Kilenc politikus, akiről 2019-ben hallottál utoljára

Lassan vége az évnek. Búcsúzzunk azon politikusoktól, akiknek kitelt mostanra az idejük! Az Azonnali megmutat kilenc olyan politikust, akikről joggal mondhatja mindenki: ennyik voltak.

1. Peter Pilz

Az osztrák Schiffer Andrásnak idén nem sikerült már a bravúr: a Zöldek ellenében gründolt saját listájával nem jutott be a parlamentbe. A kérlelhetetlen korrupcióellenességéről, baloldaliságáról, óvatos EU-kritikájáról, iszlamizmus-ellenességéről és a konzervatív nyári egyetem lánygyakornokai iránti közeledéseiről ismert politikus idén több, mint harminc évnyi parlamenti képviselősködés után elbúcsúzhatott a Ringstrasse-i épülettől.

De nem marad teljesen politika nélkül. Még a kampányban megcsinálta a baloldali bulvárt, a ZackZack online portált: ide ment át, azóta itt kommentál. Most például innen lövi egykori zöld párttársait, akik leállnak koalíciózni Sebastian Kurzékkal.

2. Jeremy Corbyn

A brit Munkáspárt vezetője hiába szerezte meg a pártot a pártelittel szemben (köszönhetően egy nagy tagbeléptetési és tagbelépési hullámnak), és tudta Therese May-t 2017-ben megszorongatni – idén tízmillió voks feletti eredményével is az angol választási rendszer sajátosságai miatt történelmi bukást szenvedett el. Nem is maradt más hátra neki: saját körzetének megnyerése után bejelentette azonnal, hogy soha nem fogja a Labourt már más választáson vezetni.

A radikális baloldali, pacifista, republikánus és Izrael-kritikus Corbyn felörlődött a brexitben. Ömaga – ahogy az angol munkásmozgalom hagyományosan – nem volt nagy híve az Európai Uniónak. De mivel végül a kilépés ügye egy jobboldali nacionalista téma lett, ami mögött neoliberális érdekek (egy még inkább szabályozatlan brit piac vágya) jelentek meg, a Labour és Corbyn se tehetett mást, mint ímmel-ámmal kicsit a maradás mellett maradt. Azaz nem is: hanem egy új népszavazást sürgetett. Ahol viszont nem tudni, mi lett volna a Labour álláspontja.

Ergo a brexitkérdésben Corbyn teljesen érthetetlenül beszélt. Ez a balliberálisok szerint azért van, mert Corbyn nem mert beleállni teljesen a remain-kampányba. A radbalosok szerint viszont éppen a brexitet kellett volna teljességgel támogatni, és akkor nem úszik el egész Észak-Anglia.

Ez mára hitvita. Corbyn, aki több mint harmincöt éve parlamenti képviselő, idén azonban a múlté már. Nagy kihívás ez a Labour számára: tovább radikalizálódik, akár a pártszakadás veszélyével; vagy elmegy az urbánus hipszterek pártjának (mint a nyugat-európai zöldek), feladva minden reményét egy országos győzelemre?

3. Evo Morales

Ami nem sikerült bő tíz éve Rózsa-Flores Eduardónak – azaz a fehér felsőközéposztály ügynökeként kinyírnia az indián őslakosok által kedvelt Moralest –, az idén politikailag összejött Washingtonnak és a fehér középosztály „titkos fővárosának”, Santa Cruznak La Paz ellenében.

Morales lemondott, miután választási vitába bonyolódott. A jobboldal veheti át az országot, Morales pedig írhatja (vagy szellemi képességei alapján: irathatja) emlékiratait Mexikóban. Csak meg ne találja egy jégcsákány!

4. Angelo Sodano

Legelőször XVI. Benedek pápa embereivel kellett leszámolnia, így került le gyorsan a Hittani Kongregáció (azaz a katolikus egyház tanítóhivatala) éléről a regensburgi Gerhard Ludwig Müller, aki hálája jeléül a pápa teológiai dilettantizmusáról szokott nyilatkozgatni azóta.

Idén jött egy újabb skalp: a kilencvenkét éves (tehát vatikáni körökben még elég fitt és fiatal) Angelo Sodano visszalépett – természetesen önként és dalolva – a Kardinálisok Kollégiuma éléről. Ferenc pápa – értelemszerűen nagyon megdöbbenve és sajnálkozva, valamint érdemei elismerése mellett – a lehető leggyorsabban elfogadta a visszalépést, nehogy még Sodano meggondolhassa magát.

Sodano a vatikáni belpolitika (igen, van ilyen!) régi motorosa. Betöltötte ő már a pápai állam „külügyminiszteri“ és „miniszterelnöki“ posztjait is, ahogy jelentős diplomáciai karrierre is visszatekinthet. Ő volt a vatikáni nuncius Chilében Pinochet uralmának kezdetén, és sokan azzal vádolták, hogy támogatta a jobboldali katonai puccsot.

Az utóbbi időkben azért érték bírálatok, amiért a megrontási ügyek eltussolását támogatta – mondván: elég, ha az egyház ezt önmagán belül lerendezi. 2010-ben, amikor több pedofilbotrány is kiderült, Sodano XVI. Benedek pápa elleni támadást látott csak a leleplezésekben. Ferenc pápa sohasem kedvelte, az egyházon belüli nyitás egyik akadályának tartotta.

5. Petro Porosenko

A 2014-ben Ukrajna államfőjévé választott csokigyáros nem tudta megtartani idén a pozícióját, mert egy színész, Vologyimir Zelenszkij legyőzte. Zelenszkij teljesen új motoros az ukrán politikában, a szokásos kelet-nyugati törésvonalat is meghaladja (maga zsidó vallású és orosz anyanyelvű).

Porosenkónak aztán a pártja is elvérzett az idei parlamenti választásokon. Hogy teljesen eltűnik-e ezek után a politikából, vagy mint Julija Tyimosenkó, örök vesztesként, de letolhatatlan kavaróként ott marad-e, azt nem látni még. De fontos szerepet – gyárainak vezetésén kívül – már nem fog játszani.

6. Borkai Zsolt

Az Audi-várost 2006 óta irányító polgármester idén pár Aperolon és hölgyön elcsúszott egy adriai yacht fedélzetén. Hogy volt-e kokain, vagy prostituáltak voltak-e a lányok, ugyanúgy egyelőre mindenki csak találgatja, mint azt is, hogy a félrelépés, a szex volt-e az igazi botrány vagy a Borkai körüli ingatlanüzletek, amelyekről a HVG már hét éve eleve be is számolt.

Ez alapján viszont Gréczy Zsolt sajátos portréfotói – a magány szomorúságán túl – nem sokban különböznek Borkai homevideóitól. A lényeg: Borkai nyitotta a sort, de mára Gréczy se politikus. Wittinghof Tamás még az.

7. Joseph Muscat

A baloldali politikus 2013 óta állt Málta élén, és – mivel a szigetországban a másik szigetországgal ellentétben a helyi Labour elég erős még mindig – jó eséllyel maradhatott volna ott idén is.

Muscat 2013 óta – a Panama Papersből kikerült információk hatására – mindig meg lett vádolva korrupciós ügyekkel. A vádak akkor lettek elég komolyak, amikor az ügyeket felgöngyölítő Daphne Caruana Galizia újságírónővel 2017-ben egy autóba rejtett bomba végzett. Miután idén novemberben – a Galizia által feltárt ügyekkel összefüggésben – egy fontos máltai üzletember ellen vádat emeltek, aki vélhetően több Labour-politikust is megkent, Muscatnak nem maradt más választása: hiába népszerű politikus, vette a kalapját.

8. Michel Barnier

A brexitnek még nincs teljesen vége, de egy valami biztos: a brexittárgyalásokat az EU oldaláról vezető Michel Barnier nem lett idén az Európai Bizottság elnöke. Emmanuel Macronnak – a kelet-európaiakkal közösen – sikerült elkaszálnia a Spitzenkandidat-rendszert, de

Az elegáns francia diplomata karrierje így vélhetően a brexit befejezésével véget ér.

9. Alessandra Mussolini

Az idei EP-választáson a Mussolini-család biztosra akart menni: nemcsak a diktátor unokája, Alessandra indult a Forza Italia színeiben, de dédunokája, Caio Iulio Cesare is – ő ráadásul eleve a neofasisztáknál. Ám egyik se jutott végül be az Európai Parlamentbe, így Mussolinik nélkül marad az EP.

Alessandra Mussolini is neofasisztáknál kezdte, de a kilencvenes években Silvio Berlusconi pártjába szelidült. Innen néha ki-, majd visszalépett, de ez már csak inkább amolyan római temperamentum, nem sok köze volt ideológiai kérdésekhez. Nagyapját mindig megvédte, de inkább csak mint rokon, noha nem is határolódott el sohasem a fasizmustól – amint azt az Azonnalinak idén márciusban, még EP-képviselőként adott interjújában is előadta.

Nemrég például egy olasz magántévé műsorában a szexizmusról nyilatkozott meg: szerinte a nők könnyebben elbújhatnak ez elől, de egy férfit már az is sérti, ha azt mondják neki, hogy „kicsije van”. A műsorvezető menteni akarta a helyzetet, mondván: Mussolini a férfiak testméretére utalt.

Mennyire jött be a tavalyi lista? Olvasd vissza!