetében.

Ugyan az LNG szállításának, hűtésének és visszagázosításának költségei jelentősek, nem beszélve arról, hogy a kapcsolódó infrastruktúra nem áll rendelkezésre Közép-Kelet-Európában, csak évek kérdése, hogy a globális kereslet növekedésével az amerikai export versenyképessé váljon az Oroszországból érkező földgázzal szemben.

2019 szeptemberében az Egyesült Államok szándéknyilatkozatot írt alá Lengyelországgal és Ukrajnával, melynek célja a két ország energiaellátásának biztosítása, tavaly novemberben pedig már meg is érkezett Lengyelországba az első, Ukrajnába tartó LNG-szállítmány, ami 2021-re éves szinten a hatmilliárd köbmétert is elérheti.

Nem Trumpon fog múlni, ami ezután jön

A szenátusi tárgyalással az alkotmányos vádeljárás ugyan véget ért, a Képviselőház demokrata többsége még továbbviheti az ügyet azzal, hogy kongresszusi meghallgatásra hívja John Boltont, Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadóját, aki – amellett, hogy további részleteket oszthat meg a nyomásgyakorlási kampány részleteiről – elismerte: az amerikai elnök a Biden-elleni nyomozások kihirdetéséhez kötötte a katonai segélyt. Ezzel párhuzamosan két republikánus szenátor bejelentette, hogy ők a Hunter Bidennel szembeni összeférhetetlenségi vádakat fogják kivizsgálni.

Ennek, különösen az elnökválasztási kampányra való tekintettel, lehetnek kisebb jelentőségű belpolitikai implikációi. Az ukrán-amerikai kapcsolatok szempontjából azonban, sokkal fontosabb, hogy az előválasztási és elnökválasztási kampány előre haladtával bármilyen irányba is menjen az amerikai belpolitika, az ne befolyásolja az ukrán-orosz együttműködést, aminek a volumene az elmúlt öt évben egyértelműen stratégiai jelentőségűvé nőtte ki magát.

Ukrán szempontból kétségkívül bizalomra ad okot, hogy

A szankciókat az amerikai Külügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium mellett a Kongresszus is kezdeményezheti, a katonai segítséget pedig a már említett Ukrajna-párti koalíció kezdeményezi a Nemzeti Védelmi Jóváhagyási Törvény (NDAA) keretében, ami mind a Képviselőházban, mind a Szenátusban elsöprő többségű.

Ez a koalíció pedig akkor sem veszít jelentőségéből, ha Trump egynéhány keményvonalas kongresszusi támogatója és az amerikai elnököt támogató konzervatív média egy része az egész impeachment-eljárás alatt azon dolgozott, hogy kisebbé tegye Ukrajna jelentőségét annál, mint amilyen kulcsfontosságú az a valóságban az USA számára.

Istrate Dominik az Emerging Europe kelet-európai és kaukázusi ügyekért felelős elemzője.