Százötven éve tévedhetetlen a pápa – de mit is jelent ez pontosan?

Noha sokak számára valamiféle középkori maradiságnak tűnik, a pápák tévedhetetlenségét százötven éve mondta ki az első vatikáni zsinat. Nem holmi maradiság, hanem a korszak kihívásaira való válasz volt a cél. Az, hogy a katolikus egyház a nemzetállamokkal és nacionalizmussal szemben meg tudta őrizni a függetlenségét, sokban ennek köszönhető.

Amikor az 1869. december 8-án kezdődött, első vatikáni zsinaton végül a püspökök a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogmáról szavaztak, sokan már inkább elutaztak: nem akartak ellenszegülni, de egyet sem értettek az új dogmával. A kritikusok egyik fontos alakja volt Josip Juraj Strossmayer, horvát-szlavón püspök. Az, hogy ő egyben a horvát nacionalizmusnak is fontos alakja (német származása ellenére), sokat megmutat arról is, hogy kikkel és mivel szemben született meg a pápai tévedhetetlenség.

A liberalizmus és a nacionalizmus az egyház autonómiáját fenyegette

1869-re a pápai állam számos válságon volt már túl. Mind a kor liberalizmusa, mind nacionalizmusa arra törekedett, hogy csökkentse, kontrollálja az egyházi befolyást,

Ennek többféle módja volt a nemzeti katolikus törekvésektől (mint a francia gallikanizmus) a sokkal durvább állami fellépésekig (rendbezárások). Már az első vatikáni zsinat után zajlott, de ebbe illeszkedik a német Kulturkampf is, amelynek keretében a friss Német Császárság – amelynek súlypontja és szellemisége alapvetően protestáns volt – a katolikusokat eleve idegenlelkűnek, a pápa felé (azaz egy másik állam fejéhez) lojálisnak tartotta. De Olaszország is 1861-ben a pápasággal szemben jött létre – nem véletlenül határozta meg nyílt ellenségesség az egyház és az olasz állam viszonyát az első világháborúig. (A katolikusoknak az egyház ezért meg is tiltotta, hogy az olasz politikában résztvegyenek.)

A katolikus egyház antiliberális politikával válaszolt a kihívásokra. Már 1864-ben a Syllabus errorumban összegyűjtötte az akkori pápa a katolikusok számára tilos gondolatokat, eszméket. A liberalizmus azonban nemcsak szabadságot, de nacionalizmust is jelentett a korban – és ennek megfelelően

ahogy a protestánsok és pláne a teljesen nemzeti alapokon, egy-egy államhoz kötődően szerveződő ortodoxok esetében lehetséges volt számára.

Ebben a közegben – tehát az egyházat egyre inkább kontrollálni akaró nemzetállami törekvések kontextusában – lehet megérteni, miért is született meg százötven éve a pápai tévedhetetlenség dogmája, amely az egyház egységét, a pápaság hatalmát és irányító szavát volt hivatva megerősíteni. A nemzeti szakadások jelentette veszélyre volt ez tehát válasz.

A dogma korlátai: nem bárhogyan és bármiben tévedhetetlen a pápa

Ráadásul rögtön látni is kell: a dogma kissé szigorú nevével szemben egyáltalán nem teljes pápai tévedhetetlenségről van szó. A tévedhetetlenség dogmáját számos korlátozás jellemzi. Először is nem a pápát mint privátszemélyt illeti. Ha a pápa mint privátember mond valamit, az továbbra is lehet tévedés. A tévedhetetlenség dogmája arra vonatkozik, amikor a pápa mint az egyház legfőbb tanítója nyilvánul meg.

De az sem mindegy, miben nyilvánul meg. Az egyháztanítói minőség se elegendő, ugyanis csak a hit és erkölcs dolgában való megnyilatkozásai lehetnek tévedhetetlenek – politikai vagy akár egyházszervezési kérdésekben továbbra is tévedhet. Értelemszerűen akkor se tévedhetetlen a opápa, ha a migrációról vagy netán kedvenc focicsapatáról nyilatkozik. És még itt is van egy további megszorítás: hiába nyilvánul meg a pápa egyháztanítóként, mégpedig hit és erkölcs dolgában, csak akkor tévedhetetlen, ha mindezt megfelelő formában – azaz ún. ex cathedra – teszi.

Miközben a pápai tévedhetetlenség a püspökök között is megütközést keltett, ugyanis az ő hatalmukat is érintette, a történelmi kontextus sokkal inkább a liberalizmus és a nacionalizmus, amely az egyházi autonómiát – hol a felvilágosodás, hol csupán a pőre állami hatalom érdekében – korlátozni akarta.

A 19. század klerikalizmusa az elnyomottak lázadása volt

Azaz a pápai ellenállásban nem csak maradiságot, modernségellenességet lehet látni, de az egyházi autonómia védelmét – amely végső soron az egyéni autonómiát is biztosíthatta a 19. században egyre megerősödő világi állami ellenőrzésekkel szemben. Ráadásul a katolikus ellenválasz nem csupán pápai dogmákban jelent meg, hanem – amint arra mondjuk Christopher Clark rámutat – elvezetett egy transznacionális (azaz nemzetek közötti, feletti) új tömegmozgalomhoz is.

Nem véletlen, hogy – amint Manuel Borutta korszakos könyvében mutat rá – a 19. századi antikatolikus liberalizmus a modernitás nevében egyrészről sokszor csupán elitpozíciókat védett a hatalomból kiszorult, éppen a katolicizmusban szerveződő elnyomott rétegekkel (nők, parasztok, elmaradott régiók lakosai stb.) szemben.

Másrészről ennek jegyében a liberalizmus nagyon sokszor kultúrrasszista vagy antifeminista módon támadta a katolikus egyházat: maradisággal, butasággal, „nőiességgel” vádolva. (Különösen az érdekes, miként tartotta a 19. századi liberális férfielit a katolicizmust egyre inkább a butasággal és elmaradottsággal azonosított nőiesség szinonimájanak és fórumának.) Ez nagyban illeszkedett abba a tendenciába, amit Borutta „Róma orientalizálásának” nevez, azaz hogy

Az antiliberális katolikus mozgalom – amely sokkal szélesebb tömegeket tudott a 19. század második felétől megmozgatni, mint a liberalizmus (amely egy elitcsoport ideológiája maradt minden országban) – gyakorlatilag a liberális diskurzusokban és hatalmi struktúrákban marginalizált, diszkriminált csoportok és régiók emancipációját jelentette tehát.

A Habsburg Monarchiában is megfigyelhető volt – amint arra Rupert Klieber mutat rá –, hogy a katolicizmus nem csupán a dinasztia vallási támaszát adta, de egyben számos (nem Bécs, hanem) a helyi liberális (magyar, olasz, német, stb.) elitek által elnyomott nép (mondjuk az isztriai horvátok, a felvidéki szlovákok, a trieszti szlovénok) számára biztosított intézményi és eszmei hátteret a társadalmi emancipációban és mobilitásban.

Katolikus autonómia

Az, hogy a katolicizmus a 20. század során, még a totalitariánus államokkal szemben is meg tudott egyfajta különállást őrizni, éppen annak köszönhető, hogy nem vetette magát alá a 19. században a liberális nemzetállamiságnak. Ami akkor maradiságnak tűnt, később éppen az ellenállást biztosította.

Az ortodoxia ezzel szemben mindig is egy-egy államnak volt alárendelve, nem véletlen, hogy az ortodox egyházak gyakorlatilag egy-egy állam vagy dinasztia, valamint egy-egy nemzet szakrális legitimációját látták el – alárendelt pozicióban. De a protestantizmus is nemzeti keretben szerveződik. A pápai tévedhetetlenséggel egységben és sok tekintetben

De nem csak ez teszi a katolikus vallást különössé, de az is, hogy a pápai elsőség és tévedhetetlenség miatt a katolikus egyházban egyértelműbb hierarchia uralkodik, mint más vallásokban.

Egy katolikus válasz van

Rendszeresen fel szokott merülni az a kérdés egy-egy iszlám terrortámadás kapcsán, hogy miért nem határolódik el „az iszlám vallás”. Ennek az az oka, hogy nincs egységes iszlám vallás, gyakorlatilag ahány mecset, annyi értelmezés létezik – éppen ezért lehet mindig találni szélsőséges mecseteket, prédikátorokat is, mert nincs semmiféle felettes szerv, amely eldönthetné, ki és meddig lehet része az iszlámnak.

Ugyanez amúgy sok tekintetben igaz a zsidóságra és a protestantizmusra is, mert ők is alapvetően gyülekezeti alapon szerveződnek, a hit és a szent szövegek értelmezésében pedig a gyülekezeti tanítóknak jelentős autonómiát biztosítanak.

De éppen ezért jöhetett létre és maradhatott fenn egy multinacionális hálózatként a katolicizmus, amelyben például a pápai tévedhetetlenség dogmája biztosítja, hogy  1) a világ minden részén alapvetően ugyanazt gondolhatják csak a katolikusok (azaz nincs olyan széles értelmezési lehetőségük, mint a többi vallásnak), valamint 2) egyértelműbben is meghatározható, mi a katolicizmus válasza.

Egy muszlim vagy protestáns vagy zsidó terrortámadás után nem tudunk találni egyetlen autoritást, amely eldönthetné a tett milyenségét – mindig lesznek imámok, rabbik vagy lelkészek, akik helyeslik, és lesznek, akik ellenzik a tettet. A katolicizmus esetében azonban lehet tudni, ki jogosult a tettet megítélni – és a tanítóhivatali döntést minden hivőnek követnie kell. Ez a szervezési modell, amely Carl Schmittet is annyira lenyűgözte, biztosítja – Schmitt kifejezésével élve – a „complexio oppositorum”-ot, azaz az ellentétek egységét.

A pápai tévedhetetlenség dogmája tehát egységet biztosított az egyháznak – egyrészről az autonómiáját veszélyeztető liberális és nacionalista behatásokkal szemben, másrészről lehetővé tette a katolikus pozíció egyértelműségét és érvényesülését.

FOTÓK: Vatican News / Facebook