+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2019. december 9. hétfő, 09:44
Noha sokak számára valamiféle középkori maradiságnak tűnik, a pápák tévedhetetlenségét százötven éve mondta ki az első vatikáni zsinat. Nem holmi maradiság, hanem a korszak kihívásaira való válasz volt a cél. Az, hogy a katolikus egyház a nemzetállamokkal és nacionalizmussal szemben meg tudta őrizni a függetlenségét, sokban ennek köszönhető.

Amikor az 1869. december 8-án kezdődött, első vatikáni zsinaton végül a püspökök a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogmáról szavaztak, sokan már inkább elutaztak: nem akartak ellenszegülni, de egyet sem értettek az új dogmával. A kritikusok egyik fontos alakja volt Josip Juraj Strossmayer, horvát-szlavón püspök. Az, hogy ő egyben a horvát nacionalizmusnak is fontos alakja (német származása ellenére), sokat megmutat arról is, hogy kikkel és mivel szemben született meg a pápai tévedhetetlenség.

 

A liberalizmus és a nacionalizmus az egyház autonómiáját fenyegette

 

1869-re a pápai állam számos válságon volt már túl. Mind a kor liberalizmusa, mind nacionalizmusa arra törekedett, hogy csökkentse, kontrollálja az egyházi befolyást,

 

a szekuláris államok egyre inkább a maguk hatalma alá akarták volna gyűrni a katolikusokat.

 

Ennek többféle módja volt a nemzeti katolikus törekvésektől (mint a francia gallikanizmus) a sokkal durvább állami fellépésekig (rendbezárások). Már az első vatikáni zsinat után zajlott, de ebbe illeszkedik a német Kulturkampf is, amelynek keretében a friss Német Császárság – amelynek súlypontja és szellemisége alapvetően protestáns volt – a katolikusokat eleve idegenlelkűnek, a pápa felé (azaz egy másik állam fejéhez) lojálisnak tartotta. De Olaszország is 1861-ben a pápasággal szemben jött létre – nem véletlenül határozta meg nyílt ellenségesség az egyház és az olasz állam viszonyát az első világháborúig. (A katolikusoknak az egyház ezért meg is tiltotta, hogy az olasz politikában résztvegyenek.)

 

A katolikus egyház antiliberális politikával válaszolt a kihívásokra. Már 1864-ben a Syllabus errorumban összegyűjtötte az akkori pápa a katolikusok számára tilos gondolatokat, eszméket. A liberalizmus azonban nemcsak szabadságot, de nacionalizmust is jelentett a korban – és ennek megfelelően

 

az antikatolicizmus mögött is sokszor nacionalizmus húzódott meg, ugyanis a katolikus hívek felett – éppen a katolikus egyház univerzális jellege miatt – sohasem tudott teljes hatalmat szerezni egy állam,

 

ahogy a protestánsok és pláne a teljesen nemzeti alapokon, egy-egy államhoz kötődően szerveződő ortodoxok esetében lehetséges volt számára.

 

Ebben a közegben – tehát az egyházat egyre inkább kontrollálni akaró nemzetállami törekvések kontextusában – lehet megérteni, miért is született meg százötven éve a pápai tévedhetetlenség dogmája, amely az egyház egységét, a pápaság hatalmát és irányító szavát volt hivatva megerősíteni. A nemzeti szakadások jelentette veszélyre volt ez tehát válasz.

 

A dogma korlátai: nem bárhogyan és bármiben tévedhetetlen a pápa

 

Ráadásul rögtön látni is kell: a dogma kissé szigorú nevével szemben egyáltalán nem teljes pápai tévedhetetlenségről van szó. A tévedhetetlenség dogmáját számos korlátozás jellemzi. Először is nem a pápát mint privátszemélyt illeti. Ha a pápa mint privátember mond valamit, az továbbra is lehet tévedés. A tévedhetetlenség dogmája arra vonatkozik, amikor a pápa mint az egyház legfőbb tanítója nyilvánul meg.

 

De az sem mindegy, miben nyilvánul meg. Az egyháztanítói minőség se elegendő, ugyanis csak a hit és erkölcs dolgában való megnyilatkozásai lehetnek tévedhetetlenek – politikai vagy akár egyházszervezési kérdésekben továbbra is tévedhet. Értelemszerűen akkor se tévedhetetlen a opápa, ha a migrációról vagy netán kedvenc focicsapatáról nyilatkozik. És még itt is van egy további megszorítás: hiába nyilvánul meg a pápa egyháztanítóként, mégpedig hit és erkölcs dolgában, csak akkor tévedhetetlen, ha mindezt megfelelő formában – azaz ún. ex cathedra – teszi.

 

FERENC PÁPA HATÁROZOTTAN NEM MAGÁNEMBERKÉNT BESZÉL

 

Miközben a pápai tévedhetetlenség a püspökök között is megütközést keltett, ugyanis az ő hatalmukat is érintette, a történelmi kontextus sokkal inkább a liberalizmus és a nacionalizmus, amely az egyházi autonómiát – hol a felvilágosodás, hol csupán a pőre állami hatalom érdekében – korlátozni akarta.

 

A 19. század klerikalizmusa az elnyomottak lázadása volt

 

Azaz a pápai ellenállásban nem csak maradiságot, modernségellenességet lehet látni, de az egyházi autonómia védelmét – amely végső soron az egyéni autonómiát is biztosíthatta a 19. században egyre megerősödő világi állami ellenőrzésekkel szemben. Ráadásul a katolikus ellenválasz nem csupán pápai dogmákban jelent meg, hanem – amint arra mondjuk Christopher Clark rámutat – elvezetett egy transznacionális (azaz nemzetek közötti, feletti) új tömegmozgalomhoz is.

 

A klerikalizmusban olyan társadalmi rétegek (mint például a parasztság vagy a nők) is szerepet kaphattak, akik a liberális nemzetállamok elitjéből eleve kiszorultak.

 

Nem véletlen, hogy – amint Manuel Borutta korszakos könyvében mutat rá – a 19. századi antikatolikus liberalizmus a modernitás nevében egyrészről sokszor csupán elitpozíciókat védett a hatalomból kiszorult, éppen a katolicizmusban szerveződő elnyomott rétegekkel (nők, parasztok, elmaradott régiók lakosai stb.) szemben.

 

Másrészről ennek jegyében a liberalizmus nagyon sokszor kultúrrasszista vagy antifeminista módon támadta a katolikus egyházat: maradisággal, butasággal, „nőiességgel” vádolva. (Különösen az érdekes, miként tartotta a 19. századi liberális férfielit a katolicizmust egyre inkább a butasággal és elmaradottsággal azonosított nőiesség szinonimájanak és fórumának.) Ez nagyban illeszkedett abba a tendenciába, amit Borutta „Róma orientalizálásának” nevez, azaz hogy

 

a katolikus Európa az északi protestánsok szemében egyre inkább az elmaradottság, a lustaság, a butaság, a piszkosság szinonimája kezdett lenni.

 

Az antiliberális katolikus mozgalom – amely sokkal szélesebb tömegeket tudott a 19. század második felétől megmozgatni, mint a liberalizmus (amely egy elitcsoport ideológiája maradt minden országban) – gyakorlatilag a liberális diskurzusokban és hatalmi struktúrákban marginalizált, diszkriminált csoportok és régiók emancipációját jelentette tehát.

 

A Habsburg Monarchiában is megfigyelhető volt – amint arra Rupert Klieber mutat rá –, hogy a katolicizmus nem csupán a dinasztia vallási támaszát adta, de egyben számos (nem Bécs, hanem) a helyi liberális (magyar, olasz, német, stb.) elitek által elnyomott nép (mondjuk az isztriai horvátok, a felvidéki szlovákok, a trieszti szlovénok) számára biztosított intézményi és eszmei hátteret a társadalmi emancipációban és mobilitásban.

 

Katolikus autonómia

 

Az, hogy a katolicizmus a 20. század során, még a totalitariánus államokkal szemben is meg tudott egyfajta különállást őrizni, éppen annak köszönhető, hogy nem vetette magát alá a 19. században a liberális nemzetállamiságnak. Ami akkor maradiságnak tűnt, később éppen az ellenállást biztosította.

 

Az ortodoxia ezzel szemben mindig is egy-egy államnak volt alárendelve, nem véletlen, hogy az ortodox egyházak gyakorlatilag egy-egy állam vagy dinasztia, valamint egy-egy nemzet szakrális legitimációját látták el – alárendelt pozicióban. De a protestantizmus is nemzeti keretben szerveződik. A pápai tévedhetetlenséggel egységben és sok tekintetben

 

a nemzetállamok hatalmán kívül tartott katolikus egyház nagyobb szabadsággal rendelkezett a világi hatalommal szemben.

 

De nem csak ez teszi a katolikus vallást különössé, de az is, hogy a pápai elsőség és tévedhetetlenség miatt a katolikus egyházban egyértelműbb hierarchia uralkodik, mint más vallásokban.

 

Egy katolikus válasz van

 

Rendszeresen fel szokott merülni az a kérdés egy-egy iszlám terrortámadás kapcsán, hogy miért nem határolódik el „az iszlám vallás”. Ennek az az oka, hogy nincs egységes iszlám vallás, gyakorlatilag ahány mecset, annyi értelmezés létezik – éppen ezért lehet mindig találni szélsőséges mecseteket, prédikátorokat is, mert nincs semmiféle felettes szerv, amely eldönthetné, ki és meddig lehet része az iszlámnak.

 

Ugyanez amúgy sok tekintetben igaz a zsidóságra és a protestantizmusra is, mert ők is alapvetően gyülekezeti alapon szerveződnek, a hit és a szent szövegek értelmezésében pedig a gyülekezeti tanítóknak jelentős autonómiát biztosítanak.

 

A katolicizmus azonban – amint Donoso Cortés is hangsúlyozta – alapvetően eléggé negatív véleménnyel van az emberről, ezért nem akarja teljesen rábízni az értelmezést, hanem tanítóhivatal alá rendeli.

 

De éppen ezért jöhetett létre és maradhatott fenn egy multinacionális hálózatként a katolicizmus, amelyben például a pápai tévedhetetlenség dogmája biztosítja, hogy  1) a világ minden részén alapvetően ugyanazt gondolhatják csak a katolikusok (azaz nincs olyan széles értelmezési lehetőségük, mint a többi vallásnak), valamint 2) egyértelműbben is meghatározható, mi a katolicizmus válasza.

 

FERENC PÁPA SAJTÓTÁJÉKOZTATÓT TART A REPÜLŐN

 

Egy muszlim vagy protestáns vagy zsidó terrortámadás után nem tudunk találni egyetlen autoritást, amely eldönthetné a tett milyenségét – mindig lesznek imámok, rabbik vagy lelkészek, akik helyeslik, és lesznek, akik ellenzik a tettet. A katolicizmus esetében azonban lehet tudni, ki jogosult a tettet megítélni – és a tanítóhivatali döntést minden hivőnek követnie kell. Ez a szervezési modell, amely Carl Schmittet is annyira lenyűgözte, biztosítja – Schmitt kifejezésével élve – a „complexio oppositorum”-ot, azaz az ellentétek egységét.

 

A pápai tévedhetetlenség dogmája tehát egységet biztosított az egyháznak – egyrészről az autonómiáját veszélyeztető liberális és nacionalista behatásokkal szemben, másrészről lehetővé tette a katolikus pozíció egyértelműségét és érvényesülését.

 

FOTÓK: Vatican News / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Az EU-támogatások területalapú elosztása körül kialakult politikai botránynak az első áldozatai nem is a települések lehetnek, hanem az eddig biztos befutónak számító győri fideszes jelölt, Dézsi Csaba András.

Számos, hagyományosan kapitalista ország lakosságának többsége igennel válaszol erre a kérdésre egy friss felmérés szerint. Mutatjuk a kutatás eredményeit!

A salgótarjáni fideszes közeli fotókat tett ki a Facebookra egy halálos balesetet szenvedő fiatal lány vérző holttestéről.

Kimia Alizadeh Irán egyik kirakatfigurája volt, de egy héttel ezelőtt inkább elmenekült az országból az őt nőként ért megaláztatások miatt.

„Malájzia nem a világ szeméttelepe” – jelentette ki a környezetvédelmi miniszter.

A listára kerüléshez nem csak az kellett, hogy jó hely legyen az úticél, hanem az is, hogy ne kelljen túl sok pénzt költeni rá.

Bár az új stadionok kihasználtsága sokszor tragikus, nagyon úgy tűnik, tényleg nem tettek rosszat az érdeklődésnek.

A hét kérdése

Még mindig nem tudja túltenni magát az ország Győr egykori polgármesterének horvátországi nyaralásán, úgyhogy biztos nem csak a mi fantáziánkat mozgatja Borkai sorsa. Itt a hét kérdése!

Azért ide elnéznénk

Január 20-án, hétfőn este a belvárosi Rába hotelben. Regisztráljatok!

Szakértők beszélik ki a helyzetet január 21-én Budapesten.

Az év legjobb bulija január 22-én szerdán. Reggeltől hajnalig!

Kiállítás Jankovics Marcell ismert és kevésbé ismert műveiből: animációktól Trianon-rajzokig. Február 2-ig a Műcsarnokban.

Politikai aspektusok a cseh és a szlovák művészetben 1989 után. Izgi kiállítás Pozsonyban egészen február 23-ig.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás