Mi történik a lemorzsolódott diákokkal?

Amíg a NAT-on háborogtunk, lezajlottak a középiskolai felvételik. De mi lesz azokkal, akik 16 évesen kihullanak az oktatásból? Rajtuk keresztül termeli újra az oktatási rendszer a szegénységet. Talán többet is tehetnének az érdekükben az intézmények ötévenkénti átnevezésénél és a kötelező olvasmányok újragondolásánál.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Miközben jogosan háborgunk sokan az új Nemzeti Alaptanterven, addig az idén nyolcadik osztályba járók közben már meg is írták a középiskolai felvételit. A NAT-tal ellentétben ezt nagy felháborodás nemigen követte idén – talán csak a magyar nyelvi feladatlapon volt egy olyan elem, amit többen nehéznek találtak. Azt már régóta tudjuk, hogy a középiskolai felvételi igazságtalan, stresszes, mégis úgy tűnik, hogy lassacskán megbékélt vele mindenki.

Noha mostanában a PISA-mérések eredményei és az ENSZ jelentései alapján azt láttuk, hogy a magyar iskola nincs az európai élmezőnyben (finoman szólva), derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy a magyar egyetemistákat milyen szívesen fogadják Cambridge-ben. Sikerességük aránya az egyik legmagasabb: maguk mögé utasították a nemzetközileg szárnyaló kínai és koreai diákokat is a sikeres felvételik arányát tekintve. A fent állítottakból ez azért nem következik egyértelműen. Vagyis most ezt így hogy?

Kikből lesznek a jó tanulók?

Ehhez egy kicsit vissza kell tekernünk az órát. A rendszerváltás előtt az iskolák maguk intézték a felvételit: minden intézménynek saját írásbeli feladatsora volt, a keményebbeknél a szóbeli forduló sem volt ritka. Az elitiskolákat a káderutánpótlás miatt nemigen piszkálta a rendszer. Ma már közhelynek számít, hogy a közoktatás a szocializmus éveiben komoly hatással volt a társadalmi mobilitásra, megszűnt az analfabetizmus – ellenben igyekezett a nebulók világnézetét befolyásolni a marxizmus-leninizmus szellemében.

A rendszerváltás utáni időket Setényi János oktatáskutató legutóbbi interjújában kiváló érzékkel mutatta be: 1990-től az oktatás az önkormányzatok befolyása alá került. Ez magától értetődően a helyi középosztály számára volt előnyös, rögtön felbukkantak a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, hogy a lokális elit utánpótlását biztosítsák. Ezeket az iskolákat szokás a köznyelvben „versenyistállóknak” nevezni. Nyomukban megcsonkított felsőtagozatos osztályok maradnak csupán, ahonnan eltűntek az éltanulók, a példaképek, vagy azok, akikre a tanár tudott egy verseny vagy iskolai rendezvény alkalmával számítani. Ez is egy igazságtalan jelenség volt, de társadalmi béke övezte.

A negyedszázadnyi demokrácia alatt arra rájöttünk, hogy az egészségügy és az oktatás az, amivel a mindenkori kormány folyamatosan támadható. Ennek is köszönhető, hogy a központosításban rejlő lehetőségek töredékét használták ki, mindkét említett terület csak takaréklángon pislákolt. Az iskolaügyben ez merőben új jelenségekhez vezetett az elmúlt évtizedben.

Sok iskola megtért valamelyik egyház kebelére. Itt ugyan fel kellett adni világnézeti semlegességüket, cserébe viszont kedvükre válogathatnak a diákok között, ami nem kevés településen vezetett szegregációhoz. Azok az iskolák, melyek régóta jó hírnévvel bírtak és állandó volt a túljelentkezés, szintén nem aggódnak: a központi felvételi mellett megtartották a szóbeli fordulóhoz (tehát kvázi a szelektáláshoz) való jogot.

Ez utóbbi úgy zajlik, hogy a szülők beiratják a körzeti iskolába a gyermeküket, majd magántanulói státuszt szereznek neki. A diák így otthontanulóként, saját tempójában haladva teljesíti a féléves vizsgákat. Ez a jelenség annyira elterjedt, hogy mára már külön internetes közösség formálódott köré.

Aki nem él ezzel a lehetőséggel, az igyekszik az iskolában minél jobban kitaposni gyermeke útját: részt vesz a szülői munkaközösség munkájában (iskolai rendezvények segítése, felújítások, bálok stb.), ajándékot visz a tanároknak és/vagy magántanárt vesz fel. Ez utóbbi a honi oktatásügy árnyékgazdaságává nőtte ki magát.

Kik és hol hullanak ki az oktatási rendszerből?

A kérdés csak az, hogy mi lesz azokkal, akik a fenti lehetőségek egyikével sem tudtak élni? Nos, ők sodródnak az árral a rendszerben és igyekeznek túlélni – vagy lemorzsolódnak. 2011 óta

Január elején publikálták A közoktatás indikátorrendszere című kiadványt. Első hallásra nem tűnik túl hívogató olvasmánynak, pedig megéri végigböngészni. A média is felkapta egy röpke hír erejéig azt a részt, ami a pedagógushiányt, azon belül pedig a fiatal tanárok alacsony számát taglalja. Én azonban inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy ha a 16-19 évesek korcsoportjának eredményeit megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ezen korcsoport tagjai a megfelelő iskolázottság hiányában könnyen elindulhatnak a lejtőn.

A fenti táblázatban kiemelve jól látszik, hogy 16-19 év közötti fiatalok számán belül a munkanélküliek aránya folyamatosan 2 százalék felett van (sőt, az évtized közepén még a 3 százalékot is elérte). Ha ezt tovább vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy ezen tanulók többsége fiú. A táblázat tehát azokat a rendszerből kihulló fiatalokat mutatja, akik nem tudták, vagy nem akarták folytatni középiskolai tanulmányaikat. 2018-ban ezen fiatalok 8,52 százaléka Baranya megyei volt.

A második táblázatból kiderül, hogy a közmunkás fiatalok aránya 2011 után megugrott, majd a közmunkaprogramok korlátozása miatt valamennyire csökkent. 2018-ban a 16-19 éves korosztályból kikerülő közmunkások aránya Heves megyében volt a legmagasabb, több mint  2 százalék. A nem dolgozó, de nem is tanuló fiatalok aránya a 16-19 évesek körében 2011 és 2013 között 5,8 és 8,4 százalék volt, 2018-ban 7,5 százalék. Közülük legtöbben (15 százalékuk) Somogy, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élnek.

A kiadvány adataiból is láthatjuk tehát, hogy a magyar oktatási rendszer jelen formájában nem nagy barátja a társadalmi mobilitásnak. Ez főként a leszakadó megyékben lehet probléma. A fent említett Budapest és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye átlagbérei között 1,8-szoros, míg mondjuk Somoggyal összevetve másfélszeres a különbség.

Hiszen ha valaki már ilyen fiatalon elhagyja az oktatást, azt később már nemigen lehet oda visszaterelni vagy önképzésre tanítani. Ezek a fiatalok hiányos szövegértéssel, a világról alkotott töredékes ismeretekkel válnak piaci szereplőkké, szavazó állampolgárokká. Az, hogy ennek a problémának van egy etnikai vetülete is, még bonyolultabbá teszi a problémát: a helyi cigányság számára nem lesz jelen egy képzett elit, amelyik segíthetné a közösség felzárkózását.

Talán a rendszer többet is tehetne az érdekükben az intézmények ötévenkénti átnevezésénél és a kötelező olvasmányok újragondolásánál.

A szerző történész, korábban történelemtanárként dolgozott. Ha olvasnál még Bárány Balázstól, ide kattints!

NYITÓKÉP: Pintér Bence / Azonnali