Tíz dolog, ami fontos volt a világban 2019-ben

Előretört a zöldmozgalom, impeachelték Donald Trumpot, milliók tüntettek Hongkongban, egy vodkaredbull-mámorban eltöltött estébe belebukott HC Strache, Boris Johnson kockáztatott és nyert, Európa vezetői pedig mindenki feje fölött döntötték el, hogy ki vezeti öt éven át az EU-t: az Azonnali összeszedte a tíz legfontosabb eseményt, amire érdemes volt idén odafigyelni a világban.

1. Ég az erdő, jönnek a zöldek, (Nyugat-)Európát pedig végre érdekli a klíma

Ha van nyertese az idei évnek, akkor az biztosan a zöldmozgalom az. Persze, évtizedek óta tudjuk, hogy létezik ember által okozott környezetszennyezés, hogy van klímaváltozás, hogy a decemberi 50 fok Ausztráliában még akkor sem feltétlenül jó jel, ha ott történetesen most van nyár, hogy nem jó, ha az amazonasi esőerdő – bár közkeletű felvetéssel ellentétben nem a Föld tüdeje – minden nyáron kigyullad, ahogy az sem új, hogy a jégtakaró brutális mértékű olvadása előbb-utóbb majd veszélybe sodorja a holland mélyföldet meg Velencét.

Az EP-választásokon Nyugat-Európában, de főleg Németországban elképesztő mértékben törtek előre a Zöldek, a globális klímasztrájk nagyon durván mobilizálta a bolygó jövője miatt aggódó fiatalokat, Greta Thunberg meg húsz napon át vitorlázott át az Atlanti-óceánon, csak hogy ne kelljen repülőre ülnie. A zöld témák közbeszédbe emelése örvendetes, persze a mozgalom is kitermelte a saját fanatikusait és futóbolondjait, például az Extinction Rebellion nevű szervezetet, amely több nyugat-európai nagyvárosban is útkereszteződéseket lezárva bénította meg a közlekedést a Földanya nevében, hogy aztán minden autósnak, sőt, még a buszoknak is jókora kerülőt kelljen tennie, emiatt még több károsanyagot puffogtatva a levegőbe. A kihaláslázadók itthon is aktívak voltak, szerveztek Budapesten fast fashion elleni bojkottot (!), felszólították a magyar újságokat, hogy szíveskedjenek a klímaváltozás helyett a klímakatasztrófa vagy klímaösszeomlás szavakat használni (!!), meg persze rendeztek klímatemetést (!!!) is.

Persze mikor azt mondjuk, hogy remekül sikerült tematizálni a zöld ügyekkel a közbeszédet, tegyük hozzá, hogy szinte kizárólag csak Nyugat-Európában. Az EP-választáson Dél-, Közép- és Kelet-Európában nem létező fogalom a zöld áttörés, a képzeletbeli vasfüggöny mögötti országok 199 európai parlamenti székéből csupán hat a zöldpárti, Dél-Európa 181 székéből pedig összesen három. (Illés Gergő)

2. Nesze neked, európai demokrácia

Te tudtad idén év elején, hogy ki az a Manfred Weber vagy Frans Timmermans? Ha odafigyeltél a hírekre, akkor valószínűleg igen, miután a két férfi Spitzenkandidatként a legesélyesebbnek nézett ki a következő Európai Bizottság vezetésére. Na és azt tudtad, hogy mégis kicsoda is az az Ursula von der Leyen? Nem? Ne magad hibáztasd, a volt német védelmi miniszter bármily jó kapcsolatokat is ápol a globális elittel és bármily régóta is politizál,

Pedig mégis ebből a kedves német néniből lett az Európai Bizottság új elnöke, Weber és Timmermans pedig toporoghatnak egyhelyben, hiszen hiába kampányoltak több hónapon át, mindketten ugyanazt csinálják, mint eddig: Weber az EPP-frakciót vezeti az Európai Parlamentben, Timmermans pedig a bizottság alelnöke. Akkor mégis hogyan lett bizottsági elnök a totálisan ismeretlen, és védelmi miniszteri tevékenysége miatt rengeteget kritizált von der Leyenből? Hát úgy, hogy mikor az EP-választás után arra került volna a sor, hogy a tagállami állam- és kormányfők a rendelkezésre álló csúcsjelöltek, vagyis Spitzenkandidatok közül válasszanak maguknak új bizottsági elnököt, kiderült, hogy az esetlen Webert igazából senki (de főleg Macron) nem akarja, a rafkós holland Timmermans pedig túl sokat akadékoskodott jogállamisági kérdésekkel, ezért a V4-ek Olaszországgal karöltve megfúrták.

