Bizonyítvány Putyin Oroszországáról: elolvastuk a Pussy Riot-könyvet

Szerző: Fekő Ádám
2020.02.01. 07:53

A három exhibicionista lányt teljes erejével nyomta le az orosz állam azért, mert nem tisztelték eléggé a Megváltó Krisztus-székesegyházat. Most könyv jelent meg róluk, ami egyszerre ad ismeretet és okoz gyomorgörcsöt.

Bizonyítvány Putyin Oroszországáról: elolvastuk a Pussy Riot-könyvet

Nem tudom, ki mire emlékszik a Pussy Riot-sztoriból, de nekem kifejezetten úgy rémlik, hogy Magyarországon pár cikktől eltekintve főleg MTI-hírek szintjén lett kezelve a 2011-től aktív orosz nőkollektíva története. Ezért aztán férfiasan azt is be kell vallanom, hogy nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, csak elkönyveltem, hogy egy elég durva balhéról van szó pár kellőképp feltűnősködő feminista punk és az érezhetően egyre agresszívabb orosz állam között, és bár rémlett valami a szibériai munkatáborokról is, összességében a 2010-es évek elején nem is tűnt annyira fontosnak Magyarországról, mi történik az oroszoknál.

Mivel mostanában kis túlzással semmi nem fontosabb Magyarországról nézve, mint hogy mi történik az oroszoknál, különösen nagy aktualitást kapott Masha Gessen Pussy Riot-könyve. A 2014-ben megszületett könyv még 2019 végén jelent meg magyar fordításban.

Aki esetleg nem ismerné, mi is a Pussy Riot-sztori: Nagyezsda Tolokonnyikova, Jekatyerina Szamucevics és Marija Aljohina nevét 2012-ben ismerte meg a világ, amikor az addigra már Moszkva-szerte több nyilvános performanszt adott társaság a Megváltó Krisztus Székesegyházban próbált meg előadni egy dalt, amiben azt kérték a Szűzanyától, szabadítsa meg őket Vlagyimir Putyintól. A Szovjetunió szétesése után újjáépített óriástemplomból gyorsan kicibálták őket, viszont arra talán senki nem számított, hogy

a három tagból kettőt egy szibériai fegyenctelepre fognak küldeni 21 hónapra egészen addig, hogy aztán később a szocsi téli olimpia előtt egy kicsivel 2013-ban amnesztiát kapjanak.

A három, húszas évei elején a putyini rendszer gátlástalanságával a legdurvább módon szembesült lány történetét írta meg az orosz-amerikai Masha Gessen.

A szavak ereje a nemzetközi sajtó által nagyon részletesen körbejárt történethez keveset tud hozzátenni. Viszont Gessennek volt lehetősége beszélni a három lány családjával, barátaival, és persze magával a három lánnyal is eleget ahhoz, hogy mire a perhez érünk, nemcsak az ő motivációikat ismerjük meg, hanem azt a fojtogató orosz közeget is, ami ellen kulturáltan már nem lehet küzdeni.

Itt egy olyan közegről van szó, amiben a világ legtermészetesebb dolga az, hogy egy férj egyedül a piálással van elfoglalva, a változtatás lehetőségét pedig talán az a történet érzékelteti a legjobban, amikor Aljohinát még a Greenpeace-nél és a WWF-nél is hülyének nézték, amiért alárást akar gyűjteni egy erdő kivágása ellen.

Arrafelé egyszerűen nem szokás aktivistáskodni, de hát mit vár az ember egy olyan országtól, ahol maga az egyház üzeni azt a híveinek, hogy az ortodox ember nem megy ki tüntetésekre?

Gessen nemcsak mesélni akar, hanem érzelmileg is bevonja az olvasót: még ha nem is szimpatizálunk első blikkre a feminista punk attitűddel, az a tény, hogy három, az átlagosnál sokkal intelligensebb, az égvilágon senkinek nem ártott lányból közellenséget csinál a propagandagépezet, hogy aztán egyértelmű koncepciós perben börtönbe kerüljenek, automatizálja, melyik oldalra kerül az olvasó.

Gessen persze valamennyire érintett a 2010-es években újra a világ szupergonoszává változott orosz állam elleni harcban személyesen is, hiszen az USA-ban élő nő 2013-ban menekült el Oroszországból nemi identitása miatt. 

Szóval A szavak ereje akár szépirodalomként is értékelhető, hiszen az olvasó rettentően drukkol ennek a három lánynak akkor is, ha tudja, hogy a végén nem ők fognak nyerni.

A törzsanyagot is inkább a teljesen röhejesnek leírt tárgyalás és az orosz börtönviszonyok adják, a szibériai viszonyokba is szépen bevezeti a könyv az olvasót: a kéthavonta engedélyezett családlátogatás még talán a legenyhébb része a történetnek, a melegvíz hiányán meg sem lepődünk. A legtöbbet talán maga a munka része mondja el a helyzetről: a munkatáborok tulajdonképpen mindenki alá mentek varrodai árakban, hiszen az elítélteknek szinte semmit nem fizettek a kesztyűvarrásért, emiatt viszont annyi rendelés érkezett, amennyit csak hajnaltól éjszakáig tartó munkával lehetett teljesíteni. Az is valószínűnek tűnik, hogy ha a magát autodidakta módon szinte jogásszá képző Maria Aljohina nem kerül Szibériába, soha nem kerültek volna nyilvánosság elé az ottani állapotok.

A két elítélt nő történetét nem lehet nem a hatalomtól érkező üzenetként értékelni, más értelmes magyarázat egyszerűen nincs arra, miért kell egy félperces rosszul sikerült performansz miatt gyilkosok közé zárni aktivistákat egy olyan helyre, ahol a börtönőrök egy része csak azért alázza meg a rabokat, mert unatkozik.

Az orosz attitűdre jellemző módon csalók tényleg csak akkor kerültek oda, ahova a Pussy Riot kétharmada az ortodox keresztények állítólagos sértegetéséért, ha nagyon ügyetlenek.

A legnyomasztóbb persze az a történetben, hogy bár más méretekben, de zavaróan ismerős: Putyin hagyományosan a saját rendszere megerősítésére használja az ortodox egyházat, ráadásul az ortodox egyház valamiféle hitelt is ad az egykori KGB-ügynöknek, hiszen mégiscsak a vallást üldözték az egyik legkeményebben a kommunisták. Kirill pátriárka teljesen nyíltan tartott arról beszédeket a nagyon vallásos országban, hogy az ortodox emberek nem mennek el tüntetésekre. Szavainak hitelén az sem változtatott, hogy Kirill Putyinhoz hasonlóan KGB-s volt.

Mivel a vallásnak óriási szerepe van az orosz társadalom minden szintjén, ezért arra ráhúzva mindent el lehet játszani: például azt is, hogy a Pussy Riot-tagok igazából nem politikai akciót hajtottak végre, hanem istenkáromlást, és a fő céljuk egyedül az volt, hogy látványosan gyűlöljék a keresztényeket. Ugyanezt a közeget amúgy egyáltalán nem zavarja, hogy a Megváltó Krisztus Székesegyház épületében luxusautókat is szoktak mosni, a Pussy Riot fél percig tartó akciója után viszont az is komolyan felmerült, hogy újra felszenteljék a templomot.

Jellemző módon a per során szó sem volt arról, hogy ők maguk mit gondoltak az üzenetükről: bár vallomást tehettek, rajtuk kívül egyetlen tanú sem foglalkozott azzal, mi is történt valójában, arról pedig a tárgyaláson is próbáltak minél kevesebb szót ejteni, hogy van ehhez az egészhez némi köze Putyinnak is. Az állami médiában megjelent tanúk viszont egytől egyig állították, hogy nyilvánvalóan a keresztények iránt érzett gyűlöletből mentek oda a templomba.

Ha nem tudná az olvasó, hogy ez a valóság, szinte szatirikusnak is tűnne az, ahogy a Pussy Riot tagjai szeretnének valamit elmagyarázni a bíróságon, de a vita nem az ő álláspontjukról szól, hanem azon, hogy kilógott-e a válluk a templomban az akció közben.

Az emberben akaratlanul is felrémlenek azok a viták, amikor valaki a magyar egészségügy gyenge állapotáról kezdene beszélni, aztán azon kapja magát, hogy azt próbálja bizonygatni, hogy nem akarja lebontani a déli határkerítést.

Valahogy az is zavaróan ismerős, hogy Putyin az egészet egyfajta bölcs apafiguraként kommunikálta le, úgy csinálva, mintha létezne tőle független ítélkezés Oroszországban, vagy bármilyen olyan törvény, amit ő ne tudna bármikor felülírni, ha olyan kedve van.

A könyv előrehaladtával óhatatlanul hatalmába keríti az olvasót valamiféle gyomorgörcs. Rettenetes az egész értelmetlensége, idegesítő az össze-vissza hazudozás a keresztény értékekről, hogy aztán az egész végén kicsit mindenkiből kijöjjön az emberijogi aktivista. Végül is itt pár középkorban ragadt hülye, nagypályás tolvaj és opportunista káder tesz tönkre és csinál hőst olyan lányokból, akiknek a létezéséről egy normális társadalomban alig tudna pár ember.

Ez utóbbi nagyon fontos, és többször is visszatér rá a szerző: bár nem titkoltan áll a Pussy Riot pártján, azért azt igyekszik egyértelműsíteni, hogy nem tartja őket született zseninek és a jövő nagy forradalmárainak, csak három, szép jövő előtt álló, még bőven a saját határaikat feszegető fiatalnak, akiket a leggátlástalanabb bűnözőkhöz hasonlóan tapos el a mindenható orosz állam.

FOTÓ: WIKIPEDIA

Ettől függetlenül nem kisebbíti a felelősségét például a három lány ügyvédeinek sem: az egy dolog, hogy a vádlottak mindent megtettek azért, hogy politikai igazságbeszédeket mondhassanak,

a védelmükre felkért három jogász is inkább politikai terméket akart csinálni a tárgyalásból, miközben hibát hibára halmoztak.

A könyv alapján Szamucevics végül azért úszta meg felfüggesztettel, mert elsőként váltott ügyvédet, míg a másik két tag egészen addig szavazott nekik bizalmat, amíg a három ügyvéd egyszerűen el nem tűnt az életükből.

Mivel Putyin a tippek szerint épp elkezdte megrendezni saját visszavonulását egy laza kormánycserével, különösen aktuális kicsit belemélyedni, milyen rendszert hagyott maga után. Ahogy Maria Aljohina védőbeszédében is elhangzott: „Az elkövetkező években szégyellni fogja magát ezért a rezsim.”

NAGYEZSDA TOLKONYIKOVA AZÓTA MÁR INSTAGRAMON PÓZOL.

Nem mostanában lesz, de A szavak ereje, és persze a Pussy Riot a mai napig aktív tagjai még akkor is biztos emléket fognak állítani a 2010-es évek orosz helyzetének, amikor Vlagyimir Putyin már a környéken sem lesz. Akkor majd általánosan is ki lehet mondani azt, amit egyelőre csak kevesen szoktak: hogy ami ott van, az jelenleg pontosan olyan diktatúra, mint ami 1990 előtt volt, csak valamivel több pénzzel.

A szavak ereje már nem beszél a 2013-as amnesztiáról, és mivel 2014-es könyvről van szó, sok minden maradt ki belőle: a Pussy Riot három másik tagjának oroszországi foci-világbajnokság döntőjében pályára rohanása épp úgy hiányzik belőle, mint az, hogy Aljohina egy szélsőjobbos aktivista karjaiben találta meg a boldogságot, vagy hogy Tolokonnyikova gyerekének apját gyanús körülmények között megmérgezték. Gessen története annak ellenére is teljes, hogy a Pussy Riot-jelenség a legkevésbé sem ért véget a szibériai munkatelepen, ez a könyv ugyanis inkább az elnyomó államról írt példatörténet, mint három útkereső lány története.

Így viszont nem is baj, hogy csak Szamucevics

pár megjegyzése erejéig kap helyet, amit ma már a saját szemünkkel látunk: a Pussy Riot termék lett, már akkor vodkát adtak el a nevükkel, amikor a lányok még börtönben ültek.

2015-ben a Szigeten is lehetett velük beszélgetni, feltűntek egy cameo erejéig a House of Cardsban, összességében a magát leszbikusként áruló t.A.T.u. zenekar óta nem volt oroszországnak olyan jól eladható kulturális exportcikke, mint a Pussy Riot. Idén például Észak-Amerikában turnéznak, ami eleve érdekes egy olyan társulattól, aminek épp a zenei része nem hagyott semmiféle nyomot a világban, de például Bernie Sanders is lelkesen pózolt egy hete Tolokonyikovával.

Persze azért aki elolvassta Masha Gessen könyvét, végülis nem fogja irigyelni ezektől az emberektől a viszonylagos celebséget.

Masha Green: A szavak ereje - Pussy Riot (2019, Athenaeum Kiadó)

FOTÓ: Nadyariot / Instagram

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek