Miért jó, hogy nem működik az orbáni „családpolitika”?

Sipos Géza

Szerző:
Sipos Géza

2020.01.16. 07:17

Lekenyerezik a középosztályt, növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ha ez mégsem működik, annak örülnünk kell. Főleg, hogy nem attól sikeresek, ha sokan vagyunk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
 máglyára menőt.

(Arany János: A walesi bárdok)

Előzetes megjegyzés: szinte nyolc éven át Magyarországon éltem, és igénybe vettem a kormányzati „családpolitika” egyik lehetőségét, az adókedvezményt. De miután végleg elegem lett abból, hogy a legkülönfélébb jogi, közigazgatási és gazdaságpolitikai eszközökkel megvalósított emberkísérletek alanya legyek (és abból is, hogy csupán szenvedő alanynak tekintsenek), és legfőképpen, nem akartam az oktatásban is megvalósított kísérleteknek kitenni a gyermekeimet, inkább visszaköltöztem Erdélybe/Romániába.

A fentieket azért fontos leszögeznem, hogy világos legyen: noha közvetlenül már nem érintenek a magyar kormány intézkedései, tehát afféle kibicként reagálok Pintér Bence publicisztikájára, azt hiszem, tudom, melyek a tétek. A cikkel kapcsolatos kritikámat igyekszem táguló kontextusban megfogalmazni.

Elnyomás

A publicisztika leginkább kézzelfogható üzenete az, hogy a kormány „családpolitikája” nem működik, hiszen kimerül abban, hogy vágjunk hozzá a fiatal párokhoz egy csomó pénzt. Pintér Bence fel is sorolja a jelenleg hatályos programokat: ilyen a CSOK, a babaváró hitel, az autóvásárlási támogatás, én hozzátenném a családi adókedvezményt, a jelzáloghitel elengedését, az örökös személyijövedelemadó-mentességet is.

Ezekben az a közös, hogy precízen körülhatárolható társadalmi réteget céloznak meg, azokat, akiknek van biztos munkahelyük és/vagy nyereséges vállalkozásuk, s több személyi feltételnek is megfelelnek (CSOK esetén például nem lehet köztartozásod, és ha bármilyen oknál fogva 30 napnál nagyobb luk van a társadalombiztosítási jogviszonyodban, akkor máris esett a dolog, hogy csak egy példát említsek).

Eléggé nyilvánvaló, hogy a célcsoport a (viszonylag) fiatal, közép- vagy felső középosztálybeli, megtakarítással és/vagy jelzáloghitellel rendelkező, szabálykövető, jó adófizető, hitelképes, helyes állampolgárok;

emellett pedig a feltörekvők, akik talán a tágabb család összes megtakarítását mozgósítják egy-egy szerényebb kedvezményes hitel igénybevételéért. A lista tetején szerintem azok állnak, akik körülbelül hárommillió forint kockázatmentes nyereségre tesznek szert a babaváró hitel, az állampapír plusz, egy önsegélyző pénztár, a babakötvény és az életkezdési támogatás ötletes kombinációjával. (Önmagában felháborító, hogy „családpolitika” örvén ilyen konstrukció egyáltalán kialakítható – csak a dokumentáció kedvéért linkelem ide, ha valaki nem hinné el; a kedves olvasóknak nem ajánlom az igénybevételét. Piszkos pénz – van ilyen.) Vagy egy másik példa: a családi otthonteremtési kedvezmény igénybevételénél nem kizáró ok a már meglévő ingatlan.

Látható, hogy e „családpolitikából” gyakorlatilag kiesnek az egyik napról a másikra, hétről hétre élők, a részben vagy egészben a szürke- vagy feketegazdaságban tevékenykedők, a munkanélküliek, 21. századi rabszolgáink, a közmunkások, a prekariátus, vagy éppen az egyedülállók, a stabil párkapcsolatot nem találók, a gyermeküket bármilyen okból egyedül nevelő szülők, a különféle okokból és módszerekkel megalázottak és megszomorítottak. E politika egyrészt „osztályharc felülről”, vagyis a szó szoros értelmében ki nem mondott cél a lecsúszó (vagy magát annak érzékelő, a szegénységtől félő – ami a végeredményt nézve szinte mindegy) középrétegek támogatása a szegényebbek és a mélyszegénységben élők rovására.