Az ötletekből ily módon kifogyva a tagállamok arra jutottak, hogy kell egy ejtőernyős, aki valahogy minden tagállamnak jó lesz. Így szülte meg a Bundesmutti az Euromuttit. Az év legsikeresebb politikai rebrandingje volt ez, ahol a Panzer Uschinak gúnyolt von der Leyenből valamiféle modern Európé lett – ráadásul a három nyelven folyékonyan beszélő, joviális és kameraképes von der Leyen mindenkinek jó volt valamennyire: a vadkeletnek azért, mert van hét gyereke, a fejlettnyugatnak meg azért, mert kellően progresszív és beágyazott (meg migránsbarát, még egy menekültet is befogadott magához anno!). Európa meg reménykedhet, hogy öt év múlva már számítani is fog valamit, hogy mire szavazunk, és nem valami fejünk fölött kinevezett kompromisszumember lesz a bizottsági elnök. (Illés Gergő)

3. Milliók tüntetnek Hongkongban

A nyári uborkaszezon egyik legnagyobb híre volt, hogy Hongkongban milliós tömegeket megmozgató tüntetéssorozat indult egy törvénytervezettel szemben, ami lehetővé tette volna a hongkongi hatóságoknak, hogy a Kínai Népköztársaság számára kiadjanak gyanúsítottakat és szökevényeket. A hongkongiak szerint ez egyáltalán nem elfogadható, mivel a kínai bíróságok elfogultak, és így Peking a politikai ellenlábasaival is leszámolhat. A hongkongi kormány végül levette a napirendről a törvénytervezetet, azonban ez messze nem jelentette a tüntetések végét, sőt, ezután durvultak el igazán: a demokráciapárti tüntetők ezután azt követelték, hogy a szerintük inkább kínai érdekeket szem előtt tartó hongkongi kormányzó, Carrie Lam hagyja el a hivatalát és kezdődjön meg Hongkong valódi demokratizálódása.

A már június eleje óta tartó tüntetéssorozatnak nemcsak a céljai, hanem időközben az intenzitása is változott: a kezdeti békés tüntetéseket felváltották az erőszakos események, ahol a békésen tüntetőket a rendőrök erőszakkal próbálták feloszlatni, de a rendőri összecsapások mellett maszkot hordó baseballütős ellentüntetők is megjelentek, akik nekimentek a tüntetőknek, amit a rendőrök csak tisztes távolból figyeltek. A tüntés eszkalálodását jelzi, hogy már több haláleset is történt.

Az egész tüntetéssorozat oka, hogy Hongkong 1997-ben angol gyarmati múltjától megszabadulva visszakerült Kínához, ahol az „egy ország, két rendszer” elv értelmében Hong Kong további 50 éven keresztül megtarthatná a gyarmati időkben kiépült politikai rendszerét, de Peking folyamatosan terjeszti ki hatalmát a városállamra. 2019 biztos, hogy fontos év volt a hongkongiak számára, de kérdés, valóban sikerül-e meggyőzniük Pekinget és elindulni a demokratizálódás felé,

(Karóczkai Balázs)

4. Észak-Macedónia még nevet is váltott az EU kedvéért, ami viszont kikosarazta

Igazi európai sikertörténet lehetett volna a macedón-görög névvita rendezéséből. Lehetett. Volna. Ehhez képest könnyen lehet, hogy a két ország közötti megbékélésből nem is lesz semmi, pedig minden olyan szépen indult. A szociáldemokrata macedón kormány átvert a parlamenten egy kétharmados kezdeményezést az ország nevének Észak-Macedóniára való megváltoztatásáról, majd ezt megnépszavaztatta a kétmilliós miniállam lakóival. Erre azért volt szükség, mert a névváltás után a görögök végre vállalták volna, hogy nem blokkolják az ország neve miatt annak csatlakozási tárgyalásainak elindítását az EU-val és a NATO-val.

Persze a geopolitikai jelentőségű kérdést hamar identitáspolitizálásra kezdte felhasználni a névváltást ellenző, Gruevszki-féle jobboldal, meg sok, a döntést ellenző civil, akik bojkottálták a népszavazást. Bár így a részvétel gyászosan alacsony, csupán 35 százalékos lett, a Zoran Zaev-féle macedón kormány így is átnyomta a névváltást, a nyugati sajtó történelmi jelentőségű döntésről cikkezett, és mindenki azt hitte, hogy ennek a nagyon balkáni névvitás történetnek már egy életre búcsút mondhatunk. Nagyon nem: bár a NATO-csatlakozás hamarosan valósággá is válik és a görögök már nem blokkolják szegény, immár észak-macedónok csatlakozási tárgyalásainak elindítását az EU-ban sem, a fránya tárgyalások elindítását csak halogatni próbálta az Európai Tanács.

