Ez az az interjú, amiben a Bencsik-testvérek elmondják, miért nem egykori kommunisták ők

Hol lennének most, ha nem lett volna rendszerváltás? Van-e olyasmi, amiben nem értenek egyet a kormánnyal? Miért nincs benne a Demokrata a KESMA-ban? Miért nem a rendszerváltás hőse Orbán Viktor? Ezt is elmondja Bencsik András és Bencsik Gábor, akik beperelték az Azonnalit a rájuk egy cikkben használt egykori kommunista jelző miatt. Ez az interjú egyedülálló módon a perbeli egyezség terméke.

Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője és Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője még tavaly márciusban indított pert az Azonnali ellen, mert Techet Péter egy véleménycikkben egykori kommunistaként hivatkozott rájuk. Előzőleg egy sajtóhelyreigazítási pert is indítottak: ezt az Azonnali megnyerte, ezt követően jött a polgári per, amelyben a cikk eltávolítását és sérelemdíjat kértek. A legutóbbi tárgyaláson azonban abban egyeztünk meg: közösen kérjük az eljárás szünetelését – aminek folytán három hónap elteltével megszűnik a per –, és csinálunk egy interjút a Bencsik-testvérekkel, amiben azt is elmondhatják: miért nem egykori kommunisták ők. Íme tehát az interjú.

 

+ + +

 

Per kell ahhoz, hogy ellenkező oldali – ha lehet így mondani – újságírók leüljenek egymással interjúzni?

 

Bencsik András: Azért ültünk le, hogy ne legyen per.

 

Bencsik Gábor: De hívtak? Nem emlékszem, hogy András ne ment volna el valahová, ahová hívták.

 

Bencsik András: Mondjuk mi sem hívtuk önöket, ez is igaz.

 

Mi eleve viszonylag ritkán csinálunk újságírókkal interjút. A kérdésünk arra vonatkozott, hogy önök szerint jó-e ez a tendencia? Nincs egy kicsit safe space a magyar közéletben és a jobboldalon is? A jobboldal gyakran jogosan veti ezt fel a liberálisokkal kapcsolatban, de úgy tűnik, mintha ez mindkét oldalon meglenne.

 

Bencsik András: Itt élünk egy országban, egy városban. Jó lenne, ha lennének olyan közegek, ahol normálisan lehet beszélgetni. Miért ne? Sajnos a média, a gazdaság, a politika és a virtuális valóság olyan mértékben összemosódott ma, hogy nagyon nehéz csak szakmai alapon kezelni. Az öcsém, Bencsik Gábor volt újságírószervezeti vezető, ma nem tudom, hogy az újságírószervezetek hogyan tudnak működni.

 

Vagy egyáltalán azt, hogy van-e rájuk szükség?

 

Bencsik Gábor: Volna, persze. Többek között azért jöttem el a Magyar Újságírók Országos Szövetségétől, mert én szakszervezeti jogokat, bérharcokat szerettem volna meghonosítani az újságírószervezetnél, de a kollégák nem tartották alkalmasnak a MÚOSZ-t ilyesmire. Egyébként sajnos a rendszerváltás óta van egy komoly szembenállás a sajtóban, a változás annyi, hogy azelőtt nagyon kevés jobboldali újságíró volt – velük nem is nagyon álltak szóba –, most pedig nagyjából a szakmában dolgozók fele az. Már ha csak jobb- és baloldalra egyszerűsítjük ezt a történetet.

 

Mitől lesz valaki jobbos vagy balos újságíró? A laptól, ahol dolgozik, vagy a belső irányultságától?

 

Bencsik András: Oda megy, ahol jól érzi magát, aminek a világnézetével egyetért.

 

Bencsik Gábor: A belső irányultság választja ki a lapot, ahová megy az ember. Én azt látom, hogy mindkét oldalon van egy erős feltételezés arra, hogy a másik oldalon állók őszintétlenek: feltételezik, hogy a másik nem azért van ott, mert ezt gondolja helyesnek, hanem a pénzért, mert megalkuvó, mert ezért, meg azért. Nem. Az emberek az alapján választanak lapot, hogy mi illik a világnézetükhöz.

 

Olvasói tapasztalatunk alapján azért a Demokrata hangneme még mindig másabb, mint az Origoé vagy a 888-é. A KESMA-nak sem része a lap. Mi az oka ennek?

 

Bencsik András: Ez az én személyes szerencsém. Talán az is közrejátszik, hogy nagyon régen kezdtem. A rendszerváltáskor belecsöppentem a politikába. Addig nem érdekelt, de a taxisblokád olyan vízválasztó volt, hogy belesodródtam. Onnantól kezdve a legfontosabb dolog a relatív szabadság volt: a saját jószántamból szívesen megteszek dolgokat, de ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy bármire utasítsanak.

 

Sokat dolgoztam beosztott újságíróként, és nagyon utáltam, mikor egy rosszindulatú főnök, egy féltékeny kolléga arrafelé tol, amerre nem akarok menni. Úgy látszik, hogy ezt sikerült megtartani, a Demokrata önálló maradt. Ez nem mindig előnyös: voltak periódusok az elmúlt harminc évben, mikor a megszűnés peremére sodródtunk. Volt, hogy jó években ingatlant vásároltam a cégnek, meg volt, hogy már a saját házam volt ráterhelve a cégre, és egy centire álltam attól, hogy megfulladjak. Cserébe viszont én határozom meg az irányvonalat, de valóban: az jön ide, aki ezzel szimpatizál.

 

 

Próbáltak például hívni ellenzéki politikusokat interjúzni? Miért nincs a Demokrata címlapján mondjuk Karácsony Gergely, vagy bárki más?

 

Bencsik András: A Demokrata réteglap: annak a jobboldali-konzervatív tábornak a lapja, amelyik elsősorban megerősítést és tájékoztatást vár. Ez a tábor látja a világot, van arról egy véleménye, de kíváncsi rá, hogy az ő lapja ezt hogyan interpretálja. Kipróbáltuk, de az ellenzéki vagy más eszmei körbe tartozó szereplők taszítják az olvasókat, és nem veszik meg a lapot a standról.

 

 

Azért kérdeztünk rá külön a Demokratára, mert amikor mondjuk a 444 lakájmédiázik, azt elsősorban az Origóra, a 888-ra, a TV2-re és a többi vonalas sajtótermék esetében használják. Ha ilyesmit olvasnak, önök is megtámadva érzik-e magukat?

 

Bencsik András: Én az Origót sem tekintem lakájmédiának. De akinek nem inge, ne vegye magára. Ez egy olyan bélyeg, amit előszeretettel használ a balliberális média, a jobboldaliak meg röhögnek rajta és nem veszik komolyan. Azért, mert nem lakájmédia, hiszen olyan nincs, hogy egy médium független! Eleve a tulajdonos is pontosan tudja, mit akar elérni.

 

Nálunk nem mondja meg.

 

Bencsik András: De. Vagy nem kell megmondania, tudják maguktól is. Mi is hajszálpontosan tudjuk, hogy az Azonnali honnan merre tart.

 

És honnan merre tartunk?

 

Bencsik András: Ez az önök útja, nem az a dolgom, hogy értékeljem. De alapvetően ellenzéki attitűdöt képviselnek.

 

Bencsik Gábor: A baloldalon – ha ezt most munkatitulusként használjuk –, nagyon sokan azt feltételezik teljes meggyőződéssel, hogy a jobboldalon propagandisták, a hatalom kiszolgálói dolgoznak. Nem, kérem: azok az emberek meggyőződésből írják, amit írnak, akár igazuk van, akár nem. A médiában onnan kéne elindulnia a párbeszédnek, hogy higgyük el a másikról, azért írja le, hogy „hajrá, Orbán Viktor” vagy „vesszen Orbán Viktor”, mert ez a meggyőződése. És nem azért, mert pénzt dugnak a zsebébe.

 

Ezt bizonyos lapok – például a Demokrata – esetében még könnyebb is elhinni. De máshol nagyon gyakran van, hogy bedob egy témát mondjuk az Origo vagy a Lokál, és ugyanazzal a címmel és ugyanazokkal a szófordulatokkal ez pár órával rá előfordul más kormányközeli médiumokban. Ilyenkor óhatatlanul az az ember véleménye, hogy valaki szólt, hogy most ezt kell írni és így, hiszen még a mondatok megfogalmazása is ugyanaz.

 

Bencsik András: Én ezt nem minősítem, ez az önök dolga. Az biztos, hogy nálunk eddig sem, ma sem, ezután sem lesz olyan, hogy bármilyen kintről jövő feladatot végre kéne hajtanunk.

 

Emlékszünk, abból adódott egy érdekes helyzet, mikor ön Márki-Zay Péter 2018-as hódmezővásárhelyi győzelme után azt mondta, hogy „abba kéne hagyni ezt az elemi iskolai szintű sorosozást”. Aztán visszakozni kényszerült.

 

Bencsik András: Nem visszakoztam, én azt mondtam és azt is gondoltam. Örülök is neki, hogy utána megváltozott a kommunikációs struktúra. Nem vagyok marketingszakember, szóval nagy felelősség lenne egy politikai kampányban egy politikai erőnek tanácsot adnom, de azt gondolom, hogy a társadalom roppant intelligens. A társadalom nem olyan, mint egy nagyon mély kút, amibe hangosan egy szót kell beleüvölteni sokáig és sokszor, hogy leérjen a fenekére. Inkább egy fa gyökérzetéhez hasonlítanám: vannak akadémikusok, egyszerű lelkek, de valahogy a kor fő üzenete átmegy. Persze vannak kampánytechnikák, hogy hogyan kell eljuttatni egy üzenetet vagy lerombolni az ellenséget, de néha úgy érzem, hogy a kampányban ezek a dolgok nem voltak elég szofisztikáltak és hatásosak.

 

Mondok is egy hatásos és ocsmány példát: a győri Borkai-botrány. Ennek a magja egy többéves magánfelvétel, ami egy nem túl tiszteletreméltó társasági erotikus kaland dokumentációja. Ezen kívül zéró információnk volt. Ezt az egy szem pornográf magot olyan professzionálisan építették fel valakik, hogy végül jelentős eredményt értek el. A jobboldal által vitt Wittinghoff-ügyhöz képest ez szakmailag gyilkosan professzionális volt, előbbi pedig amatőr volt. Meg is van a különbség: Wittinghoff meg a kispesti szocialisták vidáman ülnek a helyükön, Borkai pedig megsemmisült.

 

De Wittinghoff nem is írta a plakátjára, hogy családapa, és nem próbált ebből politikai hasznot kovácsolni.

 

Bencsik András: Ez másodlagos, de értik, miről beszélek. Van két ügy, az egyiket egy politikai marketingműhely maximálisan kiaknázza, a másik sokkal kevesebb hasznot hoz.

 

Bencsik Gábor: A médiában elfogultságok vitatkoznak elfogultságokkal. Például a mostani interjút beharangozó cikkükben önök azt írták, hogy mi 300 ezer forintra taksálnánk a becsületünket. Ez minimum rosszindulatú elfogultságnak nevezhető. Természetesen nincs annyi pénze az Azonnalinak, amennyit a mi becsületünk ér, csak negyven év szakmai múlttal tudjuk, hogy egy Azonnalihoz hasonló súlyú médiumnál körülbelül ez az az összeg, amit a bíróság szóba szokott hozni. Ez egy leheletfinom becsületsértés. De mondok mást.

 

Azt írják, én a MÚOSZ-tól nívódíjat kaptam, és a rendszerváltás előtt lettem a szervezet főtitkára. Nem, kérem, ha utánanéz, látják, hogy én a rendszerváltás során lettem főtitkár, 1989 februárjában volt az első reformközgyűlés a szervezetben, ekkor Baló György lett az elnök, de annyi mindent kellett megváltoztatni, hogy őszre még egyet összehívtak, akkor lettem én főtitkár. Akkor viszont már dübörgött a rendszerváltást, volt kisgazdapárt, Fidesz, SZDSZ, satöbbi. Nem előtte, közben. Szóval elfogultságok vitatkoznak elfogultságokkal, nekem pedig meglepő, hogy főleg a baloldalon valamiféle erkölcsi fölény pozíciójából osztják az elfogultságot. A baloldalon

 

 

 

Önök és az olvasóik is gondolkodó emberek, nincs olyan, hogy mindenben egyetértenének a kormánnyal. Mondanának egy példát erre?

 

Bencsik Gábor: Majd akkor mondunk példát, mikor ezt helyénvalónak látjuk. Mi ebben a csapatban focizunk, és az informáláson felül azt szeretnénk, hogy egészében ez a politika menjen tovább. Nem szeretnénk gyengíteni ennek az esélyeit, miközben persze egy csomó dologgal mi sem értünk egyet.

 

Akkor az is feladata egy politikai publicisztikákat író újságírónak hogy egy politikai kurzus fenntartása érdekében ne mondja el a véleményét nyilvánosan? Nem az a feladata az újságíróknak, hogy mindig elmondják a véleményüket?

 

Bencsik András: Ha én most összeszámolom évekre visszamenőleg a Demokratában megjelent cikkeket, akkor azt fogom találni, hogy az írások durván kétharmada politikasemleges tényfeltárás. Van egy markáns véleményrovat, de ez a 64 oldalból 8-at tesz ki, a többség pedig tényközlés: riportok, interjúk, információk, kultúra. Vannak csak politikai, közéleti orgánumok, nálunk ez erős, de nem százszázalékos. Olyan megtörténhet, hogy feltárunk egy témát, és nem vesszük figyelembe, hogy arról egy adott kormánynak mi a véleménye. Volt, hogy ezzel irányítottuk rá a minisztérium figyelmét valamire, amire addig nem gondoltak.

 

Hallgatnak önökre?

 

Bencsik András: Mindenkire hallgatnak, minden médiumra oda kell figyelni. A jó médium onnan ismerhető meg, hogy az információja értékes, azt sem a rajongás, sem a gyűlölet máza nem fedi be. Ezt nevezik tényfeltárásnak, ezt tartom én a legértékesebbnek: itt tökmindegy, hogy baloldali vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív, kormánypárti vagy ellenzéki, ha valaki egy témában elmondja, hogy „figyeljetek, itt ez és ez van”, arra rákattannak.

 

Akkor az Átlátszó és a Direkt36 a legértékesebb? Ők csinálják ezt a leginkább.

 

Bencsik András: Szerintem a Demokrata a legértékesebb, de e tekintetben elfogult vagyok. Az önök által említett médiumoknál viszont azt szoktam észrevenni, hogy nagyon erősen irányítottak, azt látják, amit látni akarnak, és semmi mással nem foglalkoznak.

 

Bencsik Gábor: Illetve azokat a gubancokat igyekeznek kibogozni, amelyek politikai irányba visznek. A cél: levadászni a túloldal embereit. A tényfeltárás igen nehéz újságírói műfaj, az Átlátszó értékes médium lenne, ha egyenlően lőne mindenhová. Negyven év szakmai múlttal meggyőződésem, hogy ez a médium politikailag célzott: a célja, hogy ez a kormány megbukjon, és keresi azokat az ügyeket, aminek a segítségével ez elősegíthető.

 

 

Mi lenne önökkel, ha nem lett volna rendszerváltás? Hol lennének most?

 

Bencsik András: Régebben meséket és sci-fiket akartam írni. Írtam is, nem is mentek rosszul a dolgok, a rádióban a mesejátékaimat rendre bemutatták. Tíz év alatt egy sci-fit írtam meg, de az nagyon sikeres volt, és annak a küszöbén álltam, hogy az újságírást abbahagyom és ebből fogok élni. Színdarabok, hangjátékok, romantikus könyvek.

 

Visszavonult volna teljesen a politikai élettől?

 

Bencsik András: Teljesen. A taxisblokád lökött oda. Meg a Pesti Hírlap napilap. Akkor nemzeti liberálisnak mondtuk magunkat, nemigen tudtuk, mit jelent, de Kossuth Lajos bederengett. Ekkor ezeknek a fogalmaknak még semmilyen tartalmuk nem volt. Szóval elindult egy nagyon fiatal társaság, 39 évesen messze én voltam a legöregebb. Belekerültünk egy helyzetbe, és mire felocsúdtunk, nagyon sokfelé széledtünk szét. Mikor a lap megbukott, volt, aki a Népszabadsághoz, a HVG-hez, vagy a Magyar Fórumhoz ment tovább.

 

Bencsik Gábor: Tudom, hogy szerénytelenül hangzik, de én egy elég jól jegyzett újságíró voltam. A Nők Lapja akkor egymillió példányban jelent meg, tehát minden tizedik magyar ember vásárolta az újságot. Ekkora példányszám soha többé nem lesz. Nívódíjat is kaptam az újságírószövetségtől, a hírlapkiadó vállalattól. Amely pártirányítás alatt működött, mint minden más, még a patika, a Fürge Ujjak meg a Buci Maci is.

 

Kettőnk közül – bár Andris biztatására kezdtem eljárni a március 15-i tüntetésekre 1972-ben és 1973-ban, és máig büszke vagyok rá, hogy megkergettek a rendőrök és még hátba is vágtak gumibottal – én kezdtem el hamarabb politizálni. Tagja voltam a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének, Pető Iván, Hahn Endre, Levendel Ádám, Forgács Pál ültek mellettem. Lejártam a Jurta színházba, ott kezdődtek az ellenzéki mozgolódások is. Én úgy lettem a MÚOSZ főtitkára, hogy azt hitték, hogy én vagyok az MDF szóvivője!

 

Miért?

 

Bencsik Gábor: Mert a TDDSZ – szamizdat – lapjának voltam a szerkesztője, és a második MÚOSZ-közgyűlés idején bevittem belőle vagy hatszáz darabot, hogy gyerekek, tessék, itt az alternatív nyilvánosság. És benne volt, hogy szerkesztő: Bencsik Gábor. Elterjedt, hogy én valami ellenzéki gyerek vagyok. Szóval valószínűleg ilyesmi módon mocorogtam volna tovább – hogy meddig lehetett volna mocorogni, ha marad a Grósz Károly, azt nem tudom. Nem vállaltam a munkanélküliséget, hogy kiálljak az igazamért, de próbáltam valamit mocorogni, és ezzel együtt a Nők Lapja riportere voltam, jártam a világot, interjúkat készítettem.

 

Bencsik András: Az öcsémmel volt egy közös vállalkozásunk, amikor ő egyetemista volt.

 

 

Megfogták a lapátot és személyesen csinálták?

 

Bencsik András: Ástunk. Rettenetes volt, de ha azt bírtuk volna évekig, már dúsgazdagok lennénk – ma a kertépítés már csodálatos szakma. Nem biztos, hogy rosszul jártunk volna, ha elmarad a rendszerváltás. Egy világhírű író és egyúttal egy fantasztikusan gazdag kertépítőmérnök…

 

Bencsik Gábor: Rendszerváltás nélkül viszont az apánk nem kapott volna Kossuth-díjat. Apám szobrászművész volt, három éve halt meg, de '56 idején a Képzőművészeti Főiskolán a forradalmi diákbizottság elnöke volt. '68-ig nagyon sikeres volt, egyik köztéri szobrot a másik után állította, de akkor csinált egy zsűrizetlen képzőművészeti kiállítást. Akkora botrány lett belőle, hogy húsz év szilenciumot kapott érte, ez körülbelül az agyonhallgatást jelentette.

 

Bencsik András: Mi pedig ennek következtében nyomorogtunk.

 

Bencsik Gábor: A Kossuth-díj előtt van egy szamárlétra, ő viszont a rendszerváltás után helyből megkapta a Kossuth-díjat. Ez nagyon nem az a család, amit volt kommunistáknak lehetne nevezni.

 

Nem mi [Bukovics Martin és Bakó Bea] írtuk a per tárgyát képző cikket, de mi amellett érvelünk, hogy közszereplőknek egy ilyen jellegű véleményt el kell viselniük.

 

Bencsik András: Próbapernek szántuk, mert úgy gondoljuk, hogy a nácizmushoz hasonlóan a kommunizmus is egy súlyos történelmi bűncselekmény, és tiltózónába kell kerülnie. Sajnos a modern baloldaliság nagyon megengedő ezzel, ez pedig nem jó. Ha valakit lenáciznak, az egy elég durva vád, amit illene bizonyítani. Végül viszont

 

 

Ha a II. világháború húszmillió halottjának felét a nácik számlájára írjuk, akkor az még mindig eltörpül a kommunizmus százmillió áldozata mellett.

 

 

Önöket az bosszantja leginkább, hogy a közvélemény a kommunizmust és a nácizmust másképp ítéli meg, vagy inkább az, hogy a közszereplőkre se lehessen akármit mondani? Például Bayer Zsolt, akivel önök gyakran szerepelnek egy képernyőn, előszeretettel gilisztáz le vagy illet különböző jelzőkkel ellenzéki újságírókat. Ez nem egy politikai töltetű dolog, de mégis elég lealacsonyító. Akkor hol a határ, gilisztázni szabad, de kommunistázni nem?

 

Bencsik András: Én nem gilisztázom. Zsoltnak olyan a stílusa, amilyen, ez az ő karaktere. Minket az sértett, hogy nevezett cikkben abban a kontextusban szerepeltünk, hogy „a tegnapi diktatúra szolgái a most születő új diktatúrának is a szolgái lennének”, merthogy értenek a diktatúra szolgálatához. Ez kétszeresen sem igaz. Azt már ismerjük, hogy a cikkírónak az a véleménye, hogy Orbán diktatúrát épít, korrupció, diktatúra. Olyan ez, mint a lakájmédiázás, ezerrel jön minden lyukon kifelé. De az rosszul esett, hogy minket is mintának vettek ahhoz, hogy a tegnapi keretlegények ma is keretlegényként szolgálnának. Ezért indítottunk pert, de jobb, ha beszélgetünk. Többet ér.

 

Tehát valahol ugyanazt mondják, mint Techet Péter, nem? Csak ő nyilván provokatívabban fejezte ki magát. De említették, hogy a rendszerváltás előtt az újságíróknak mocorogniuk kellett a rendszeren belül, nem tudtak nyíltan kiállni vagy kivonni magukat ez alól. Nem ez a párhuzam jelent meg inkább a cikkben?

 

Bencsik Gábor: Nem. '90 előtt a targoncásnak, a buszvezetőnek meg a nővérnek is mocorognia kellett, tehát ez így nem fair. Krassó Györgyön, Kenedi Jánoson meg pár emberen kívül mindenki „élt”. Nem tisztességes még csak utalásszerűen sem állítani, hogy te ott együttműködtél. Nagyon világos határokat lehet meghúzni: nem léptünk be a pártba. Ez nem volt olyan egyszerű dolog: egy újságírón nyomás volt arra, hogy mikor lép már be. Én is azért léptem be abba a szar szakszervezetbe, hogy ezzel „kifizessem” ezt a nyomást.

 

Nem azt mondtam, hogy „ruszkik haza”, hanem azt, hogy fiatal vagyok még, nem vagyok elég érett, szóval elúsztunk innen, de meghúztuk a határokat. A bátyám is és én is: nem voltunk kollaboránsok, élő emberek voltunk. Az említett cikk arról szólt, mint ami mostanában divatos közbeszéd is a baloldalon, hogy a Fidesz volt komcsikkal dolgozik. Nem igaz, miránk pedig végképp nem igaz.

 

Bencsik András: Én 1951-ben születtem, a testvérem pedig 1954-ben. Mikor megszülettünk, nem volt választási lehetőségünk, hogy mi inkább Ausztriában, vagy a csodálatos Amerikában akarunk megszületni. A diktatúrának az a lényege, hogy egypólusú: ott nincs ellenzék még véletlenül sem. Ellenzék az utolsó hónapokban bukkant fel, mikor úgy döntött a nagyhatalmú párt, hogy jobb lesz, ha „ezek a hülyék” viszik el a balhét. Lengyel László ezt zseniálisan el is magyarázta anno: kiüresítették a hatalmi centrumot, parancsoljatok, vegyétek át a nagy semmit. Ahogy Illyés Gyula mondta, mindenki szem volt a láncban. Áldozatai, elszenvedői és működtetői voltunk ennek a szörnyűségnek.

 

Tízmillió ember nem disszidálhatott, a lázadáshoz pedig nem volt meg a gyúanyag, mert '56-ban kegyetlenül megfélemlítették a nemzetet és megtörték a gerincét. Megrémítették az embereket: mindenki lement az asztal alá, és csak ott mert beszélni halkan. Ha írók akartunk lenni, akkor két út volt előttünk: vagy a tanárság, vagy az újságíróság. De nem lettünk kápók, nem lettünk munkásőrök, párttitkárok, nem kaptunk politikai feladatot, hogy hangulatjelentést írjunk az alánk beosztottakról.

 

 

De a bíróság is kimondta, hogy ez egy olyan vélemény, amit nem lehet bizonyítani.

 

Bencsik András: A bíró szépen kifarolt a felelősség elől, hogy ne kelljen döntenie. De jobbnak is tartom, hogy beszélgetünk, mert ez előbbre visz, mint egy szarakodás a bíró előtt, aki a végén hoz valami keserves ítéletet, és tovább kenjük a semmit.

 

Bencsik Gábor: Hadd hozzam fel az újságírói etika tényállását. A bíróságon az általam nagyra tartott Schiffer Andrásnak (az Azonnalit az ügyben képviselő ügyvéd – a szerk.) az volt az érvelése, hogy lehet, hogy nem igaz, de a jog keretein belül tűrendő. Ez nagyon vékony védekezés. „Igaz, hogy nem igaz, amit mondok, de neked el kell viselned, hogy én ezt teszem.”

 

Ő nem azt mondta, hogy ez igaz vagy nem igaz, hanem azt, hogy ez egy vélemény, ami tetszik, vagy nem.

 

Bencsik Gábor: Azt mondta, hogy ez nem igényel bizonyítást. Tehát nem azt mondta, hogy igazolni is tudja, hanem ügyvédi szempontból egyébként teljesen jogosan úgy védekezett, hogy ez nem igazolást igénylő állítás. Részben ezért is szálltunk ki: a bíró elvihette volna oda is az ügyet, hogy nem foglal állást az igazságtartalommal kapcsolatban. De az újságírói etikának is meg kell állnia: lehet, hogy nem kényszerülök alátámasztani az állításomat, de ha nem igaz, akkor nem is írom le.

 

 

Véleménycikk volt, szóval, ha ez a benyomása a szerzőnek, hogy bizonyos személyek valamilyen módon közel álltak a rendszerhez, akkor az az ő véleménye, nem fogjuk kihúzni a cikkből.

 

Bencsik András: Igen, de akkor megint oda lyukadunk ki, hogy mindenki mondja a magáét. Nem véleménycikk volt, hanem egy tényállítás, felsorolás: „a volt kommunisták”. Mi próbáljuk a nem létezőt bizonyítani, hogy nem voltunk kommunisták csak azért, mert éltünk és dolgozunk a rendszerváltás előtt, de ez még nem jelenti azt, hogy kommunisták lettünk volna.

 

A kommunista a diktatúra cselekvő „hőse”. Egy párttitkár, amelyik uralkodik, amelyik elveszi az életüket, kitelepíti őket. Az kommunista volt. Egy munkásőr, aki '56-ban fegyverrel lövöldözött a forradalmárokra, az kommunista cselekvő „hős” volt. Nota bene: Pozsgay Imre nagyon érdekes, ő volt kommunistából lett polgári filozófus. Ilyenre van példa Tuđjmanéknál, a horvátoknál és a cseheknél. Volt egy-két ember, Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre, akik tényleg kommunisták voltak.

 

Hoffmann Rózsa is ott volt.

 

Bencsik András: Nem ismerem az akkori életútját.

 

Bencsik Gábor: Mi azt állítjuk, hogy voltak ilyen emberek, de mi tuti nem tartozunk közéjük. Az előbbi sem egy negatívum, harminc év alatt szabad az embernek változnia.

 

Bencsik András: Azt még rám lehet fogni, hogy dolgoztam a Népszabadságnál. De Gábornál a Nők Lapja, már bocsánat, de az már akkor is egy bugyilap volt. Nőknek írták, politikasemleges, derűs, kedves történetek voltak benne. Igazuk van, elképesztő dolgokat vágnak egymás fejéhez a közszereplők, említették Bayer Zsoltot, most felhozhatnék másokat is, és furcsa is, hogy mi itt érzékenykedünk. De

 

 

Bántott, hogy csak azért, mert lett valaki belőlem, az öcsémmel egy olyan „illusztris” névsorba kerültem be, hogy „a tegnapi nyilasok most már ÁVO-sok”, a népszerű közhelynek megfelelően. Nem voltunk hősök, abban a szörnyű világban nem is voltak hősök.

 

A mai miniszterelnök sem?

 

Bencsik András: Akkor ő még gyerek volt, hogy lett volna hős?

 

'89-ben azért már nem volt gyerek.

 

Bencsik Gábor: '89-ben itt már egészen más világ volt.

 

Bencsik András: Emlékszem rá, hogy a Népszavánál berendeltek minket az ebédlőbe, és a nagy hatalmú Lakatos elvtárs lángoló fejjel, ordítva lecseszte az egyik kolléganőnket, mert hogy írt tíz sort az MDF 1987-es lakiteleki találkozójáról, ami meg is jelent, mert a szerkesztő nem tudta, hogy az micsoda.

 

Bencsik Gábor: '89-ben már nem hősnek kellett lenni, csak egy kis kurázsi kellett, hogy legyen az emberben. És akkor már sokaknak is volt kurázsija.

 

Bencsik András: Nem volt ellenállás, nem is tudunk róla. Pákh Tibor talán, ő hős ellenálló volt akkoriban is. Tényleg kiállt, és mondta a magáét.

 

Bencsik Gábor: „A szovjet birodalom bakancsai tiporják a szent magyar földet!”

 

Bencsik András: Ennek ellenére nem bántották őt, ahogy a kis Rajkot sem, aki vitte a Galamb utcában a szamizdat könyvesboltot. Őt eltűrték az apja miatt, mert hát két Rajkot azért nem lehet egymás után kivégezni. Csak rohadt kockázatos volt ahhoz a könyvesbolthoz odamenni, nem is merték ezt megtenni az emberek, mert ott álltak az ÁVO-sok, mindenkit lefényképeztek, és lenyomozták, hogy ki honnan jött. Na, ilyen volt az a világ.

 

Többször említették, hogy a kommunista rendszerben mindenki próbált valahogy igazodni és túlélni. Nem az igazodás káros, kommunista társadalmi reflexére játszik rá a mai rendszer? Rákényszerítve nincs senki arra, hogy igazodjon a NER-hez, de jutalmat kap, ha ezt megteszi.

 

Bencsik András: Bocsásson meg, maga melyik évben született?

 

Bakó Bea: A rendszerváltás előtt egy évvel.

 

Bencsik András: Ön érteni érti, de nem érzi: a diktatúrában nincsen választási lehetőségem. Dolgozom, de meg van határozva, hogy mettől meddig, meddig mehetek el, és időnként közlik velem az új direktívákat. Mint a börtönben, ott fogoly vagyok. Aki börtönben születik és nő fel, annak fogalma nincs, hogy mi az a szabadság, csak álmai meg torz információi vannak róla. Ma pedig szabad világban élünk, és itt beszélgetünk két, egymástól eléggé eltérő attitűdöt képviselő szerkesztőség tagjaiként. Nem lehet a kettőt összevetni.

 

 

Pont erre utalok a kérdésemmel, hogy a társadalom jelentős része úgy nőtt fel, hogy nem ismerte a szabadságot, és az így tanult mintákat nem vetkőzte le, hanem azokat követi és adja tovább a mai, szabad rendszerben is.

 

Bencsik András: Hölgyem, ott a 2019-es októberi önkormányzati választás: úgy levetkőzték a tanult mintákat, mint a pinty! Akkorát fordult Magyarország, hogy süvít!

 

 

Bencsik Gábor: Van egy baloldali narratíva, amelyik a kádári reflexek túlélésével magyarázza a saját politikai kudarcait. Nem azért vagyok kudarcos, mert gyenge vagyok, mert nem nyerem meg a választók kegyeit, hanem mert a gonosz jobboldal a kádári reflexekre építve egy alkalmazkodó, szolgalelkű birkanépet nevel ki. Imádják birkanépnek nevezni a fideszeseket.

 

Bencsik András: Ezt konkrétan a jobbikosok mondták.

 

Bencsik Gábor: Ez egy hamis narratíva: nincs birkanép, nincsenek harminc évet túlélő, Kádár-kori reflexek. Politikai vetélkedés van, amiben megengedett és olykor meg nem engedett eszközöket használ mindkét fél. Nem élt túl a Kádár-rendszer!

 

Akkor kiheverte a magyar társadalom a szocializmust?

 

Bencsik András: Nem heverte ki. Elég, ha tesz az ember egy körutazást Európában. Keményen dolgozunk, de nagyon messze vagyunk attól az életszínvonaltól, ahol lennünk kellene. Abban is látszik, hogy nem heverte ki, hogy 1994-ben demokratikus választáson a szocialistákat visszahozták. A nép visszakérte a kádárizmust, a csajkát. Csak éppen pofára esett, mert nemhogy az ingyen jólétet nem kapta vissza, hanem kapott egy rohadt nagy megszorítást a Bokros-csomaggal. Ennek következtében tett is egy óvatos kísérletet a változásra, majd 2002-ben megint visszakérte ugyanezt, mert mégse volt biztos a dolgában.

 

Úgy tűnik, 2010-re érett meg az emberekben, hogy ezt magunk mögött hagyjuk. És önök erre azt mondják, hogy visszatért a kádárizmus, holott csak annyi történt, hogy megjelent egy nagyon összetartó, markáns jobboldali tábor. És erre mi volt a politikai ellenzék válasza? Az, hogy „akkor összeállunk mi is”. És így jelent meg egy amerikai típusú váltógazdálkodás Magyarországon: egyszer csacsipárt, másszor bocipárt. Meglátjuk, hogy ez mennyire lesz stabil.

 

Nem inkább a választási rendszer vitte ebbe az irányba az országot?

 

Bencsik Gábor: Sokféle választási rendszer van. Ez a mostani olyan értelemben előnyös a Fidesznek, hogy annak kedvez – jelen esetben pont a Fidesznek –, aki sokkal vezet a másik előtt. Amennyiben közel azonos erejű pártok vannak, akkor a rendszer abszolút nem támogatja az erősebbet. De nem ördögtől való dolog, hogy egy választási rendszer a kiemelkedő pártot támogatja. Olaszországban sok rossz tapasztalat után eljutottak odáig, hogy ajándékba adnak plusz tíz százalékot a győztes pártnak, hogy ne legyen félévente kormányváltás.

 

Rossz akkor az arányosabb választási rendszer?

 

Bencsik András: Mi eddig a német modellt követtük, e percben úgy tűnik, hogy mégis az angolszász modell érvényesül nálunk.

 

Bencsik Gábor: Ez a választási rendszer a váltópártiság felé tolja a pártokat.

 

Bencsik András: A jelenlegi egyesült ellenzék gyakorlatilag létrehozta a kétpártiságot. Ez nekem nem szimpatikus, mert a kétpártiság iszonyatos korrupciós veszélyt rejt magában: „te nem szólsz nekem, én nem szólok neked, aztán okosba’ elrendezzük”. Ennek ellenére ez a kétpárti rendszer Amerikában és Angliában is elég jól működik. Jövőbe nem látok, de mi a Demokratában nemrég publikáltuk az első olyan felmérést, ahol már azt kérdeztük az emberektől, hogy a Fidesz-KDNP-re, vagy az egyesült ellenzékre szavaznának-e. Az előbbi 36, az utóbbi 45 százalékot kapott. E percben az egyesült ellenzék megnyerné a választást.

 

A maradék 19 százalék bizonytalan?

 

Bencsik András: Nem válaszolt, vagy azt mondta, hogy más, isten tudja, milyen pártra szavazna. A mostani helyzet tehát azt mutatja, hogy az önök aggodalma hál' istennek alaptalan: Orbán Viktor nem diktatúrát épít...

 

De nem is erre vonatkozott a kérdés, hanem a társadalmi viselkedési mintázatokra.

 

Bencsik András: …és még csak nem is a kádári nosztalgiára játszik. Ő talált egy tábort, ami idáig klasszul együtt is maradt. De valami hiba folytán a jobboldali, értelmiségi elit – ahogy mondtam is korábban – nem érzékelte, hogy a társadalom intelligens, és a kor kihívására választ ad. Azt a választ, hogy jön a vihar, időben nehéz meghallani. A társadalom 2019. október 13-án azt mondta, nem baj, ha a posztkommunisták, posztnyilasok, zöldek, újhullámosok és régi káderek összeállnak, mert valamiért az, ami most van, nem tetszik neki.

 

Bencsik Gábor: Van egy olyan érzet a társadalomban, a családban és a magánember szintjén is, hogy olyan régóta látja a jelenlegi hatalmat, hogy jöjjön most már valaki más. Sok házasság emiatt az érzet miatt megy tönkre. Ismerjük azt a viccet, hogy bemegy a hetvenhét éves öregasszony az ügyvédhez, hogy válni szeretne. Megkérdezi az ügyvéd, hogy de miért akar válni, amikor jól élnek, és szeretik egymást. Mire az asszony: „ami sok, az sok”. Magyarországon most ez történik. De

 

 

 

Egyetértenek azzal, hogy a Fidesz részben lecserélte a szavazótáborát az elmúlt években?

 

Bencsik András: Nem cserélte le, hiszen az EP-választáson a Fidesz még toronymagasan nyert.

 

Nem azt mondjuk, hogy kevesebben, hanem hogy mások szavaznak a Fideszre. Például egy csomó értelmiségi elpártolt a Fidesztől.

 

Bencsik Gábor: Itt az a narratíva, hogy a Fidesz lemegy kutyába, elveszíti az okos embereket, és a tiport agyú hülyék maradnak ott. De ez is a baloldal önámítása: a Fidesznek komoly értelmiségi hátországa van most is, amely komoly belső vitákat folytat le. A szavazótáborát pedig a Fidesz azért nem cserélte le, mert van néhány alappillér, ami most is a nála van, és ami ezt megakadályozza. Ilyen a nemzet, aminek a fogalmával a baloldal nem tud mit kezdeni harminc éve.

 

Ott van a kereszténység, ami – ahogy Orbán is sokszor elmondja – nem hit, nem teológia, hanem egy komoly gondolatkör, értékgyűjtemény, és amiben az ellenzék nem talál kapaszkodót. És ilyen alappillér a nemzeti-gazdasági szuverenitás is, amivel szemben az ellenzék nem tud mit mondani. Ennek egy leágazása a nemzetegyesítés, ami szerint hagyjuk Trianont a fenébe, és pénzköltéssel, vasútvonalak építésével kössük össze újra a magyarságot.

 

Semmilyen határon átnyúló vasútvonal nem épült meg.

 

Bencsik Gábor: Dehogynem, a Felvidéken épültek vasútvonalak. Az a baj, hogy a románoknál nagyon nehéz lesz ezt kivitelezni.

 

Bencsik András: Épült, ami lehetett. Az Indexen jelent meg egy Braun Róbert-írás arról, hogy Pokorni Zoltán nyilvánosan beszélt a nyilas múltú nagyapjáról. Annak egy állítása, hogy Pokorni „egy tragikus sérelmi képzet középpontjába állítja a nemzeti gondolatot”. Erre mondtam magamban, hogy apám – nem ezt a szót használtam, csak a hölgy jelenlétében nem akarom azt mondani –,

 

 

Na, most már kimondtam.

 

Az ország területe kétharmadát elveszíti, elszakad a hazájától három és félmillió ember, összeomlik a gazdasága, súlyos szellemi, lelki csapást szenved el. És erre van képe Braun Róbertnek azt mondani, hogy ez a tragédia képzete? Braun Róberttel valószínűleg soha nem fogok tudni megegyezni, mert olyan mértékben másképp látja ezt a dolgot, hogy beszélgetni se tudunk. Ha a tényekben nem tudunk megegyezni, hogy „ez itt egy ló”, mire ő, hogy „nincs is ott ló”, akkor vége mindennek. Nem abban látom a veszélyt, hogy visszatérő kádárizmus és nosztalgia lenne, vagy hogy Orbán diktatúrát építene. Nota bene, az önök lapjának tulajdonosa Orbán Viktor egyik közeli barátjának a fia. Tehát még azzal sincsen gond, ha a gyerek máshogy gondolkodik, mint a szülő. Az ország e tekintetben is sokkal egészségesebb állapotban van, mint gondolnánk.

 

A valódi veszélyforrást hadd világítsam meg a migráció példáján keresztül. A migránsozással picit túltolták a Fideszben a biciklit, de kétségkívül vannak olyan európai országok, ahol a döbbenetesen alacsony gyerekszámot deklaráltan harmadik világbeli emberek betelepítésével akarják megoldani. Ennek következtében egy kultúra, egy civilizáció először fel fog hígulni, majd el fog tűnni. Ahogy az észak-amerikai indiánok is a sunyiba eltűntek, és már csak a cowboy-filmekben látjuk őket. Erre két választ ad ma Európa: az egyik az emberijogi megközelítés, hogy minden felebarátod fogadd be. Dobó István a kardjával kettévágta volna azt, aki az egri várban ezt a hülyeséget mondja.

 

Ez az emberijogi megközelítés nem inkább a keresztény megközelítés?

 

Bencsik András: A keresztény megközelítés az, hogy megvédem a keresztényeket, ahogy Dobó is. Talán még megérem, hogy húsz-harminc év múlva milyen lesz Németország és Franciaország, és akkor lehet, önök fogják azt mondani nekem, hogy „hát, igen, ti elég rohadt, öreg fasiszták vagytok, de hála Istennek, megvédtétek Magyarországot, és itt még lehet élni”. Azt nem tudom, hogy Orbánnak sikerül-e elérnie, hogy a népességfogyás itt megálljon, de az hétszentség, hogy lassítani tudja. Ennyi pénzből már lehet lassítani. Azt biztosan tudom, hogy ha ez a folyamat nem változik meg, radikális változások jönnek Nyugat-Európában, aminek lehetnek jó és rossz következményei is.

 

Ha már felhozta Németországot: a német gondolkodás szerint mindegy, hogy az ember muszlim, keresztény vagy bármilyen más vallású, az a jó állampolgár, aki dolgozik, fizeti az adót, és hozzájárul Németország építéséhez. Ennek mintájára önök szerint ki a jobb magyar: az adófizető muszlim, vagy a keresztény, aki nem dolgozik semmit?

 

Bencsik Gábor: Ez egy hamis kérdésföltevés, mert nem enged jó választ. Egy példán keresztül szemléltetve, hogy mit gondolok: ha egy dobókockát eldobok, bármelyik oldalára ugyanolyan eséllyel fordulhat. De ha tíz dobókockát dobok el, nagy valószínűséggel a dobott számok átlaga három és fél lesz. A dobókockák sokasága tehát kötötten viselkedik, miközben a dobókockák külön-külön szabadon mozognak. Ilyen a társadalmi struktúránk is. Amikor jönnek hozzánk új emberek, ők hozzák a maguk dobókockaformáját.

 

Mi tizenhatlapos dobókocka vagyunk, ők viszont tizenhétlaposak. Ha elég sokan lesznek, át fogják alakítani a mi dobókockánkat. Illúzió azt gondolni, hogy az érkező tömeg tartsa be a törvényeket, fizessen adót, dolgozzon, és akkor minden rendben lesz. Nem lesz, mert – Claude Lévi-Strauss-szal élve, aki szerint a hiteink, a vágyaink, a törekvéseink, a félelmeink, az ambícióink egy rendszert alkotnak – a migráns elkerülhetetlenül hozni fogja a maga hiteit, ambícióit, törekvéseit. Itt

 

 

Bencsik András: A kérdésre, hogy ki az értékesebb, nagyon egyszerű a válasz: az, aki nagyobb értéket hoz létre, függetlenül attól, hogy milyen felmenői vannak. A Demokrata egyik munkatársa például egy Sayfo Omar nevű ember, akinek az édesapja szír, édesanyja magyar.

 

Írt is egy regényt az európai muszlimokról.

 

Bencsik András: Ő egy nagyszerű magyar ember, aki kiválóan beszéli az arab nyelvet, ő a legjobb szakértőnk a közel-keleti és muszlim témákban. A Bencsik egy szláv eredetű név, mi sem tősgyökeres magyarok vagyunk, még ha annak is érezzük magunkat. Nem az a kérdés, hogy egy iszlám tudatú magyar ne lehetne-e jó magyar, mert dehogynem. Hanem az, hogy amikor beáramlik egy hatalmas, a kultúrát átalakító tömeg, át akarom-e élni ennek az előnyös és hátrányos következményeit. Orbán Viktor azt mondja, és ezzel egyet is értek, hogy minden népnek legyen joga ezt szuverén módon eldönteni. A bosnyákok, akik alapvetően iszlám hitre tért szerbek és horvátok...

 

Még nem voltak sem szerbek, sem horvátok, amikor a bosnyákok az iszlámra áttértek, hiszen a nemzetek eleve később alakultak ki.

 

Bencsik András: Akkor délszlávok. Egy nép, egy nyelv, egy kultúra, de eltérő vallás. Áttértek az iszlám hitre.

 

Azért, mert ők a török hódoltság része lettek volna mindenképpen, és hogy legyen egy saját iszlámjuk, amit ők alakítanak ki, mintegy megelőző csapásként, na meg a Vatikán bosszantására áttértek az iszlámra.

 

Bencsik András: Ezt elfogadom, nem is erről beszélek. Jártam ott, szimpatikus emberek, leszámítva, hogy csak sörük van a szállodában, vagy még az sem. Viszont gyűlölik a szerbeket, akikkel egy nyelvet beszélnek, akikkel egy kultúrából származnak. A szerbek meg úgy látják, hogy jönnek a muszlim albánok, és tolják ki őket a saját hazájukból. Azt szenvedik el egyébként, amit mi is Trianonnal.

 

De mi látszik ebből? Hogy még egy népen belül is döbbenetes erejű, amikor megjelenik nagyobb tömegben egy más attitűd. Látom, mi történik Németországban, nem értek vele egyet, pokoli veszélyesnek tartom. Nem fogom megmondani, hogy mit csináljanak, de szorítok nekik, hogy kitaláljanak egy modus vivendit, még mielőtt egy új kalifátus üti fel a fejét náluk.

 

Mária Terézia alatt a németajkú emberek betelepítése a katolikus Magyarország területére nem volt ugyanilyen fenyegetés?

 

Bencsik András: Ez érdekes kérdés. Ők elképesztően könnyen harmonizálódtak a magyar társadalomba, és nyerték el a magyar identitásukat, úgy ráadásul, hogy közben megőrizték a német identitásukat is.

 

Rá is segítettek erre elég kemény magyarosítással a XX. század elején.

 

Bencsik András: A XX. század elején volt egy névmagyarítási hullám, de ők nem akkor, hanem párszáz évvel korábban jöttek.

 

Bencsik Gábor: Azért is haragszom, amikor idegengyűlöletet emlegetnek, mert ha van ország Európában, amelyiknek mély tradíciója van a vallási és etnikai sokszínűségben, az Magyarország. Miközben Németország egyharmada kipusztult a XVI-XVII. századi vallásháborúkban, Magyarországon ugyanekkor átjártak egymáshoz a katolikus és a református faluk lakói.

 

Bencsik András: Sőt, az első vallási türelmi megegyezést is Erdélyben írták alá.

 

Bencsik Gábor: Nálunk rutinja van annak, hogy sokszínűségben éljünk. De ez a sokszínűség a XVI-XVII. században létrehozott egy hungarus kultúrát, amiben ott voltak a közös ételek, a közös viselet és identitás.

 

 

A konzervatív értelmiségre visszatérve: önök szerint kik az úgynevezett Fidesz-árvák? Vannak-e egyáltalán ilyenek? Mire gondolnak, ha ezt hallják?

 

Bencsik András: Nem tudom. Önök mire gondolnak?

 

Sose értettük, hogy ez mit jelent, ezért kérdezzük önöket.

 

Bencsik András: Én se értem.

 

Bencsik Gábor: Én megpróbálok válaszolni. Egy politikai párt kénytelen-kelletlen határokat szab a saját ideológiájának, a politizálása kereteinek. Van, ahol a bátyám, van, ahol én lógok ki ebből, de szívesen játszunk ebben a csapatban, mert egészében egyetértünk vele. A Fidesz-árva az, aki régebben Fidesz-szavazó volt, de benne olyan mértékben felgyülemlettek a véleménykülönbségek a Fidesz fővonalával szemben, és már olyan mértékben kicsúszik a keretekből, hogy – nem tudván a különbségeket zárójelbe tenni – őszinte, belső meggyőződésből kiszáll ebből a csapatból. De ez a világ legtermészetesebb dolga.

 

Bencsik András: Az MDF-nek, a Kisgazdapártnak, a MIÉP-nek vannak árvái, és perceken belül a Jobbiknak is lesznek. Nem akarom megfejteni a Fidesz-árva kifejezést, mert

 

 

A politikai erők, amikhez önök állnak a legközelebb, tegnapelőtt kerültek felszínre, ma pedig domináns szerepet visznek. Ki gondolta volna?

 

 

Mely pártok ezek önök szerint?

 

Bencsik András: Párbeszéd, Együtt, LMP – ezek nem történelmi pártok, hogy finoman fogalmazzak.

 

Ezután az interjú után javasolnák-e a fideszeseknek, hogy gyakrabban álljanak szóba az ellenzéki médiával?

 

Bencsik Gábor: Igen, határozottan.

 

Bencsik András: Én is.

 

Bencsik Gábor: De annyival kiegészíteném a válaszom, hogy nem undokságból, fölényességből vagy a semmibe vétel szándékából, hanem a felgyülemlett, rendkívül rossz tapasztalatok miatt nem állnak szóba az ellenzéki médiával. Ezzel együtt is azt mondom, hogy sokkal többet kellene a Fidesz politikusainak az ellenzéki sajtóban megnyilvánulniuk.

 

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali