Épp olyan korrupt szemétláda lehetsz végre játékban, mint egy igazi politikus!

Az más kérdés, hogy a magyar fejlesztésű Parlamentary-t játszani is majdnem olyan fárasztó, mint élesben építeni egy politikai pártot. Az Azonnali letesztelte az első magyar választási társasjátékot!

Bár egyre elfogadottabb szórakozás kifejezetten társasjátékozni hívni embereket, én ebben régimódi vagyok: a társas nálam olyan szórakozás, amit akkor választotok, ha napokig együtt vagytok, és nem akartok végig beszélgetni. Tehát szerintem egy társas akkor jó, ha azért van annyira bugyuta is, hogy pár fröccs után se nagyon zavarja össze a résztvevőket a szabályzat, emellett pedig nagyon fontos, hogy lehessen rajta röhögni valamiért.

Első ránézésre a magyar fejlesztésű Parlamentary pontosan ezt ígérte: klasszikus és táblás-kártyás-pörgetős játék, ráadásul mivel egy túlnyomórészt politikával foglalkozó újság alkalmazottja vagyok már egy ideje, természetesen a politika az egyik kedvenc nevetésforrásom is, a Parlamentary pedig ugyebár eköré épít fel egy játékot. 

amihez egy lejárató kampány indítása épp olyan hatékony eszköz, mint egy-egy jól átvitt törvényjavaslat, de a másik párt összeomlására is megérheti várni bármiféle túl látványos produkció nélkül.

Első ránézésre az isten is arra teremtette a Parlamentaryt, hogy belvárosi okoskodó felnőttek szórakozzanak vele, hiszen a pártoknak még a neve is kártyahúzás után jön ki, ahogy kijött nekem a Keresztény Egyesülés Centrum, de összejöhet itt egy buddhsita kormánypárt is, és az anarchoszindikalisták is kaphatnak képviseletet. Ez persze valójában szinte semmit nem jelent egy-egy jó poénon kívül, hiszen ahogy a valóságban, úgy ebben a játékban sincs különösebb világnézete a pártodnak, és egyedül a kártyapakliból húzott politikusaid képessége dönti el, milyen típusú ügyeket fogsz vinni.

A játék alapvetően két részből áll: van a klasszikus dobókockával lépegető rész, ahol a régi Gazdálkodj okosan!-hoz hasonlóan akciókártyákat húzol fel, csak itt például politikusként lehetnek cégeid, médiád és persze különbejáratú celebjeid is. A tábla másik része a népszerűségedet mutatja, ami akár körönként is változhat.

Bár a szabálykönyv elolvasása a tábla nélkül ijesztőnek tűnik, valójában nem akkora truváj elindulni a játékban, bár már

A Parlamentary szép lassan indul, hogy aztán az ember azon kapja magát, hogy már halálos komolysággal számolgat egészségpolitikai pontokat, és ez néha rettentő ijesztővé válik.

Nyilván léteznek emberek, akiknek őszinte szórakozást okoz, ha valami ködös okból kártyákon lévő számokat kell összadni a mellettük ülők számaival, de nekem nagyon erős volt az a meggyőződésem, hogy a Parlamentaryt kicsit túlcsavarták ahhoz képest, ami egy ilyen játéktól elvárható lenne. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én kerültem már olyan helyzetbe, hogy hirtelen még a Monopoly szabályai is bonyolult egyenleteknek tűntek, de mi ezt a játékot fényes nappal kezdtük tesztelni, és így is olyan körülményesek voltunk, hogy a gyors ismerkedés után csak a kávészünet mentette meg a dolgot.

Pedig tényleg minden adott lenne egy politikarajongók számára tökéletes szórakozáshoz, de

Erre a játékra ugyanis figyelni kell, mert ha nem, akkor pontokat buksz akár azzal, hogy nem jutott eszedbe, hogy neked minden második körben járna valami kártya, vagy észrevedd, hogy az ellenfeled másodszorra akarja elsütni a politikuskártyája alapján csak egyszer eljátszható különleges képességet. 

Ami még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy a játékosoknak nagyon szigorúan számon kell tartani, épp milyen politikusokkal rendelkezik a pártjuk, amit tovább nehezít, hogy ezek a politikusok rendszeresen cserélődnek is, ráadásul egyáltalán nem mindegy, hogy szóvivői vagy pártelnöki pozícióba kaptad őket.

Bár az egyszerűsítést nem én találtam ki, talán akkor mehetünk a legbiztosabbra, ha elengedünk pár feleslegesnek tűnő szabályt, csak ez sem kis ügy: a Parlamentary aprólékos pontszámítása annyira egymásra épül a végeredményben, hogy ha kihúzunk akár csak egy olyan jelentéktelennek tűnő hülyeséget, mint a pártunk által birtokolt cégek, máris összeomlik az egész rendszer. Csakhogy a lényeghez így is nehéz eljutni: mire elérnénk az olyan bulinak tűnő részekhez, mint a koalíciós kormányzásra kényszerítés vagy a már említett lejárató kampány, annyi hülyeségen kell túl lenni, hogy örülni sem nagyon fogunk neki tudni.

Ráadásul néha mintha a valóságot is túl pontosan követné: kicsit olyan ez, mint a régi Hotel társasájátékban, ahol ha az ember behúzta a Presidentet, szinte biztosan nyert. Itt ugyanez dől el már az elején, ugyanis az egyetlen dobáson múló kormánypárti pozíció birtokában igazából nagyon nehéz elbukni ezt a játékot. Persze épp, mint az életben, simán lehetne Illiberaly is a neve, hiszen egészen pontosan leképezi az értékeket már csak nagyon ritkán mutató magyar politikai berendezkedést is.

Csak mondjuk ha egy kicsit kevésbé képezné le pontosan, akkor szórakozni is könnyebb lehetne vele.

Illés Gergő:

Én vagyok az az ember, akinek aztán olyan csapnivaló a memóriája, hogy minden egyes alkalommal újra el kell magyarázni még az UNO-zás szabályait is, nemhogy egy bonyolult társasjátékét. A Parlamentarynak pedig épp az a legnagyobb hátránya (vagy épp előnye, nézőpont kérdése), hogy eszméletlenül bonyolult. Mármint ezt ne úgy értsétek, hogy képtelen lennék szellemileg felfogni a különböző kártyapaklikra írt utasításokat, különleges képességeket, inkább az a gond, hogy ezt magamra, és a játékostársaimra nézve is az egész játék alatt memorizálnom kell, ha jól akarok játszani.

Vagyis a Parlamentary teljes embert és teljes odafigyelést igényel, úgy pedig lehet egy kifejezetten szórakoztató valami. Ha viszont befröccsözve-besörözve, félrészegen szeretnétek vele játszani, inkább bele se kezdjetek. Ahhoz jó lesz az UNO is.

Hutter Marianna: 

Önmagában szuper, hogy van egy politikával foglalkozó magyar társasjáték. Viszont miközben játszottunk, nehéz volt élvezni, mert a szabályok sokszor túlbonyolítottak, és nem is mindig egyértelműek. Szóval önfeledt politizálás, népszerűségnövelés vagy a többi párt fúrása helyett kénytelenek voltunk a szabályokat bújni. Lehet, hogy egy második körben jobban belejönnék.

Bukovics Martin:

A kormánypárti státuszt hirtelen elvesztő, majd a miniszterelnöki posztot még abban a lépésben, a minisztériumokat pedig egy szerencsés véletlennek köszönhetően a következő lépésben visszaszerző győztesként mi mást is mondhatnék, mint hogy ez egy kiváló játék. De valószínűleg a Parlamentary-t eleve jobb volt úgy játszani, hogy az első választást jelentő első kockadobás során én dobtam a legnagyobb számot. A rengeteg győztes lépés közben azért arra is figyeltem, hogy segítsem versenytársaimat: a gazdaságpolitikai törvényjavaslataimmal úgy sokszoroztam meg a népszerűségemet, hogy abból az ellenzék is profitálni tudjon.

Arra pedig külön büszke vagyok, hogy úgy nyertem, hogy közben nem indítottam lejárató kampányt, noha két netes hírportálom, egy híres filozófusom és egy híres íróm is volt. És bár Buddhista Erő Gazdapárt néven politizáltam, én úgy éreztem magam, mintha erre az egy órára én lettem volna a CSU.

Bakó Bea: 

Egy korrupt pártelnökkel és egy korrupt a köbön, ufónak kinéző szóvivővel nem a legígéretesebben indult a dolog, de egy Magyarországon jórészt ismeretlen attitűdöt, a konstruktív ellenzékiséget sikerült megvalósítanom azzal, hogy folyton támogattam a kormány gazdaságpolitikai javaslatait, és ezért még a választóim sem büntettek meg.

Sajnos hiába előzte meg néha a népszerűségem a kormányét a ciklus folyamán, az egyik lejárató kampányom olyan rosszul sült el, hogy közepes párttá zsugorodtam vissza, viszont legalább egyik korrupt politikusomat se csukták le. Valamiben azért csak hasonlít a magyar politikára a játék, na.

FOTÓK: Bakó Bea / Azonnali