Nem biztos, hogy Trianon másként ne következett volna be – Ablonczy Balázs az Azonnalinak

Szerző: Bakó Bea
2020.01.02. 07:05

Idén lesz a trianoni békeszerződés századik évfordulója. A Trianon 100 történelmi kutatócsoportot vezető Ablonczy Balázs elmondja az Azonnalinak, miért nem válik Trianon soha történelemmé, mik voltak a legmeredekebb dolgok a korabeli diplomáciai iratokban, és hogyan lehetne a századik évfordulót normálisan kezelni a szomszédokkal. Nagyinterjú.

Nem biztos, hogy Trianon másként ne következett volna be – Ablonczy Balázs az Azonnalinak

Idén tényleg lejár Trianon?

Nem.

Nemzetközi jogi szerződések nem járnak le, nincs titkos záradék, és semmi ilyesmi.

Az 1947-es párizsi békeszerződés van. Meg lehet nézni az ENSZ nemzetközi szerződéseket gyűjtő adatbázisában.

De akkor miért hiszik ezt sokan?

Információhiány, sokan meg hangulatot keltenek ekörül, politikai számításból is, gyűjtik az aláírásokat az aluljárókban, és egy csomó ember azt hiszi, hogy ha már háromszázezer aláírást összegyűjtöttek, akkor csak le fog járni… De magánemberek nem fordulhatnak a hágai nemzetközi bírósághoz, szóval az egész kezdeményezés szürreális.

Honnan jön mégis ez a városi legenda, hogy száz év után lejár?

Vágyvezérelt gondolkodás talán. Meg a közelmúltban volt egy csomó ilyen jellegű hír Hong Kong és Makaó kapcsán, csakhogy azok bérleti szerződések voltak államok között, ami más dolog, hiszen eleve határozott időre voltak megkötve. Egyébként ez, hogy Trianon lejárna, a két világháború közti revíziós propagandában sem jelenik meg. Ez az utóbbi 20-25 évben kezdhetett el terjedni.

Az elmúlt száz évből tényleg Trianon a legnagyobb olyan történelmi trauma, aminek a mai életre hatása van? Azért is vetődik fel ez a kérdés, mert nehéz elképzelni, hogy mondjuk az ügynökakták nyilvánosságra hozásáért, vagy más, a szocializmussal kapcsolatos, időben sokkal közelebbi sérelem miatt háromszázezer aláírás összegyűljön.

Ha odamennek egy levéltároshoz az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és azt mondják neki, hogy nyilvánosságra kellene hozni az ügynökaktákat, akkor hatalmas lesz a feje, merthogy ezek formailag nyilvánosak. Bárki bemehet az ÁBTL-be, és kikérheti a saját magára vonatkozó adatokat, még csak támogatói nyilatkozat sem kell ilyenkor a kutatáshoz. Az más kérdés, hogy lehet, hogy nincs adat, vagy nem dolgozták még fel és hasonlók.

Igen, csakhogy ha valaki nem magára vonatkozóan gyűjt anyagot, és mondjuk egy közszereplő is képbe kerül, akkor az illető maga nyilatkozhat arról, hogy közszereplő-e, és ha nem minősíti annak magát, akkor csak anonimizáltan adják ki az iratokat, vagyis pont a lényeg eltűnik.

Igen, jó, persze. Föl lehetne tenni mindent az internetre, az emberek többsége aktanyilvánosság címén erre gondol. Bár ez óriási munka lenne és a célhoz nem lennénk közelebb.

De visszatérve a kérdésre, ez egy nagyon érdekes információgazdálkodási paradoxon. Jellemzően ugyanis az emlékezet két-három generáció után kihűl, és hideg emlékezetté, történelemmé válik. A trianoni békeszerződés erre nem képes. Ennek az az elsődleges oka, hogy

a határon túl máig vannak olyan magyar közösségek, akik ennek a békeszerződésnek a következményeként kerültek oda. Ők pedig afféle emlékezeti helyként funkcionálnak.

Mindenki, aki egyszer elmegy Erdélybe, vagy jár Csíksomlyón, annak folyamatosan az emlékezetébe van idézve, hogy ott mi történt.

Ez a téma mélyen benne van a magyar nyilvánosságban, és nem csak a politikában. Elég megnézni zenei tehetségkutatókat a kereskedelmi tévékben, ott is mindig beválogatnak egy-két határon túlit: ők még az ilyen műsorokban is emlékeztetnek erre a problémára. Ebben nyilván benne van a kereskedelmi tévék számítása is, de azt ők is pontosan bemérték, hogy van mire alapozni. Küld majd sms-t a határon túli magyar is, meg küldhet az két-hárommillió magyarországi is, akinek határon túlra nyúló gyökerei vannak.

Akkor még ezer évig, vagy ameddig a határokon túl magyarok élnek, ne számítsunk arra, hogy Trianon igazán történelemmé válik a magyar köztudatban?

Az utódállamok közvéleményének egy része máig nagyon érzékenyen reagál a Magyarországról érkező, Trianonnal kapcsolatos kijelentésekre, és ez bizonyos mértékig független attól, hogy élnek-e ott magyarok, vagy sem. Mondjuk az utódállamok szempontjából praktikusabb, ha helyben vannak a magyarok, mert lehet mutogatni rájuk, hogy nekik csak az jár az eszükben. Holott nem.

Ungváry Krisztián nemrég Dél-Tirol példája kapcsán mondta egy interjúban, hogy az osztrák nemzettudatnak 50-60-70 év kellett ahhoz, hogy ezt az autonómiadolgot helyretegye. Tehát ha ebben a szent pillanatban autonómiát kapnának az erdélyi magyarok, akkor onnantól indulhatna ez az 50-70 év Ungváry logikája alapján. Persze az is lehet, hogy az autonómia nem old meg mindent, de azért legalább meg kéne próbálni.

Honnan ered a magyarországiaknak ez az idealizált Erdély-képe?

Ez szerintem már oszlóban van az elmúlt 5-10 évben. De ennek egy nagyon egyszerű magyarázata van, korábban erről igyekeztem írni is: 1940-44 között, amikor visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély, a magyar kormány irtózatos pénzeket költött turisztikai fejlesztésekre, mert az volt az elképzelés, hogy majd a turizmus lesz az, ami Észak-Erdélyt fellendíti. A Radnai-havasokban például felépítették a korabeli Európa legnagyobb síugrósáncát. A magyar sísport ’50-es, ’60-as évekbeli generációit mind ott képezték ki. Ezen kívül Székelyföldre és néhány városra, például Kolozsvárra koncentráltak, és meg is volt mondva, hogy a többit, Szilágyságot, Partiumot lehet hagyni, mert nem lesz rá pénz.

Tehát ez a bejáratott útvonal – Nagyvárad, útközben megállunk Bánffyhunyadon vagy Körösfőn, aztán Kolozsvár és tovább Székelyföldre Marosvásárhelyen át – innen ered, és a mai napig meghatározza az Észak-Erdélyről élő képünket. Ezen némileg változtat most már a dél-erdélyi autópálya. Ettől függetlenül igaz, hogy máig él egyfajta idealizált Erdély-kép, de ahogy egyre több a kontakt, egyre jobban lazul fel a világ, rájönnek az emberek, hogy Erdélyben amúgy vannak informatikai vállalkozók meg jazz-zenészek meg rave-rajongó kiskamaszok is, ez egy ugyanolyan összetett világ, mint Magyarország.

Székely István RMDSZ-alelnök azt mondta nekünk, hogy a Duna TV-nek is elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Magyarországon azt hiszik, hogy Erdélyben csak székelykapuk és népviseletes bácsik vannak, akik minden reggel pálinkáznak.

Oké, de ha szemét akarok lenni, akkor a Szomszédnéni Produkciós Iroda is erre játszik rá, miközben zárójelbe is teszik az egészet, hiszen két srác áll ki farmerben. Másrészt meg mondjuk Provence se azzal reklámozza magát, hogy gyere hozzánk, mert tök menő startupjaink vannak és micsoda zenei élet van, hanem levendula, tengerpart, romok meg kabócák vannak az imázsfilmjeikben. Nyilván azzal lehet dolgozni, ami van, bizonyos berögződéseket el is várnak. Ezt lehet egész eredetien, meg rosszabbul is csinálni. Mi is mindig szabadulni akarunk a csikós-fokos dologtól, amitől már bizonyos értelemben szabadultunk is, most a Széchenyi fürdőben sakkozó bácsik vannak benne az összes turisztikai imázsfilmben.

Most épp a parlament szomszédságában ülünk, és az ablakból látni, hogy leng az épületen a székely zászló. Ez az okos konzervatív szimbolikus nemzetpolitikának, vagy minek a jele?

Annak a jele, hogy a parlament elnöke úgy gondolta, hogy kiáll a székely autonómia mellett.

Ezzel nekem így bajom nincs, bár ettől nem biztos, hogy lesz székely autonómia.

Beszéljünk az ön által vezetett kutatócsoportról, a Trianon 100-ról! Főleg arra lennénk kíváncsiak, hogy mennyire sikerült bevonniuk történészeket a környező országokból, és volt-e abból konfliktus, hogy határon túli magyar történészek részt vettek volna ebben.

Volt, maradjunk ennyiben.

Voltak más súrlódások is a románokkal?

Amikor 2017-ben a román sajtó egy részében sajtótámadás indult a projekt ellen, elmondtuk a román akadémia akkori elnökének, hogy mi ez a projekt, elmondtuk a bukaresti elitképző, a New Europe College hallgatóságának is – örök hála egyébként a bukaresti magyar képviseleteknek, nagykövetségnek, magyar intézetnek, hogy ebben az elmondásban támogattak minket. Azért a sajtóban meg blogokban nagyon beakadt a Trianon 100 egy-két embernek. Az Adevărul egyik bloggere jött azzal, hogy irredenta propagandát tolunk, egy másik közéleti szereplő meg azt nyilatkozta, hogy „intelligens szegregacionista bomba”, lennénk, meg a magyar kormány ügynöksége. Ehhez képest, ha valaki bejön az irodánkba a Humán Tudományok Kutatóházában, azt látja, hogy ott ülünk, nem csak a projektben dolgozó kollégáimmal 10 négyzetméteren öten, négy íróasztalnál. Nem tudom, hogy így néz-e ki egy intelligens szegregacionista bomba, de

ha annyi pénzem lenne, mint amennyit a nacionalista román sajtó némelyik szerzője állít, akkor a Kossuth téren bérelnénk valami két teraszos nagy ingatlant, ott gyártanánk az intelligens szegregacionista bombákat,

és mojitót reggeliznénk minden áldott nap.

Mi mindent sikerült a Trianon 100 keretében elérni?

Maga a Lendület program már több, mint tízéves múltra tekint vissza, az volt a célja, hogy hazacsalogassa külföldről a magyar tehetségeket. Alapvetően természettudósokra volt szabva, aztán már bölcsészek meg történészek is felbukkantak a nyertesek között. A mi projektünk volt az első 2016-ban, ami jelenkori témával foglalkozott, ami elég komoly felelősség. A kutatás négy pillér köré szerveződik: az egyik a diplomáciai források feltárása, a másik a magyar társadalom és az összeomlás viszonya, a harmadik közép-európai kontextussal, főleg a határok meghúzásával és a helyi impériumváltásokkal foglalkozik, a negyedik pedig Trianon emlékezetét dolgozza fel, vagyis, hogy szépirodalomban, (akár a ponyvairodalomban), képzőművészetben hogyan jelenik ez meg.

De mivel a téma csomó mindenkit izgat, sok mellékprojekt is bejött közben. Építettünk például adatbázist a trianoni menekültekről: ez nem teljes, 15 ezer ember van benne; de csináltunk kiállítás-forgatókönyveket is, adtunk szaktanácsot musicalhez, színdarabhoz számtalan népszerűsítő előadást tartottunk Magyarországon és a határon túl – a rendes tudományos tevékenység mellett.

A szomszédok diplomáciai delegációinak a határelképzelésekről szóló dokumentumait is feldolgozták eszerint?

Igen, persze, a csehszlovák már megjelent, a román most fog kijönni, a szerb ott tart, hogy már le van fordítva. És kijött az olasz, készülőben van az amerikai kötet is.

Elárulna valami érdekességet előre a románból? Azt szerették volna, hogy Románia a Tiszáig tartson?

Nem egészen, bár ez benne van a román köztudatban, meg Băsescu volt elnök is ilyeneket mondott, de a románok a bukaresti titkos szerződésben is már egy egyenes vonalat határoztak volna meg Nyíregyházától nyugatra, le mondjuk Szentesig, és a jugoszláv-román határt képzelték a Tiszánál, tehát nem mindenütt tartott volna teljesen a folyóig. A kötet L. Balogh Béni kollégám gyűjtése és munkája: nem a területi kérdések a legérdekesebbek benne, azokat eddig is ismertük; hanem az összefüggések más közép-európai eseményekkel: a franciák 1919 áprilisában vetnek véget például Ogyessza megszállásának, alig két héttel később a román csapatok ismét megindulnak nyugat felé és eljutnak a Tiszáig, és árad hozzájuk a francia hadianyag, mert ők lesznek a bolsevikellenes front sarokpontja Kelet-Európában.   

Volt valami olyan érvük ennek alátámasztására, amin mondjuk ön is meglepődött?

Én már húsz éve vagyok ezen a pályán, úgyhogy most már a nagyon nyilvánvaló hazugságok se lepnek meg, amikről abban a korszakban is lehetett tudni, hogy hazugságok voltak. Inkább maga az attitűd az tanulságos. Ion I. C. Brătianu, az akkori román miniszterelnök egy igazi összeférhetetlen hisztis fickó volt, Clemenceau személyesen utálta. Megcsinálta, hogy hazautazott, hogy ő márpedig a békeszerződéshez csatolt kisebbségi szerződést nem írja alá, lemondott és átadta addig a hatalmat másnak, hogy aláírja, aztán két évvel később visszavette a hatalmat. Iszonyatosan eltökéltek voltak, mint a friss nacionalizmusok képviselői általában.

Miközben ha megnézzük az akkori magyar nemzetépítést, ha nagy gond volt, valahogy mindig előkerült valaki, aki hajlott a kompromisszumra, vagy tett egy nagyvonalú ajánlatot, mint Kossuth vagy Jászi, és azt mondta, hogy legyen konföderáció vagy legyen kantonizálás. Ehhez képest a román nacionalisták akkor sem voltak kompromisszumkészek, amikor vesztésre álltak – mondjuk Párizsban éppen nyerésre álltak. De később aláírták a bécsi döntést, aztán meg 1941 szeptemberében felmondták arra hivatkozva, hogy Észak-Erdélyben bántják a románokat és innentől az rájuk nem érvényes. Ha Romániának valami az érdeke, akkor ott nincs alku, vesztes helyzetben sem.

Akkor nem igaz, hogy a román diplomáciának az a mondás lenne az alapelve, hogy a lehajtott fejet nem vágja le a kard?

A mondást nem ismertem, de az eltökéltség, az megmarad. Például jöttek a román békedelegációnak azzal a nyugati szakértők, hogy hát de

Békéscsabán nem is élnek románok, akkor miért akarják Békéscsabát? Erre azt mondták, hogy szlovákok viszont élnek ott, és ők sokkal boldogabbak lennének Romániában, mint az elnyomó Magyarországon.

Be is gyűjtöttek aláírásokat néhány szerencsétlen helyi szlovák notabilitástól, akiknek 1920 után lett is bajuk ebből bőven a magyar hatóságokkal és végül kormányzói kegyelmet kaptak. Závada Pál részben meg is énekelte ezt a Jadviga párnájában.

A szomszéd országok többségi nemzeteinek történészeivel, románokkal, szlovákokkal sikerült valamilyen mértékben együttműködni a Trianon 100 projekt során?

Volt közös workshop román, szlovák és szerb történészekkel, és Kolozsváron is voltunk egy román szervezésű konferencián. Vannak román, szlovák, de még francia történészek is, akikkel együtt dolgozunk. De azért alapvetően hazai pályára játszunk: ez a tudás, amit mi előállítunk, nagyrészt magyar közönségnek szól, ezzel tartozik is az ember a nemzetnek és a magyar társadalomnak.

Azért is vetődik fel ez a kérdés, mert pont decemberben, a temesvári forradalom évfordulóján mondott egy meglepően konstruktív beszédet Orbán Viktor, amelyben arról beszélt, hogy a románokkal és a többi szomszéddal közösen kellene egy új Közép-Európát felépíteni. Hogyan lehet úgy közösen Közép-Európát építeni, hogy gyökeresen mást gondolunk mi és a szomszéd nemzetek arról, hogy mi a szerepünk a történelemben, és hogyan jutottunk idáig?

Emlékezetpolitikai kérdésekben nem szívesen nyilvánulok meg, de abszolút laikusként úgy gondolom, hogy a Trianon-évforduló éppen a kormányzat által is kívánatosnak tartott közép-európai együttműködési terveknek vághat alá.

És megteheti azt egy jobboldali kormányzat, hogy nem tolja meg ezt az évfordulót?

Gondolom nem, de csak kívülről figyelem a történéseket, nincsenek konkrét információim.

Lehet úgy közös Közép-Európát építeni, hogy azt mondjuk, hogy oké, akkor nem beszélünk a történelemről, hanem nézzünk a jövőbe?

Ezt azért nem lehet mondani, mert ez a magyar nemzettudatban nagyon fontos szerepet foglal el. Az autonómiától és egyéb politikai törekvésektől függetlenül ezt valamilyen szinten el kell fogadtatni. Lehet, hogy naiv vagyok persze, de talán nem olyan nagyon elrugaszkodott dolog azt mondani valakinek, hogy „figyelj, ez nekünk egy óriási tragédia volt: nincs semmiféle következménye, ne aggódjál, nem nyergeljük a fehér lovat, de ez nekünk rossz volt”. És ő meg erre azt mondja, hogy „oké, ez nektek rossz lehetett”. Legalább ezt el kéne érni ezzel kapcsolatban.

De a románok inkább azt mondják, hogy „ez nekünk jó”, hiszen most be akarják vezetni a Trianon-ünnepnapot.

Nem tudom, hogy meg fog-e ez a folyamat végül állni, de ez igazi, klasszikus provokáció. Merthogy erre milyen válasz lehet magyar részről? Elkezdünk egymásra licitálni, és mi meg ünnepnappá tesszük Bukarest osztrák-magyar hadsereg általi elfoglalásának napját? Erre ők meg azt mondják, hogy

jó, akkor állítsunk egy 63 méteres Avram Iancu-szobrot Borsnál a határon? Ez egy licit lenne, aminek soha nincs vége,

szóval ez a Trianon-ünnepnap tényleg egy igazi hülyeségnek tűnik.

Múltkor egy nyugat-európai diplomata mondta nekem, hogy „úristen, ez a magyar Trianon-emlékmű milyen borzalmas, és hát ez háborút jelent, meg minden”. Erre mondtam neki, hogy az a helyzet, hogy Bukarestben tíz évvel ezelőtt felvésték a diadalívre újra Budapest nevét. Nem tartom túl kedves gesztusnak, nyilván ennek is megvan a hergelés része, de ha ez nekik jó, nekem mindegy. Én nem járok arra, nem idegesít. Most az, hogy itt lesz egy Trianon-emlékmű – lehet nyilván vitatkozni az emlékezetpolitikai minőségéről –, az miért nem mindegy nekik?

Önnek mi a véleménye az emlékmű koncepciójáról?

A kutatócsoport részéről van egy olyan policynk, hogy nem kommentálunk emlékezetpolitikai lépéseket. Ezt az előbb részben megtettem, és nem lettem boldogabb. Nekem személy szerint az emlékmű megkönnyebbülés volt művészileg, mert attól féltem, hogy valami nagyon gagyi lesz. A kivitelezése viszonylag modern, elgondolkodtatja az embert. Egry Gábor kollégám felvetett jogos szempontokat a tizenháromezer településnévvel kapcsolatban, amik fel lesznek vésve, azoknak egy részét ugyanis legfeljebb csak nagyon rövid ideig hívták azon a magyar néven, ami felkerül az emlékműre, ő ebben irredentizmust lát, én nem volnék ilyen határozott.

Azt is fel szokták vetni, hogy számos olyan település is fel lesz vésve, ami bár egykor a történelmi Magyarországhoz tartozott, de valójában nem is laktak ott sosem magyarok.

Önmagában ez egy emlékeztető, hogy ilyen volt.

Benne van az is, hogy ilyen lesz?

Nem feltétlenül. Ez olyan, mint a Nagy Magyarország-matricák az autókon. Ha megkérdeznek pár embert, akik ilyet hordanak az autóikon – bár már jóval kevesebbet látni, mint korábban –, akkor nagyon különböző dolgokat fognak mondani. Nem hinném, hogy egységesen azt mondanák, hogy azért, mert ezeknek a területeknek vissza kell térniük. Olyanokat mondanának, hogy ez emlékeztetés, meg hogy a nagyapjuk onnan jött el, és ez emlék, meg hogy bántják ott a magyarokat, és így szolidarítanak.

Ha már a revizionizmusnál tartunk: ha nem lett volna Trianon, akkor most egy csomó, nagy létszámú nemzetiség lenne Magyarországon, valószínűleg saját pártjaik lennének és nemzetiségi nyelveken szólalnának fel a parlamentben. Vajon ilyen helyzetben tudna-e a magyar jobboldal példát mutatni, és megadnák-e azt a nemzetiségeknek, amit most elvárnak a határon túli magyaroknak: autonómiát, jelképhasználatot, és ilyesmiket?

Jogos felvetés, de egyébként

az sem biztos, hogy Trianon másként ne következett volna be: nem Trianonnak hívták volna, nem így zajlott volna le,

és a határok is tágabbak lennének, de akkor is látni kell, hogy az elmúlt kétszáz évben a legdinamikusabb, és egyébként kifejezetten modern eszmeáramlat Közép-Európában a nacionalizmus volt, aminek mindig szokás a retrográd oldalait nézni, miközben a 19. században elképesztő mozgósító erővel bírt, és aminek egy sor progresszív dolog köszönhető Magyarországon is.

Ha most körbenézünk, amit Budapesten látunk, bizonyos értelemben az is a nacionalizmus terméke: építettünk egy akkora parlamentet, mint az angoloké, és építettünk egy birodalmi fővárost magunknak. Ehhez kellett motiváció és egy ideológiai alap, amit akkor a liberális nacionalizmusban találtak meg, és úgy gondolom, hogy az elmúlt kétszáz évben Magyarország legproduktívabb eszmeáramlata volt. A két világháború közti időszak és a szocializmus modernizációs kísérletei összességében kevesebb nyomot hagytak, mint ez a 19. századi liberalizmus.

A legfőbb problémám, ami miatt a kérdésre nehéz válaszolni, az az, hogy nem tudjuk, hogy milyen lenne akkor a magyar jobboldal, ha nem lett volna Trianon. Valószínűleg kevesebb tere lett volna annak az autoriter konzervativizmusnak, ami a két háború között dominált.

Az kétségtelen, hogy lennének a parlamentben román képviselők, területi autonómiájuk már nem biztos, hogy lenne.

A legvérmesebb magyar nacionalisták sem gondolták azt még a dualizmus alatt sem, hogy el kellene, hogy tűnjenek a nemzetiségek. Azt gondolták, hogy akiket lehet, azokat meg kell próbálni asszimilálni: főleg a németeket, szlovákokat, zsidókat. Nyilván a románokat meg a szerbeket nem nagyon lehetett volna a vallás miatt. A cél inkább az volt, hogy a magyar nemzetiséget kulturális és mindenféle szempontból hegemón helyzetbe hozzák a Kárpát-medencében.

Az üzenet az volt, hogy maradhatsz román, szerb vagy szlovák, de otthon a kis faludban. Csak akkor paraszt maradsz. De ha azt akarod, hogy a gyerekedből nadrágos ember legyen, akkor magyarrá kell válnod. Ma már abszurdnak hangzik, hogy a középiskola azért középiskola, mert középosztályt nevelt, de akkor a cél az volt, hogy az érettségizett ember, a középosztálybeli, az már legyen magyar.

Pont ezt a logikát tükrözi az új ukrán oktatási törvény is.

Hát igen, csak azért eltelt száz év, nem tudom mennyire jó érzés ugyanabba a folyóba lépni. Sajnos nem nagyon tudok megértő lenni ezzel kapcsolatban. Lehet persze azt mondani, hogy az orosz kisebbség miatt találták ki, de engem a kárpátaljai magyarok érdekelnek, szóval úgy gondolnám: oldják meg úgy, hogy nekik ne legyen rossz. De nem ebbe az irányba megy a folyamat, ahogy látom. Most közigazgatási átszabás is van, tehát még rá is tesznek egy lapáttal.

Egy százötvenezres kisebbséget – ami lehet, hogy nem is annyi már, mert Ukrajnában 2001 óta nem tudtak összehozni egy népszámlálást – így vegzálni, hogy legfeljebb talán az óvodában még tanulhatsz magyarul, de utána felejtsd el, ez egészen hihetetlen foka a kicsinyeskedésnek.

Önt konzervatívnak szokták mondani…

Nem szeretem az ilyen címkéket, de oké, legyen.

Milyen egy igazi konzervatív ember?

Fogalmam sincs. Két dolog hallatlanul fontos: ne hallgassa fülhallgató nélkül a fociközvetítést a vonaton, meg ne dobálja el a túrórudis papírt. De én igazából lejöttem arról, hogy ideológiai trénere legyek bárkinek. Mindenki tartson rendet és mértéket a saját kicsi életében, én is megpróbálom az enyémben.

Ez a Fidesz-árva magába zárkózása, amit most hallottunk?

Nem tudom, hogy Fidesz-árva vagyok-e.

Őszintén szólva nem érdekel annyira a politika már, de az, ami a szakmámban zajlik – akár az egyetemen, akár az akadémián –, az nem tölt el felhőtlen örömmel.

Az MTA-s kutatóhálózat szétverése mennyiben érintette önöket?

Azért még nincs szétverve. Együtt van egy szakmai szintén kiváló csapat az MTA nélküli Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében és büszke vagyok, hogy ott dolgozhatok. De sajnos tőlünk is elmentek kitűnő kollégák a bizonytalanság miatt, és nem feltétlenül csak a nagy nyilvánosságot kapó nevekre gondolok. Egyébként meg lehet nézni, hogy a Történettudományi Intézetnek melyek a jelenlegi zászlóshajó-projektjei: Szent Korona, magyar őstörténet, családtörténeti kutatócsoport, Trianon, Szigetvár és Mohács, kulturális ellenállás az államszocializmusban.

Ha nagyon gondolkodnék, sem tudnék ennél nemzetibb tematikát kitalálni, mégis ömlött ránk a sok hülyeség az elmúlt másfél évben.

 A Trianon 100 kutatócsoport projektje 2021 közepén ér véget. A most lezárult hároméves értékelésen a legjobb osztályzatot kaptuk a három anonim értékelőtől, szóval azért bizakodó vagyok. 2021-ben reményeim szerint az eddig megjelent öt saját kötet mellé oda tudunk tenni még 7-8 könyvet, több tucatnyi folyóiratcikket, népszerűsítő írást, blogbjegyezést, angol, francia nyelvű tanulmányokat, könyveket.

Mi kellene, hogy a magyar történetírás következő nagy feladata legyen?

Hú, ez hirtelen jött…

Úgy is kérdezhetjük, hogy mi lenne a következő nagy projekt, amire pályázna.

Én alapvetően a két világháború közötti időszakkal foglalkoztam, de a csápjaim kinyúlnak azelőttre és azutánra is. Ami foglalkoztat, a trianoni menekültekről szóló monográfia után az az Erdély-élmény Magyarországon, meg hogy mik a magyar identitás ismertetőjegyei.

Egyfajta nemzetkarakterológiát csinálna?

Egyre inkább azt gondolom, hogy van ilyen, igen, bár ezt az egyetemi éveimben még hülyeségnek tartottam. Nem a szó száz évvel ezelőtti értelmében persze, de vannak kulturális reflexek, attitűdök, berögződöttségek, egyfajta közös halmaz, ami relatíve jól körülírható.

Például a magyar nemzettudat nagyon erősen területhez kötött. Bizonyos értelemben akik elmentek Nyugat-Európába, vagy a tengerentúlra, azok kvázi meghaltak: talán mert „áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”, nem tudom. Más közép-európai államokban, például Lengyelországban az emigrációnak egészen más a helyiértéke. Nálunk meg a rendszerváltás óta az irodalmi köztudatba Nyugaton élő alkotó kettő került be: közülük csak az egyik, Márai az, aki többé-kevésbé konszenzuális. A másik Wass Albert. A nyugati magyar emigráns-irodalomból más a kánonba, a tankönyvekbe nem került be. Ennek nyilván oka van, mégpedig az, hogy aki elment, az a közmegegyezés szerint nem tartozik közénk, az felrúgott egy megegyezést.

Meg ami még szintén érdekelne, az a Horthy-korszak olyan vetületeinek a kutatása, amik eddig háttérben voltak: milyen volt a civil társadalom, a turizmus, hogyan töltötték az emberek a szabadidejüket, ilyesmikben látnék fantáziát. Ugyanis a Horthy-korszak nyomai a mai napig itt vannak velünk.

Például kevesen tudják, hogy miért a trappista sajt a magyar lakosság jelentős része számára A Sajt. 1941 januárjában hozott a minisztertanács egy döntést, ami a hadigazdálkodásra való áttérésre szólt. Ebben ki van mondva, hogy a begyűjtött tejmennyiség harminc százalékából kemény sajtot kell készíteni, és ennek hetven százaléka trappista típusú félzsíros sajt legyen. Ez tehát egy hadisajt, amit központilag döntöttek el, aztán a kommunisták alatt is megmaradt.

Vagy mondhatnám a jobboldali közlekedést is. Fel szoktam tenni a kérdést a diákjaimnak, hogy mi történt 1941. november 9-én. A német csapatok Moszkva előterében megálltak. Magyarország egész területén a jobboldali közlekedés lett érvényes. A mai mindennapi életünkre melyik van nagyobb hatással? Szerintem az, hogy először általában balra nézünk, ha lelépünk a járdáról.

FOTÓK: Bakó Bea / Azonnali

Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek