Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #1

Szerző: Főcze János
2020.01.13. 07:27

Több százezer magyar vándorolt nyugatra, a kelet-ukrajnai háború felébresztette a térségben az oroszoktól való pislákoló félelmet, a magyar kormány a legrosszabb reflexekre játszott rá, miközben az EU-ban mégiscsak a béke évtizedét éltük. Elsőként Főcze János írta meg nekünk, mit írna a 2010-es évekről a jövő történelemkönyvébe.

Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #1

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tizes éveket Magyarország történelmében.​ Az első részben Főcze János írta ezt meg nekünk.

+ + +

A 2006-ban akuttá váló belső politikai válság nyomán 2010-re felszámolódott a magyarországi kétosztatú politikai és hatalmi-gazdasági tér. A kétharmados többséggel hatalomra került Fidesz-KDNP további lépésekkel biztosította túlhatalmát az elkövetkező választásokra vonatkozóan is. A tízes évek ennek, és a bizalmi válságban vergődő ellenzék töredezettségének köszönhetően a jobboldal politikai hegemóniájának jegyében teltek. A kétezres évek harcaiból győztesen kikerülő hatalmi csoportosulás így nem csak arra kapott időt, hogy az országot az alkotmányától kezdve a közterein át egészen a közintézményekig a saját elképzeléseinek megfelelően formálja, hanem arra is, hogy gazdasági hátországot építsen ki magának. Ennek a gazdasági építkezésnek a csápjai és egyben a víziója is túlnyúlt az állam határain – összhangban a külhoni magyarok közjogi integrálásával a magyar politikai nemzetbe a könnyített honosítás révén.

Miközben a 2008-as gazdasági világválság után a tízes évek általánosságban a pénzügyi stabilitást és a lassú, de folyamatos gyarapodás idejét hozták el, a kormányzat ezt a lélegzetvételnyi időt arra használta fel, hogy az állami redisztribúcióval a középosztályt és a frissen felemelt vagyonosokat favorizálja. Ez az államvezetés okult a korábbi évek politikai kudarcaiból, és ódzkodott az egészségügy, oktatás és adminisztráció területeinek kockázatos és rendkívül költségesnek ígérkező tényleges reformjától, inkább egyrészt ezek centralizálására és takaréklángon való működtetésére, másrészt pedig látványos épület-felújításokra és építkezésekre, sportesemények szervezésére koncentrált. Közben

az Európai Unió keleti felében általánossá váló módon több százezer magyar hagyta el országát a kilátástalanság miatt, adott esetben pedig a nyugati fizetések, jólét és életmód csábításának engedve.

Az Európai Uniót és a belé vetett bizalmat a 2008-as válság súlyosan megtépázta. Annak ellenére, hogy a mag-Európa továbbra is egységesen az uniópárti jövő irányvonalán maradt, egyre több jel mutatott arra, hogy a tízes évekre kialakult formájában az Unió csupán időlegesen működő kerete lehet egy ilyen jellegű építménynek. Lehetséges alternatívaként a még erősebb nemzetállamok, esetleg egyenesen az Unió dezintegrációja merült fel, de egyre erősödtek azok a hangok is, amelyek egy szorosabb föderális konstrukciót tartottak kívánatosnak. Görögország hosszas vergődése az adósságcsapdában és Nagy-Britannia döntése az Unióból való távozást illetően (2016 júniusa) is arra világítottak rá, hogy az EU útelágazáshoz érkezett.

Biztonságpolitikai szempontból az Unió szomszédságában kirobbanó fegyveres konfliktusok és a Közel-Kelet volatilitása mellett az EU helyzetét Vlagyimir Putyin Oroszországának az Európai Uniót megosztani szándékozó külpolitikája, és Donald Trump amerikai elnök megválasztása súlyosbította. Azáltal ugyanis, hogy az Unió nem rendelkezett méretének és jelentőségének megfelelő egységes haderővel, képtelen volt válaszolni az őt érő biztonságpolitikai kihívásokra, sőt, még az elrettentési potenciálja is kérdőjeles maradt. A Trump-éra Amerikája elvárta az európai NATO-tagállamoktól, hogy vállalt kötelezettségüknek megfelelően költségvetésük minimum két százalékát fordítsák védelmi célokra.

Az oroszokkal hibrid háborúba keveredő Ukrajna esete felébresztette a Kelet-Európában mindig pislákoló félelmet a keleti nagyhatalomtól, és emiatt az évtized végére a térség államai lázas fegyverkezésbe kezdtek. Mindez összhangban történt a NATO és az amerikai biztonságpolitika adminisztrációkon átívelő, a keleti végeket erősítő stratégiájával: NATO-erőket telepítettek Lengyelországba és a balti államokba, rakétapajzs-elemet Romániába

A problémák sorát gyarapította a tízes évek menekültválsága, amely további strukturális problémákra mutatott rá. Az elöregedő kontinens állandósuló munkaerőéhsége, az emberi jogi diskurzus globális hegemóniájának a vége, és a muszlim radikálisok mediatizált, és ezáltal jelentőségükhöz viszonyítottan lényegesen felnagyított, Nyugat-Európa nagyvárosait érintő terrortámadásai az európaiakat arra kényszerítették, hogy új válaszokat keressenek az identitásukkal kapcsolatos kérdésekre, valamint, hogy újragondolják azt, hogy milyen Európában is szeretnének élni.

Ez a politikai környezet azoknak az erőknek a felemelkedéséhez vezetett, amelyek huszárvágás-szerű látszatintézkedéseket ígértek, és háborús retorikát használva játszottak rá a lakosság legrosszabb reflexeire – miközben magában az Unióban a tízes évek is a béke évei voltak.

Ekkora vált széles körben elfogadottá az is, hogy a sokat halogatott, rendkívül költségesnek mutatkozó kihívással járó feladatok, amelyik elé a környezetszennyezés és a tágabb értelemben vett klímaváltozás állította a világot, már nem tűrtek további halasztást.

Kulturális szempontból meghatározónak bizonyult, hogy a globalizmus és az internet érája szintet lépett. Míg nem is olyan régen a mozi, a tévé, majd a torrentek hármasa jelentették a populáris képi szórakoztatást, és ezek bizonyos mértékben kiegészítették egymást, a tízes években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a jövő a streaming és a videómegosztó platformoké lesz.

A még mindig Amerika-központú filmipar a tízes éveket elárasztotta szuperhősös filmekkel. A korábban a történetekre helyezett hangsúly lassan a soha nem látott minőségű CGI-vel biztosított látványorgiára tolódott. Az évtized meghatározó műfajává így nem a többnyire egy kaptafára felhúzott filmek váltak, hanem a minden korábbinál kidolgozottabb és okosabb sorozatok. Mind a zenében, mind a filmek világában tiszavirágéletű, de gyorsan terjedő remakek és remixek hódítottak, amelyek főként más korok nosztalgiáit éltették.

Az évtized talán legjelentősebb jelensége azonban az volt, hogy a közösségi hálók fokozatosan átvették az emberek valóságos hálói szerepét, és ezt a hatást csak erősítette, hogy a nem az interneten szocializálódott generációk is beköltöztek ebbe a térbe. Mivel az emberek a social networkökben töltötték szabadidejük tetemes részét, ebbe a dimenzióba követte őket a figyelmükért harcoló marketing, az újságok és a politika is.

Mindez egyszerre adott hangot mindenkinek, és egyben súlytalanná változtatta a hagyományosan a mértékadás szerepében tetszelgő eliteket.

Ezen óriási jelentőségű és nem kellően szabályozott átalakulás algoritmusoknak szolgáltatta ki az emberiséget, véleménybuborékokba zárta a csoportokat, és a demokratikus diskurzust aláásva polarizálta a társadalmakat.

Főcze János levéltáros, történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa. 1991-ben született Gyimesközéplokon, korábban az Azonnalin megjelenő Fej vagy Írás vlog egyik szerzője, azt megelőzően a Transindex közéleti hírszerkesztője. 2019-ben védte meg a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége történetéről írt doktori disszertációját az egri Eszterházy Károly Egyetemen. Témavezetője Romsics Ignác professzor.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek