Kilenc politikus, akiről 2019-ben hallottál először, de idén még többet fogsz

Szerző: Techet Péter
2020.01.01. 07:30

2019-ben még nem is nagyon ismerted a nevét (legalábbis politikusként) – a jövő azonban az övé. Az Azonnali mutat neked kilenc olyan politikust, akiről 2020-ban még biztosan hallani fogsz.

Kilenc politikus, akiről 2019-ben hallottál először, de idén még többet fogsz

1. Miroslav Škoro

Noha a szlavóniai énekes-borász-üzletember nem jutott tovább a decemberi horvát elnökválasztáson a második fordulóba – azaz államelnök már bizonyosan nem lesz jövőre –, a választásnak mégis ő legnagyobb nyertese: a semmiből, pár szélsőjobboldali pártocskával a háta mögött a szavazatok majdnem negyedét szerezte meg. Škoro sikeresen szólította meg a konzervatív kormánypárt, a HDZ mérsékelt irányvonalával egyre elégedetlenebbeket. Azt is lehet mondani, hogy Andrej Plenković HDZ-elnök és horvát kormányfő mögül a hagyományos tudjmani választói réteg átállt Škorohoz. Konkrétan Franjo Tudjman egyik fia is.

Škoroval a horvát szélsőjobboldal hatalmas esélyt kapott: a sok pártra szakadt és karizmatikus politikusokban nem bővelkedő oldal talált egy személyt, aki sármosságával meg tudja szólítani végre a nacionalizmusra mindig is fogékony horvát választói réteget. Nem hiszem tehát, hogy Škoro a választás után eltűnik, és visszamegy énekelni, céget vezetni, borászkodni.

Sokkal valószínűbb, hogy pártot, mozgalmat alapít – például Szuverenisták néven, mert a decemberi első forduló választási éjszakáján ő maga és szélsőjobboldali hívei (például a HDZ-ből kicsapott, iszlamofasiszta volt kultuszminiszter, Zlatko Hasanbegović) ekként beszéltek magukról. Ez pedig óriási veszély lesz Andrej Plenkovićra, akinek HDZ-je annyira mérsékelt és „európai értelemben vett konzervatív”, hogy az Európai Néppártnak és a német uniópártoknak már ő az új lieblingje – de közben elvesztette a HDZ nacionalista szavazóit. Škoro a HDZ-t megverte egész Szlavóniában és Zágrábban.

Egy Škoro-párt gyökerestül forgathatja fel a horvát politikát – ugyanis ezzel a térség utolsó nagy tömegpártját, a még mindig félmilliós (!) párttagságú HDZ-t is elérheti a végzet.

Egyértelmű: Plenković nem akart horvát Orbán lenni. De Orbánra Horvátországban is van igény.

Talán éppen egy volt pécsi konzul – mint Miroslav Škoro – fogja ezt az igényt beteljesíteni.

2. Peter Buttigieg

A januárban még csak harcminnyolcéves Buttigieg is egy olyan politikus, aki ugyan elbukja majd, amire jelenleg pályázik – azaz az amerikai demokraták elnökjelöltségét –, de mégis ott marad a színpadon győztesként. Buttigieg a szellemileg nagyon roskatag demokrata elnökjelölti viták új meglepetésfiúja. Nem sorolható be a hagyományos táborokba (Bernie Sanders szocializmusától ugyanúgy messze áll, mint Joe Biden statusquo-szemléletétől), sőt, még az amerikai társadalom hagyományos törésvonalaiból is kilóg. Egy indianai kisváros (szülővárosa) polgármestere, aki megjárt több frontot, és most is büszke veterán. Gondolhatnánk, hogy az ilyennek a republikánusok között a helye! Elvégre a család is fontos számára: házas ember – csak hát egy férfivel házas, hoppá. Tehát

egy meleg demokrata veterán, aki egy konzervatív kisváros polgármestere.

Buttigieg nézeteivel is ennek megfelelően lóg ki. Alapvetően progresszívnek nevezhető, de számos kérdésben nyitott akár a jobboldali értékek, akár a szocialista újítások felé is. A radbal persze utálja, a marxista Jacobin magazin úgy jellemezte: „barátságos azon demokratákkal, akik akár republikánusok is lehetnének”. Dehát nem éppen ez lenne a siker titka? A republikánusok megszólítása, az ingadozó államok megszerzése? Ezt sem a kizárólagos Trump-hisztériával – amit a demokrata pártelit és a keleti meg nyugati parti világ művel –, sem a Sanders-féle szociális tervekkel – amelyek a szegény amerikaiak világképétől is messze esnek – nem lehet. Az biztos, hogy Buttigieg nem lenne egy könnyű ellenfél Trumpnak.

A legnagyobb hátránya jelenleg azonban még a kora: túl fiatal. A második hátránya pedig, hogy a demokratákon belül még nyitva vannak rendezetlen ügyek két öregúr között (Biden és Sanders), és ez határozza meg a szavazók kedvét is. Ha azonban a két öregúr a harmadikkal, azaz Trumppal együtt nem csak közjogi, de biológiai okokból se fog indulni 2024-ben, az akkor negyvenkét éves Buttigieg új Obamaként robbanhat be. Bár a bőrszíne ehhez nem megfelelő, márpedig a fokozódó idenitáspolitikai arénában ez egy egyre fontosabb kritérium lesz. Mindazonáltal: ha a teljesen unalmas és B-kategóriás demokrata elnökjelölti versengésben van valaki, aki érdekes, és akiről még akár hallhatunk, akkor az egyik bizonyosan Buttigieg.

3. Tulsi Gabbard

A másik pedig a hawaii-i Tulsi Gabbard. Bár ő inkább sajátos. Nézetei miatt nem sok esélye van, hogy bármikor is a demokraták elnökjelöltje legyen. Csak annyit mondunk: a szélsőjobboldali Breitbart honlap Steve Bannon–Tulsi Gabbard-párost (!) álmodik a választásokba. És tény: Tulsi Gabbard, aki demokrata képviselőként nem szavazta meg decemberben a Trump elleni vádemelést, igen népszerű a republikánus és pártfüggetlen szélsőjobboldalon. Sajátossá teszi persze, hogy őmaga viszont a demokrata elnökjelöltségért versenyez.

Gabbard Szamoán született katolikus és hindu szülők gyerekeként, ő maga hindu vallású. 2003-ban önkéntesként jelentkezett az iraki háborúba. A háborúból visszatérve azonban az amerikai katonai beavatkozások nagy ellenfele lett – ami nem csak radikális baloldali körök számára, de egyre inkább az amerikai izolacionizmust hirdető, a világból kivonulást szorgalmazó alt-right-on belül is népszerűvé tette. Altright-elismertségét csak fokozta például kiálása Asszad szír diktátor mellett a szír polgárháború idején. De pozitívan áll az oroszokhoz is.

Elnökjelöltsége inkább egyfajta trollkodás: a baloldali demokratákat (Sanderst vagy Warrant) katonai- és biztonságpolitikai dilettantizmussal, a statusquo-demokratákat (Bident) meg militarizmussal, felesleges intervencionizmussal vádolja folyamatosan – gyakorlatilag ennyi a vitákban a hozzáadott értéke. Főleg az elitellenessége miatt szeretik páran a demokraták között. Van, aki szerint Sanders kutyája, azaz ő támadja le durván a pártelitet, Sandersnek pedig nem kell már durvulnia. Valóban néha van olyan helyzet a vitákban, hogy a Sanderst bírálókat Gabbard hordja le a sárga földig.

Hillary Clinton persze rögtön tudta is erre a megoldást: „Gabbard az oroszok jelöltje”.

Gabbard azonban mégsem a radbal sztárja. Izolacionizmusa és Asszad- vagy Putyin-pártisága még nem lenne ott nagy baj, de azt, hogy nem határolódott el egyszer sem a homoszexualitások elleni kampányokat vezető apjától, már nem nézik jó szemmel. Ahogy az se tetszik sokaknak, hogy a hindu Gabbard jóban van India hindu nacionalista kormányfőjével, Narendra Modival, akinek iszlámelllenes politikáját támogatja. Gabbard szerint eleve az iszlám terrorizmus a legnagyobb ellenfél, és mindenkivel össze kell fogni ez ellen – egy szívesen hallott érv ez a republikánusok széljobbján. David Duke, egykori Ku-Klux-Klán-vezér már 2016-ban azt javasolta Trumpnak: Gabbardot nevezze ki külügyminiszternek.

Gabbard valami hasonló, mint ami Jean-Luc Mélenchon vagy Sahra Wagenknecht az európai baloldalon: nacionalista, antiimperialista, elitellenes, oroszbarát. Vagy a republikánusok találják meg maguknak, és tudják beszívni a saját holdudvarukba; vagy a demokraták forgácsolásában tud résztvenni; vagy – amivel a progresszívek vádolják – harmadik jelöltként, harmadik pártként jelenik meg hamarosan.

4. Tino Chrupalla

November végén a német EU- és idegenellenes AfD új társelnököt választott: a nagyöreg Alexander Gauland helyére a szász Tino Chrupallát. Gauland addig melegítette a széket, amíg biztos lehetett benne: helyét nem egy egyértelműen szélsőjobboldali veszi át. Mint ismert: az AfD-n belül – főleg a keletnémet pártszervezetekben – nagyon erős a Flügel (Szárny) névre hallgató náci platform.

Azonban hiába erősödnek a párton belül, nem merik a teljes hatalomátvételt még bevállalni – a nyugatnémet AfD-sek (mint Gauland maga is) pedig mindent megtesznek azért, hogy ez ne is történjék meg. Éppen ezért eshetett a mérsékeltebb, nyugatnémet pártelit választása Chrupallára, aki legalább keletnémet, és mondott már keményeket választási gyűléseken, de nem tagja a Flügelnek.

Chrupalla nem túl ismert, nem túl karizmatikus. Az biztos, hogy sokat kell még azért dolgoznia, hogy bárki is vele azonosítsa az AfD-t

– és még többet azért, hogy egyre kevésbé a Flügellel. Erre a jövő év lesz számára a nyitány, amikor kiderül: mennyire tud egységesíteni, mennyire fogadja el őt a széljobbos tábor. Hogy nem lesz könnyű dolga mutatja: a társelnökséget hiába álmodta meg neki Gauland, csak alig több, mint a küldöttek fele szavazott végül rá. A sajátos nézeteiről és fellépéseiről ismert – a széljobbon kissé megmosolygott, de nagyon kedvelt – fizikus-egyházzenész Gottfried Curio sikeresen szorongatta meg. Azaz: mi lesz, ha majd egy nagyágyút küld ellene a Flügel?

5. Puzsér Róbert

Noha Puzsér Róbert nevével nem idén találkoztunk először – Puzsér Róberttel, a politikussal igen. Noha ő nem tartja annak magát, értelemszerűen elindulni a főpolgármesteri tisztségért politikusság. Az ott szerzett több, mint négy százalék amúgy nem is egy rossz eredmény, erre el lehet kezdeni építetni egy új elitellenes mozgalmat, amely főleg – öreg- és nőellenes kiszólásai miatt – a fiatal fiúk között lehet népszerű.

Puzsér tehát marad politikus 2020-ban is, látni lehet: a mögötte lévő mozgalom szervezkedik, beszélgetéseket, táborokat szervez, hopp, egyszer csak egy párt is születhet ebből.

6. Mattia Santori

A jövő évet egy fontos tartományi választással indítja Olaszország a mélyvörös Emilia-Romagna tartományban. Ha a kommunista párt egykori törzsbázisán is a Matteo Salvini-féle szélsőjobboldal triumfál – ahogy az az eddigi tartományi választásokon is történt –, akkor az a jelenlegi római kormánykoalíció mellett az olasz baloldal végét is jelentené.

Ezért amikor Salvini novemberben meglátogatta a mélyvörös Bolognát, négy fiatal jóbarát – köztük Mattia Santori – utcára hívta az embereket. Nem egy párt mellett, pláne nem egy párt által szervezetten jöttek – hanem mint a szardínia, csoportosan egy nagyhal ellen. Sokan, csoportosan, sok kis tagból állóan, egy nagy hal ellen: adódott tehát, hogy szardíniának nevezzék mozgalmukat. Több helyen is tartottak már tüntetetést, decemberben több tízezreset Rómában.

Ami tíz évvel ezelőtt az Öt Csillag Mozgalmat életre hívó grilloizmus volt, és minden ellen irányult egy nagyvezér mögött, az – a grilloizmus teljes kifulladásával – a szardíniák lehetnek:

csak ők világosan baloldaliak, antifasiszták, és nincs vezérük. Mégis: a harminckét éves Mattia Santorit hallani legtöbbször a részükről beszélni. És noha semmiféle pártról (még) szó sincs, a felmérések szerint már hat százalék őket ikszelné, ha ott lennének a szavazólapon.

Egészen bizonyos, hogy amint jövőre Salvini népszerűsége növekedni fog, az utcán vele szemben nem is annyira a kormánypolitikába odakozmált balközép és teljesen összezavarodott Öt Csillag, hanem a szardíniák veszik fel a harcot.

7. Benny Gantz

Alig egy éve lépett csak az izraeli politika színpadára Benny Gantz, egykori tábornok, aki Ellenállás néven alapított pártot. Ez aztán több jobboldali, cionista liberális párttal közösen az idei két (tavaszi és őszi) parlamenti választásra Kék-Fehér Szövetség néven állt össze. Gantznak pedig sikerült végül az, amit már mindenki csak egy új messiástól remélt: az izraeli politikát gyakorlatilag 1996 óta uraló Benjamin Netanjahu legyőzése.

Az őszi választásokon Gantz pártja egyértelműen megelőzte a Likudot, bár többsége senkinek sincs, ahhoz vagy az arabokat, vagy a nacionalista cionistákat vagy az ultraortodoxokat be kell vonni a kormányzásba. Ahogy még azt is korai lenne leírni, hogy Netanjahut nem csak legyőzte, de ki is ütötte volna a hatalomból Gantz.

Kormány még mindig nincs Izraelben, de nagyon úgy néz ki: ha lesz, azt Gantz vezetheti.

A katona-politikus persze nem sokban különbözik a Likudtól, maga is cionista és jobboldali, talán kicsit liberálisabb és az arabokkal párbeszédképesebb. De Izraelben gyakorlatilag megszűnt a baloldal (a búslakodó izraeli baloldali értelmiségből már sokan inkább az arab pártokat ikszelik), azaz Gantz nem politikai vagy tartalmi, inkább stiláris fordulatot jelentene. Inkább arról van szó, hogy mögötte állt fel az askenázi elit (nem véletlen, hogy a katonaságból jön), amely mindig is kicsit kétkedve nézte a szefárdokból verbuválódott, alacsonyabb társadalmi státuszú Likudot.

8. Adrian Zandberg

A történészként végzett és informatikusként is dolgozó lengyel újbaloldali politikus nem teljesen új: a radbalos Razem (Együtt) párt 2015-ös megalapításában résztvett, akkor egy jó tévészereplése tette ismertté, és a Razemet a semmiből a három százalékig lökte. Parlamenti bejutásra persze ez sem volt elég. Ez csak idén jött el, amikor posztkommunista és progresszív pártokkal összeállva került be a Szejmbe – több, mint százezer preferenciaszavazatot kapva. A Razemből, a posztkommunistákból és a progresszívekből mára összeálló Lewicának (Baloldalnak) fontos szereplője.

A lengyel baloldal már nem a neoliberálisok hátán és háta mögött akar építkezni (ennek kudarca az EP-választásokon megmutatkozott), hanem önálló erőként. Itt Zandberg, aki teljesen mentes már csak fiatal kora és dániai nevelkedése miatt is a posztkommunizmustól, fontos szerepet fog vinni. Ezzel pedig

Lengyelország lehet az első visegrádi állam, ahol a posztkommunistákat meghaladva, az új- és radikális baloldallal kiegészült új erő születik.

Eddig az egész térségben erre csak Szlovénia volt képes, de az úgyis már Nyugat. Azaz Zandbergre érdemes lesz főleg a Mérce szerzőinek és olvasóinak figyelniük, akiknek egyelőre még az első lépéseket se sikerült megtenniük ahhoz, amit Zandberg jó öt éve elkezdett.

9. Manfred Haimbuchner

Az osztrák FPÖ alsó-ausztriai elnöke nem idei születés, már jó tíz éve ő határozza meg a tartományi pártszervezetet. Ami miatt mégis idén került sokszor címlapokra, megalapozhatja országos(abb) karrierjét: ő állt ki legelőször és legegyértelműbben Heinz-Christian Strache, bukott FPÖ-s alkancellár pártból való kirúgásáért. Már a szeptember végi választások után, amikor az FPÖ éppen az ibiziai videónak és Strache további pénzügyi botrányainak köszönhetően rosszul szerepelt, megüzente: Strachénak mennie kell.

Végül ősszel egy operett lett az egészből: Strache visszavonult, majd visszajött, kérte a bécsi pártelnökséget, ezt nem kapta meg, végül kirúgták, és most új párt mögött tűnhet fel jövőre. Haimbuchner azok egyike, akik szerint az új FPÖ-nek másnak kell lennie, mint a stracheinak: nem harsánysággal és egyetlen ember mögé felállva, hanem szakpolitikával és több arccal kell kampányolnia. Andreas Mölzer, a párt nagyöregje szerint Norbert Hofer pártelnök és Herbert Kickl frakcióvezető mellett Heimbuchner lehet ez a harmadik arc, aki tartományi szinten mutatta már, hogy jól együtt tud működni az ÖVP-vel.

Ha érdekel, mennyire volt igazunk egy évvel ezelőtt: a tavalyi listát itt érheted el.

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek