Mostantól Fiume Európa kulturális fővárosa. Elmondjuk, miért nézz el oda

Tűzijátékkal, koncertekkel, karnevállal, olcsón és gagyin feldíszített várossal lépett be február elején az európai kulturális fővárosi évbe a jugoszláv időkben olasztalanított és eliparvárosodott Fiume (Rijeka). Az Azonnali elmeséli, milyen hely most a város, és kinek érdemes elmennie oda.

Aki Habsburg-nosztalgiát akar, az inkább menjen az eleve sokkal szebb Triesztbe, Fiume (Rijeka) a maga már-már majdnem bezárt gyáraival, szocreál magasházaival, kevéssé felújított kicsi belvárosával, sokszor még mindig a jugoszláv időket idéző vendéglátásával inkább a szocializmus iránt érdeklődőknek lehet érdekes. Az európai kulturális fővárosság is inkább erről szól: felújított Tito-hajó, sok kiállítás és konferencia a szocializmusról és hagyatékáról, valamint egy hatalmas, üvegszilánkokból álló vöröscsillag a fasiszta évekből származó helyi „felhőkarcoló” tetején. A programokat itt keressétek.

Kint lóg a magyar zászló is

Fiume a jugoszláv identitásából fakadóan építette fel tehát az egész éves programot. Ez főleg

Ennek megfelelően a szombati megnyitón volt tengerre vetített fényjáték olyan szavakkal, hogy „antifasizmus”, „sokszínűség”, „tolerancia”.

A megnyitó főénekese Severina, a horvát turbofolkkirálynő volt, akit a szerb Cecától nemcsak valamivel kevésbé plasztikázott teste, de politikai nézetei is elválasztják: Severina a horvát baloldalhoz áll nagyon közel, többször is kiállt az LMBTQ-ügyek mellett, és részt vett a szocdem párt (SDP) kampányaiban is. Belgrádi koncertekkel és szerb szeretőkkel szereti provokálni a mélyhorvát érzületeket (jelenleg is egy szerb a férje).

A lerohadt hajóépítő környékén, az autentikusan posztindusztriális és posztszocialista szombati megnyitón éfjélkor több, mint harmincezer megjelent zúgta az énekesekkel (többek között Severinával) együtt az olasz partizándalt, a Bella ciao-t. A jugoszlavista és antifasiszta nosztalgia nem tetszik azonban mindenkinek, például az egyik kiállításon, ahol azon országok zászlói lógnak kint, amelyeknek része volt Fiume (ekként amúgy a náci Németországé is), a jugoszláv zászlót valakik épp a szombati megnyitóra vörös festékkel lefújták.

Andrej Plenković horvát konzervatív kormányfő, akinek HDZ pártja a mélyvörös Fiumében teljesen marginális, nem is vett részt sokak megrökönyödésére a megnyitón, ő ezt egy halaszthatatlan portugáliai útjával indokolta.

Tegyük azért hozzá kritikusan: hiába a sokszínűség és antifasizmus, még a mai napig is számos helyen nem sikerült kétnyelvűsíteni (azaz Rijeka mellett a Fiume nevet is feltüntetni) a reklámokon, hosszú ideig – a helyi olasz napilap legnagyobb felháborodására – még a rendezvénysorozat olasznyelvű programfüzete is Rijeka2020-ról beszélt (most már azért van Fiume2020 is).

Fiume a történelmét kínálja csak

Látható tehát: a város főleg a múltjából építkezik, mint megannyi kelet-európai város, amely a jelenével inkább már nem büszkélkedne. Tény: Fiume (Rijeka) színes múlttal rendelkezik. Magyar kikötő a Habsburg-birodalmon belül, amelynek többsége olasz (amúgy magyarpárti olasz) volt, de számos horvát, német, szlovén is élt ott,

Az összeomlást aztán igazi forgószínpad követte, amelyen először Gabrielle D´Annunzio olasz író, költő, katona és pojáca jelent meg 1919 szeptemberében. A helyi opera maskaráiba öltözve tartott mindennap felvonulásokat és többórás beszédeket, gyakorlatilag túlpörgetett paródiáját adta mindannak, amit a legklisészerűbben gondolunk az olaszokról. 1920-ban egy önálló országot hozott létre Fiumében, a Kvarneri Régensséget, amelynek alkotmányában anarchista, szocialista, feminista, antiklerikális és fasiszta elemek keveredtek. D´Annunzio engedte a szabad hetero- és homoszexualitást, a nudizmust és teljességgel legalizált minden kábítószert.

Ahogy Giovanni Comisso olasz író visszaemlékezik: a szerelem határtalan volt a városban. Több futurista alkotó is meztelenül járt-kelt a tengerparton. A kis állam kalózkodásból tartotta fenn magát, de 1921 karácsonyára már a hivatalos olasz állam is ráunt az egészre, és szó szerint hadihajókról tüzelve üldözte el D´Annunziot és csapatát.

Ezután egy rövid időre egy újabb szabadállam jött, amelynek államfője azon Riccardo Zanella volt, aki egykoron

Zanella elkötelezett autonomista volt, ellenezte Fiume Olaszországhoz csatolását. Ezért végül helyi fasiszták puccsolták meg, Zanella Belgrádba, majd Párizsba menekült, a második világháború után pedig hiába lobbizott egy független Fiume mellett.

Fiume fasiszta korszaka húsz évig tartott, ezalatt sok szép, modern, futurista épülettel lett gazdagabb és sok horváttal szegényebb a tengerparti város. Mussolini bukása után német megszállás alá került Fiume, ezt a nagy zsinagóga épülete és értelemszerűen a város zsidósága bánta: mára pártucatnyian maradtak csak.

1945 után a város Jugoszlávia része lett, ami annyiban érthető, hogy Tito csapatai szabadították fel. Igaz, Triesztet is. A titói uralom amúgy számos itáliai kommunistának is tetszett, többen át is költöztek – akár Nápolyból jőve – Fiumébe. Miután azonban Tito szakított Sztálinnal, az olaszok helyzete is romlott, elvégre sztálinistáknak számítottak. 1953 óta Fiumében többé már nem hivatalos nyelv az olasz, az egykori többségi olasz lakosság nagy része elmenekült, mára a lakosság alig két százaléka tartozik csak az olasz nemzetiséghez. Szerb, bosnyák vagy montenegrói is több van, ami a város jugoszláv identitását erősíti.

Akit érdekel Fiume múltja, annak ajánlom Raoul Puppo történeti áttekintését; a talán legérdekesebb időről, a D´Annunzio-korszakról pedig az olasz író ízléstelen villájának őrzője, a D´Annunzio-kultusz főpapja, Giordani Bruno Guerri írt egy vaskos könyvet. Illetve a kulturális fővárosságra időzítve jött ki a Zibaldone osztrák folyóirat Fiume-különszáma, amelyben én is írok az emlékezetpolitikai vitákról.

FOTÓK: Rijeka 2020 / Facebook