A költségvetés számaiból az látszik, hogy a mai magyar establishment az egyenlőtlenségek fokozására, a szakadékok mélyítésére törekszik, sikerrel. Több szociológiai kutatásból levonható az a tanulság, hogy Magyarország – mint a régió több más állama is – egyre inkább dél-amerikai típusú berendezkedésre kezd hasonlítani, csak itt egyelőre még viszonylag nagy a fizikai távolság a menő, gazdag városok, negyedek, és a bádogvárosok között.

Lefizetni a középosztály egyes tagjait

Másrészt: nem mellékes szempont e középrétegek lekenyerezése, pacifikálása. Aki a mai magyar kormány gazdaság- és „család”politikájának a közvetlen haszonélvezője, az valószínűleg nem lázad, vagy nem támogat lázadó, esetlegesen forradalmi csoportokat, s talán a következő alkalommal is helyesen szavaz. Ez utóbbira természetesen nincs garancia: a nagy csel családi pénzügyekben kormánypártinak lenni, s majd a szavazófülkében ellenzékinek, arra spekulálva, hogy ha talán egyszer új kormány alakul, nem vonhatja vissza az összes ilyen-olyan kedvezményt, hitelforrást, nem zárhatja be az összes kiskaput, vagy legalábbis nem egyszerre; sőt, az a valószínűbb, hogy kényszerpályán mozogva csupán kifuttatja ezeket a programokat.

Ebből a racionalitásra alapozó döntéselméletek szerint az következik, hogy a 2022-es választásokig mindenki, aki a fent jellemzett „családpolitikának” a kedvezményezettje, arra törekszik majd, hogy az összes, számára most adott lehetőséget a végsőkig kihasználja.

Harmadrészt: a feltételek úgy vannak kialakítva, hogy e programokat, kedvezményeket a romák csak elenyésző mértékben tudják felhasználni. Vagyis a még kevésbé ki nem mondott cél egyes „kívánatos” gyermekek megszületésének stimulálása, a nemkívánatosakkal pedig nem foglalkozunk.

Magyarország egyre inkább etnicista állammá válik, amelyben a törzsi logika érvényesül, ahol a „magyarsághoz” tartozás, az állampolgárság kiváltsággá válik, ideiglenes büszkeségpótlékot nyújtva azoknak, akik olyan helyzetbe kerültek, hogy már semmi másra nem lehetnek büszkék.

Nos, ha a fent jellemzett policy mégsem működik – Pintér Bence szerint nem – az tiszta szerencse, hiszen erősen el kellene gondolkozni azon, hogy még igazságtalanabb, az egyenlőtlenségeket még inkább növelő, és bónuszként még ennél is cinikusabb „családpolitikai” programot találjunk ki. A félreértések elkerülése végett: nincs rá garancia, hogy igazságosabb közpolitikákkal megfordíthatók a demográfiai trendek. Csupán amellett érvelek, hogy a demográfia nem minden, többek között az emberi fejlettségi indexen (HDI, Magyarország a 42. helyen) vagy a nemzetközi boldogságindexen elfoglalt hely (62.) a fontosabb, és főleg az, hogyan alakulnak a trendek, Magyarország pozíciója hogyan változik.

Történeti szempontok

A cikknek tágabb kontextusban az az üzenete, hogy az 1980 után született generációk tagjainak „eszében sincs gyereket vállalni”. Ez az állítás a szövegben nincs alátámasztva. Tény, hogy Magyarországon 1980 óta az 1000 főre számított halálozások aránya meghaladja a születésekét. Egy értékkutatási vizsgálatokat összefoglaló tanulmányból az derül ki, hogy a fiatalok számára a legfontosabb az „öröm abban, amit teszek”, a második a „biztonságos körülmények között élni”, a „gazdagság, pénz” csak átlag alatti mértékben fontos.

Nos, hogy ezek az eredmények miként vonatkoztathatóak a gyermekvállalásra, nem tudom megítélni; de a cikkben az szerepel, hogy a gyermekeket elutasító attitűdre „kellene valami receptet találni”, mert a „gyerekek születése ténylegesen nemzetstratégiai érdek”. Most tegyük félre az olyan kiüresített (udvariasabban: nem kellően körülhatárolt) fogalmakat, mint a „nemzetstratégiai érdek” –

mi a stratégia, mi az, hogy érdek, ki határozza meg, és egyáltalán, mi az, hogy nemzet?

Szerintem a szerző ezen a ponton a szám- és mennyiségfetisizmus hibájába esik. A Magyar Királyság területén az érett középkorban a becslések szerint 3,5-4 millió fő élt, és az ország Európa egyik befolyásos középhatalma volt. Nos, a mai, 9,7 milliós Magyarország hiába tagja a földrész történeti értelemben is rendkívüli újdonságot jelentő szupranacionális szervezetének, nemzetközi befolyása zuhan, és nem a csökkenő tendenciájú népessége vagy a középkoriénál lényegesen kisebb területe miatt.

Az 1,3 milliós Észtország, a 2 milliós Szlovénia vagy az 5,5 milliós Finnország sokkal inkább érdekes nemzetközileg, mint a digitális új gazdaság üdvöskéje, mint a vasfüggöny mögötti térség legélhetőbb és leggazdagabb állama, vagy mint a közoktatás paradicsoma (találomra kiragadott példák, szintén csak a népességi adatok alapján). Ebből pedig az következik, hogy az adott ország népessége nem lényeges kérdés, főleg nem a soft power, a kulturális-attitűdbeli befolyás szempontjából.

A fogyó népességen bánkódni pedig történelmietlen; köztudott, hogy népek kialakulnak, majd beolvadnak, eltűnnek, rosszabb esetben népirtás áldozatául esnek. Hol vannak az etruszkok, a föníciaiak, vagy éppen az Indus-völgyi civilizáció, amely i. e. 2600–1900 között 30–60 ezres, szofisztikáltan tervezett városokat épített, élénk kereskedést folytatott, és amelynek az írását máig nem sikerült megfejteni?

Csak éppen nem szeretünk arra gondolni, hogy a történelemkönyvek a magyarok dolgairól és a magyarok országáról is szólhatnának múlt időben,

és a történetírásba való bekerülés már önmagában eredménynek tekintendő, hiszen sok nép szinte nyom nélkül esett ki a kollektív emlékezetből.

A fentiekből szerintem az következik, hogy indokolatlan és fölösleges nyomást gyakorolni az 1980 után születettekre azért, hogy vállaljanak (több) gyermeket. Amiben egyetértünk a szerzővel: a gyermeknevelés tud nagyon nyomasztó lenni. Csak egyetlen aspektus. Aki nem tudja, ajánlom, próbálja ki, hogy milyen, amikor este 10-kor behullsz az ágyba, aztán felébresztenek éjfélkor, aztán éjjel fél 3-kor, majd 4-kor, és reggel 6-kor csörög az ébresztő, da capo a fine, hónapokon át.

Aki átélte, már tudja, hogy a tartós alvásmegvonás miért olyan hatékony vallatási technika – pár ilyen hét, hónap után lassan megszűnsz személynek lenni, csak robotszerűen végzed a munkád (szerencsés esetben nappal), többé-kevésbé rosszul s még rosszabbul. Mert arra vagy kényszerítve, hogy dolgozz, mert alapjövedelem nincs, vagy jelentősen megemelt, alanyi jogon (és esetleg a család jövedelmével fordítottan arányosítva) családi pótlék nincs, ami több szabadságot biztosítana a szülőknek arra, hogy eldönthessék, ki vállal mondjuk másfél évnyi intenzív gyermeknevelést, a mentális egészségre való tekintettel felváltva. Bőven többre lenne tehát szükség, mint a „szeretetről szóló kommunikációra”.

Röviden:

meg tudom érteni, aki minderre úgy reagál, hogy gyermek? még egy gyermek? kösz, nem; ha ennyire nem támogató a környezet, akkor fuck it.

Plusz szerintem erős leegyszerűsítés azt gondolni, hogy a most a húszas-harmincas éveikben járók élete szülői szerepkör nélkül fenékig tejfel lenne – főleg Kelet-Európában, és különösen Magyarországon nem, de kivándorolt vendégmunkásként sem.

Sipos Géza Kolozsváron élő designer, aki Pintér Bence cikkére reagált. Hozzászólnál a vitához? Írj nekünk!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek