Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #7

A 2010-es évekre kiüresedett a liberális világmagyarázat, de az osztálytudat helyett az etnikai és vallási identitások jöttek elő. Ez teremtette meg a vallás, család és magántulajdon védelmére épülő orbáni autokrácia alapjait. Bartha Eszter baloldali olvasatát adja a 2010-es éveknek.

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tizes éveket Magyarország történelmében.​ A hetedik részben Bartha Eszter Kelet-Európa-történész írta ezt meg nekünk.

+ + +

A nagy társadalmi kataklizmák évszázados elméleti-ideológiai vitákat generálnak.

amelynek értelmezése a jelenkori politikai horizontokat is kijelöli. Az 1990-es években a régióban uralkodóvá vált a liberális megközelítés. Ebben az értelmezésben a piacgazdaság bevezetése és a parlamentáris demokrácia a rendszerváltás és a liberális ellenzék megkérdőjelezhetetlen eredménye. A paradigma komoly támogatást kapott a liberális értelmiségtől, akik a Nyugat-Európához való felzárkózásban látták a jövőbeli kibontakozás egyedüli útját.

Magyarországon, mint sok más kelet-európai államban, az 1990-es évek széleskörű csalódást hoztak a rendszerváltás veszteseiként elkönyvelt emberek százezreinek. Számukra a Nyugathoz való felzárkózás programja naiv illúziónak bizonyult. Az egykori szocialista ipar leépült, új munkahelyek nem keletkeztek. A válságrégiókban az emberek tömegesen elszegényedtek, vagy Nyugat-Európában keresték a boldogulás útját.

A magyar politikai jobboldalt a Fidesz zászlaja alatt Orbán Viktor egyesítette. Legfőbb gazdasági-politikai céljaként a nemzeti burzsoázia megerősítését, ideológiai síkon a történeti Magyarországgal való kontinuitás hangsúlyozását jelölte meg. 2010-ben sikerült pártjának megszereznie a kétharmados parlamenti többséget, amely lehetővé tette a hatalomgyakorlás átalakítását, egy autoriter irányba történő elmozdulást.

A globális fejlemények kedveztek a párt szélsőjobboldali fordulatának. A baloldal világszerte elbizonytalanodott, érezhetővé vált a perspektívavesztés és a defenzívába szorulás. Színre léptek olyan szélsőjobboldali politikai erők, amelyek sikeresen vonzották magukhoz a szervezetileg meggyengült munkásságot, amely a második világháború után a baloldal hagyományos bázisának számított.

A Huntington által megjövendölt civilizációs összecsapást sokan úgy fordították le, mint egy új „keresztes háború” meghirdetését az iszlám ellen.

Mindez kedvezett a Fidesz 2010 utáni társadalmi-politikai programjának, amely az egyházat, a családot és a magántulajdont állította a társadalompolitika középpontjába.

A párt kultúrpolitikájában is megjelent a szélsőséges jobbra tolódás. Ez megnyilvánult a horthysta rendszer idealizálásában és olyan politikusok és írók utólagos rehabilitációjában, akik nemcsak a Horthy-rendszert, hanem a második világháborúban tragikus szerepet játszó szélsőjobboldalt is kiszolgálták.

Az ideológiai-kultúrpolitikai küzdelmek azonban nem feledtethették el, hogy a 2010-es évek legfontosabb hazai eseménye az volt, hogy sikerült a rendszerváltás után létrejött, egyenlőtlen társadalmat még jobban megerősíteni, a nemzeti közép- és felső osztályok pozícióit – az alul levők rovására – tovább javítani. Ezt tükrözte vissza az állami szolgáltatások, az oktatás, az egészségügy romló színvonala, a magánszektorba történő kimenekülés.

Bár a vezetés diktatórikus eszközökkel is élt, valódi funkcióját a magántulajdon szentségén alapuló társadalmi rend fenntartásában és „menedzselésében”, az egyenlőtlen társadalom legitimációjának biztosításában határozhatjuk meg. A társadalmi ellenállás és ellenkultúra intézményei Kelet-Európában hagyományosan gyengék voltak.

A liberális értelmiség elvesztette társadalmi bázisát és közönségét, miközben jórészt képtelen volt az önreflexióra és a „plebs” szidalmazása helyett a kritikai szembenézésre saját felelősségével a létrejött, egyenlőtlen társadalomért. Ezért nem tudott még kulturális síkon sem szembeállítani egy progresszív hagyományt a horthysta reneszánszot erőltető Fidesszel szemben.

Kulturális paradigmaváltás csak egy olyan szellemi mozgalomtól remélhető, amely nemcsak „tudja”, hanem meri is vállalni a nagyobb társadalmi-nemi-gazdasági emancipációért küzdő, progresszív, baloldali hagyományt.  

Bartha Eszter, történész, szociológus, az ELTE egyetemi docense. Történelmet az ELTE-n, a CEU-n és Cambridgeben tanult; törtenelemtudományból a CEU-n, szociológiából az ELTE-n doktorált. Kutatási területe a kelet-európai társadalmi mozgalmakhoz, változásokhoz, a térség munkásmozgalmaihoz, a szocializmus és a posztszocializmus éveihez kapcsolódik. A marxista Eszmélet folyóirat szerkesztőségének tagja. A sorozat többi részét itt lehet végigolvasni.