A hidegzuhany akkor jött az észak-macedónok (valamint szintén a tárgyalások elindítására váró albánok) számára, mikor mindenki azt várta, hogy az Európai Tanács végre rutinszerűen októberi ülésén megszavazza a csatlakozási tárgyalások elindítását, viszont Emmanuel Macron egyszerűen megvétózta a dolgot. Felelőtlenség volt, hiszen ezzel veszélybe került az észak-macedón EU-párti kormány léte is: Zoran Zaev miniszterelnök előrehozott választásokat írt ki a francia vétó miatt,

Jelenleg a Gruevszki-féle nacionalista VMRO-DPMNE nyerésre áll, és ha megint megszerzik a hatalmat, akkor oda minden munka, amit az EU Zaevvel karöltve az elmúlt pár évben elvégzett. (Illés Gergő)

5. Megindult az impeachment Trump ellen 

Ahogy a legtöbb demokrata szavazó már évek óta a Trumppal szembeni impeachment eljárásnak az elindításáért kiáltott, 2019. szeptember 25-én elmorzsolhattak egy örömkönnyet, mert a Képviselőház elnöke, a demokrata Nancy Pelosi bejelentette, hogy elindítják az eljárást. (Arról, hogy mi is az az impeachment eljárás és milyen vádakat fogalmaztak meg Trumppal szemben, itt írtunk bővebben, míg arról, hogy mi az esélye, hogy tényleg elmozdítják Trumpot, arról itt olvashatsz.)

A Képviselőház különböző bizottságai hónapokon keresztül hallgattak meg szemtanúkat, akiknek valamilyen közük volt az amerikai elnök, Donald Trump és ukrán kollégája, Vologyimir Zelenszkij közötti telefonbeszélgetéshez, amiben az amerikai elnök – a vádpontok szerint – visszaélve a hatalmával próbálta Zelenszkijt rávenni, hogy Ukrajnában induljon eljárás politikai riválisa, a demokrata elnökjelölt-aspiráns Joe Biden fiával szemben (aki maga is üzletelt Ukrajnában), illetve akadályozta a kongresszus munkáját azzal, hogy megkérdőjelezte a kongresszus jogát az impeachment elindítására. A Képviselőház még decemberben meg is szavazta a vádpontokat, így hivatalosan is

Ugyan a Szenátus csak 2020-ban fog érdemben foglalkozni azzal, hogy lefolytassa a tárgyalást és szavazzon, valóban elmozdítják-e Trumpot a Fehér Házból, de maga a tény, hogy Trump ellen elindult az eljárás, nemcsak a 2020-as elnökválasztást teszi érdekessé mindkét oldal számára, hanem a történelemkönyvekben is megemlékeznek majd róla, hiszen előtte ez csak Andrew Jacksonnal és Bill Clintonnal történt meg, míg Richard Nixon azelőtt lemondott, hogy a Képviselőházban szavaztak volna a vádpontok elfogadásáról. (Karóczkai Balázs)

6. Kiderült, hogy komikusok is tudnak országokat vezetni

Egy ukrán elnökválasztás alapesetben nem bírna világpolitikai jelentőséggel, de a körülmények azzá tették. Az Ukrajna keleti részén található Donbaszban ugyanis már öt éve dúl a proxyháború, és mivel Oroszország hivatalosan nem állomásoztat csapatokat ukrán területen – csupán besegít a szeparatistáknak ott, ahol kell – egy békefolyamatról is nehéz megállapodni. Mégis kivel tárgyaljon Kijev? Oroszországgal, aki saját bevallása szerint ott sincs, vagy az ukránok által soha el nem ismert szeparatista milíciákkal? Miközben persze a világ kizárólag Kelet-Ukrajnára figyelt, az ország békésebb részein lezajlott egy csendes politikai forradalom, avagy oligarchaváltás, kinek melyik tetszik jobban.

Az áprilisi elnökválasztáson ugyanis csúfosan megbukott Petro Porosenko eddigi üzletember-elnök (aki elnökké válása előtt is Ukrajna egyik leggazdagabb embere volt már, övé például a Roshen csokoládécég is, innen a „csokikirály” gúnynév). Helyére pedig a politikai és üzleti tapasztalattal nem igazán rendelkező, 41 éves Vologyimir Zelenszkij, mégpedig annak köszönhetően, hogy egy népszerű sorozatban, A nép szolgájában ő játszotta az ukrán elnököt,

De miért is beszélek oligarchaváltásról: azért, mert Zelenszkij elnökké választása nem sikerülhetett volna egy bizonyos Igor Kolomojszkij nélkül: Kolomojszkijé az egyik legnagyobb ukrán pénzintézet, a PrivatBank, de médiabirodalma is van (övé a tévécsatorna is, ahol Zelenszkij sorozata futott). Ez a Kolomojszkij pedig Porosenko ciklusának közepén összebalhézott a volt elnökkel – ha szeretitek az összeesküvés-elméleteket, innentől már nem nehéz eljutni odáig, hogy „kié” is Zelenszkij és hogyan kerülhetett hatalomra. Aki egyébként olyan politikai felhatalmazást kapott, mint ukrán politikus már régen: övé az elnöki szék, pártjáé pedig az abszolút parlamenti többség, nem kell tehát kompromisszumokat kötnie senkivel. (Illés Gergő)

7. Salvini már nagyon miniszterelnök akart lenni, de túljártak az eszén

2018-ban Matteo Salvini, aki még akkor egy jobbközép koalíció részeként indult a választásokon, nem azért hagyta faképnél szövetségeseit, és ugrott át Beppe Grilloék mellé, mert egy percig is komolyan gondolta: majd másodhegedűs lesz egy ötcsillagos kormányban. Először belügyminiszterként sikeresen át is vette a tematizációt, a szerencsétlen ötcsillagosok, akiknek nulla kormányzati tapasztalatuk van, csak futottak a hírek után, amiket Salvini gyártott. Idén nyárra pedig – látva az EP-választáson, hogy immár harminc százalék feletti eredménnyel övé a legerősebb párt – felrúgta a kormányt mondvacsinált indokokkal. Abban bízott, hogy jönnek az előrehozott választások, és azokat megnyeri egy tisztán jobbos koalíció élén.

Azonban Beppe Grillo és Giuseppe Conte, a koalíció miniszterelnöke keresztülhúzták a számításait. Grillo nem engedte meg az ingadozó ötcsillagosainak, hogy belemenjenek az előrehozott választásba (Grilloból előjött egykori baloldalisága, és mindenképp Salvini ellen akart tenni), Conte pedig hirtelen politikus lett: először egy kemény parlamenti beszédben ment neki saját belügyminiszterének, majd lemondott, de a háttérben Sergio Mattarella elnökkel intézte visszatérését.

A római háttérhatalmak felizottak, és őszre megszületett a balközép Demokrata Párt és a balpopulista Öt Csillag kormánya. Ez annyira egyszerre meglepő és teljesen normális, mint a magyar ellenzéki együttműködés: igen, furcsa, hogy az LMP, Jobbik (Öt Csillag) leáll a régi baloldallal, de valójában nincsenek is olyan messze egymástól az értékeik és érdekeik. Azaz Salvini augusztusi puccsa nem kormányrakerülését, hanem egy balközép kormányét eredményezte – Berlusconi szidta is emiatt a forrófejű Matteot.

Azonban az idő dolgozhat Salvininek. A két (Matteo Renzi saját pártosodása után: három) koalíciós párt együtt kapna annyit, amennyit mára lassan egyedül Salvini. A nagy kérdés ezért az, hogy a Salvinitől balra álló tábor (amelyben oltásellenes balpopulisták és harmadikutas progresszívek egyaránt vannak) össze tud-e állni; valamint hogy

A 2020-as olasz belpolitika e két kérdésről szól majd. (Techet Péter)

8. Felálltak a frontvonalak Közép-Európában

Népi-urbánus szembenállás, MDF vs. SZDSZ, a 2016-os osztrák elnökválasztási térkép, az összes lengyel választás a rendszerváltás óta, és még egy csomó példát lehetne hozni arra, hogy mennyire másként látja a dolgokat és mennyire másként szavaz (persze nem csak) Közép-Európában a liberális nagyváros és a konzervatív vidék, de idénre mindez formalizált kereteket is kapott, ráadásul komplett régiós szinten.

Ugyanis azzal, hogy most már van egy illiberális kormányfők vezette – és a nyugat-európai sajtó által eleve gyanús keleti illiberális lobbicsoportként kezelt – V4-ünk és egy pozsonyi-prágai-varsói-budapesti ellenzéki főpolgármesterek alkotta Szabad Városok-paktumunk – igaz, túl sok konkrétumot erről ők maguk még nem fogalmaztak meg –, lényegében felálltak a frontvonalak a következő évekre. Pláne mivel a nemzetközi sajtó utóbbit az előbbi ellenpárjaként kezelte már annak december közepi megalakulásakor.

Az egyik oldalon ott vannak tehát a hatalmuk megtartásáért mindenre képes autoriter hajlamú korrupt populisták, a másikon pedig a Európa- és nyugatpártiságot példaértékűen progresszív politikával ötvöző szabadságharcosok. A nép gyermekei, a kényelmetlen igazságokat a politikai korrektség terrorja ellenére is kimondó és képviselő helyi hősök a nyugati neoliberális elit testnevelésből felmentett helytartói ellen. A küzdelmet ráadásul kifejezetten izgalmassá teszi, hogy olyan felek állnak egymással szemben, akiknek vannak eszközei arra, hogy komolyan be is tudjanak tenni a másiknak.

(Bukovics Martin)

9. Vége lesz végre a kilépés nélküli brexitnek?

Az év több pontján is teljesen reménytelennek tűnt, hogy a britek végre tényleg elhagyják az Európai Uniót. Theresa May exminiszterelnök ugyan tető alá hozott egy megállapodást, de azt a parlament egy csomószor leszavazta, végül May egy katasztrofálisan sikerült EP-választás után, amit a Nigel Farage-féle Brexit Párt nyert meg, le is mondott. Jött helyette a párt belső választása után Boris Johnson, aki tető alá hozott egy másik – a legtöbb szemlélő szerint a britek szempontjából egyébként rosszabb – megállapodást, de a parlamenten ezt sem tudta keresztülvinni, miközben a konzervatívok addig sem létező parlamenti többségét is tovább olvasztotta. Végül a brit politikum is eljutott arra a következtetésre, amit egy ideje mindenki más lát, aki ezt az egész tragikomikus folyamatot szemlélte:

Johnson végül kiharcolta, hogy december 12-én tartsanak választásokat, ezeken pedig egyértelmű felhatalmazást kapott arra, hogy akármilyen módon végigvigye a brexitet, akár a megállapodásával, de akár anélkül is. Fene sem tudja, mi lesz jó a briteknek és az EU-nak végül, de az biztos, hogy ez végre egy egyértelmű döntés, aminek csak örülni lehet. (Pintér Bence)

10. Csontrészeg osztrák alkancellár és egy orosz kamuoligarcha Ibizán

A spanyol nyaralósziget valószínűleg leghíresebb Airbnb-lakása az a villa, amelyben egy bosnyák egyetemista orosz oligarcharokont imitálva totálisan átverte az Osztrák Szabadságpárt két egykori vezető alakját, Heinz-Christian Strache ex-alkancellárt és Johann Gudenust, aki konkrétan eltűnt az osztrák politikából a videó májusi publikálását követően. Strache részegen Ibizán közbeszerzéseket, vízművekhez való hozzáférést és még sok mást ígért a kamuorosz nőnek, ha az megvásárolja Ausztria legbefolyásosabb bulvárlapját, a Kronen Zeitungot, hogy aztán finoman áthangszerelje FPÖ-baráttá. 

Ebből végül nem lett semmi, Strache viszont gyakorlatilag azonnal megbukott a videók közzététele után, és közölte, visszavonul a politikától. Strache a pártját is magával rántotta a mélybe, a botrány és utórengései miatt kiírt előrehozott választáson óriásit bukott az FPÖ: annyira, hogy a kínossá vált politikustól minél előbb meg akartak szabadulni. Strachéról azóta is hetente jönnek ki az újabb szaftos sztorik arról, hogyan kezelte sajátjaként a pártja pénzét – arról nem is beszélve, hogy az ibizai videót ő a publikálást követő napokban egy vezető FPÖ-sök által a személye ellen kitervelt összeesküvésnek vélte,

Techet Péter feleslegesen búcsúztatta Strachét az Azonnalin: ő láthatóan úgy döntött, nem adja fel, mégsem vonul vissza, saját pártot alapít kifejezetten az FPÖ ellenében, hogy a 2020-as bécsi tartományi választáson megméresse magát. Tapasztalata bőven van: Jörg Haider 2005-ös kiválása után ő tette naggyá az FPÖ-t – jövőre eldől, hogy Strache Haider 2-ként, azaz az FPÖ és infrastruktúrája nélkül keveset érő politikusként, vagy épp ellenkezőleg, az FPÖ sírásójaként vonul-e be a történelembe. (Bukovics Martin)

MONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali