Szerző:
Demeter Márton
Ellenőrizhető, átlátható és előre kiszámolható kinevezési keretrendszerre lenne szükség az egyetemeken, most túl sok minden függ a kapcsolati tőkétől.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Az Azonnalin is megjelent cikkében Ésik Sándor szerintem alapvetően jó szándékkal kritizálta a professzori kinevezés feltételeienek enyhítését, s ennek következtében a doktori képzés színvonalának várható további csökkenését prognosztizálja, azonban
Mindegy, mik a feltételek, amíg nem tartják be őket
Az első megjegyzésem magának a feltételeknek a módosulásával kapcsolatos. Először is,
De minthogy eddig se vették őket komolyan, a mostani módosítási javaslatnak sem lesz túl sok következménye. Ha eddig előírták, illetve javasolták, hogy a professzori kinevezésnek legyen feltétele például a nemzetközi kiválóság, az MTA doktori cím, satöbbi, úgy érdemes megnézni, hogy az utóbbi években kinevezett professzorok vajon mind teljesítik e ezeket a feltételeket.
S minthogy a MAB javaslata és az aktuális feltételek nem teljesülése ellenére is simán ki lehet nevezni bárkit, ha van rá intézményi akarat és politikai szándék, úgy a formális része a dolognak gyakorlatilag lényegtelen. Magam ezért azon az állásponton vagyok, hogy addig teljesen felesleges a formális feltételek pontos tartalmát vitatni, amíg semmiféle garancia nincs arra, hogy ezeket a kritériumokat a kinevezés során kötelező és megmásíthatatlan érvénnyel figyelembe is kell venni.
Sokkal előremutatóbb lenne akár az angol akár a spanyol példát követve egy olyan keretrendszer létrehozása és szigorú betartatása, ami ellenőrizhetővé, átláthatóvá és előre kiszámolhatóvá tenné a kinevezési feltételeket.
– s hozzáteszem: anélkül, hogy azon kellene gondolkozniuk, hogy pontosan kiknek a kegyeibe kell férkőzni ahhoz, hogy ez megvalósuljon.
Mert jelenleg – amikor, ismétlem, MTA doktori nélkül, 0, azaz 0 darab nemzetközi impakttal – ki lehet nevezni valakit professzornak, ha van rá akarat, s hasonlóképp, jelentős nemzetközi teljesítmény mellett is lehet évtizedekig parkoltatni vagy meghiúsítani kinevezéseket, ha épp erre van akarat, teljesen felesleges a senki által be nem tartott feltételekről szóló vita.
Nem a képzési helyet, a produktumot kell figyelembe venni
A második megjegyzésem arról szól, amit a szerző a diplomák és doktori fokozatok piaci értékéről mond, s amely, noha teljességgel megfelel a mainstream álláspontnak, egy mélységesen elitista és, ami majdnem ennyire problémás, hamis előfeltevésen nyugszik.
Mint arról mind empirikus, mind elméleti-kritikai tanulmányok könyvtárnyi terjedelmű irodalma tanúskodik, az elit képzőhelyek többnyire az elit újratermelésének a legfontosabb ágensei, előkelő helyet foglalnak el a társadalmi mobilitás legnagyobb kerékkötőinek táborában, s a közhiedelemmel ellentétben sokkal inkább az exkluzív elitizmus, mint valamiféle objektív kiválóság fellegvárai.
Problémás egyfelől azért, mert a kutatások szerint az elit képzésben az elit újratermelése zajlik, nem, vagy nem elsősorban kvalitásos, hanem származási alapon – noha ezt természetesen számos, a társadalmi dinamikába beépített szerkezeti elem moderálja: a lakókörnyezettől kezdve a családi háttéren, a szocioökonómiai státuszon át, az óvodáig és általános iskolákig, a felkészítő tréningek elérhetőségéig bezárólag. Ennek megfelelően rendkívüli módon kirekesztő és intellektuálisan rasszista dolog a diploma megszerzésének helye szerint élből véleményt mondani valakinek a kvalitásairól.
Van emellett egy pragmatikusabb oldala is a dolognak, ugyanis a kutatások azt is megerősítik, hogy az egyes jelöltek jövőbeli tudományos eredményességét önmagában igen kevéssé befolyásolja mind a képzés helye, mind a témavezető személye. A jövőbeni produktivitást egyedül a jelenlegi produktivitás képes előjelezni, ezért
amikor egyes tudományos ágensek tudástermelési piaci értékét minősítjük – nem beszélve most arról, hogy ha és amennyiben az elitegyetemeken ténylegesen jobb a képzés, akkor annak elvben és gyakorlatban is meg kell jelennie a produktumban, tehát e szempontból is bőségesen elegendő a produktumot nézni).
A terület elitizmusára jellemző ugyanakkor az a tény, hogy noha a kutatások szerint nem a képzés helye, hanem a jelenlegi teljesítmény a jövőbeni teljesítmény egyedüli prediktora, a felvételi bizottságok – Ésik Sándor megfigyelésével összhangban – a piacra lépés első 8-10 évében szinte kizárólag a képzési helyet veszik figyelembe. Ez azonban véleményem szerint nem örvendezésre ad okot, hanem sokkal inkább a fent már idézett kutatási eredményekre támaszkodó kemény kritikára.
Túl sok függ a kapcsolati tőkétől
Végül hadd szóljak egy szót olyan oktatóként is, aki nem csak a terület kutatója, de különböző doktori iskolákban oktatja is az akadémiai publikációs trendek témakörét. Az, hogy egy doktorandusz képes-e nemzetközi kiválóságot elérni, alapvetően tőle magától és a témavezetőjétől függ, a doktori iskola maga ehhez se pro, se kontra nem tud túl sok mindennel hozzájárulni.
Nekem is van olyan témavezetettem, aki még doktorandusz korában 2-3 q1-es minősítésű (a legmagasabb kategóriájú) nemzetközi folyóiratcikket közölt: azért, mert van, aki megtanítja neki, hogy kell csinálni, és van olyan tehetséges és szorgalmas, hogy meg is csinálja.
S noha a globális akadémiai szcénának, mind világrendszerszintű és a gazdasági világrendszerrel együtt mozgó mezőnek gazdaságilag nem érdeke, hogy a periférián képzett, de nemzetközi szinten is kiválóan teljesítő ágensek láthatóak és elismertek legyenek, a tudománynak mint a politikai és a gazdasági mezőtől egyaránt független, autonóm rendszernek ez elemi érdeke lenne – legalábbis amennyiben fenn szeretné tartani a merotikratikusságot, mint identitásának legfontosabb részét.
Ezért szeretném hangsúlyozni, hogy az egyes felsőoktatási intézményeket levidékiező, automatikusan gagyinak tartó, s ezzel szemben a elitintézményeket kritikátlanul a tudás fellegvárának, az ott végzett diákokat kritikátlanul a legjobbaknak tekintő retorika, noha teljes mértékben megfelel a jelenlegi világrendszerszerű működés fenntartását és megerősödését megideologizáló érvelésnek, egyrészt hamis, másrészt rendkívül káros, önstigmatizáló jellegű.
s ezen belül felfigyelni arra, hogy a politikai és gazdasági függés mellett jelenleg egy erős belső dependencianyomás is megfigyelhető, amely azzal jár, hogy a kapcsolati háló, avagy a szociális tőke jelentősége jóval nagyobb lehet, mint a tudástőke vagy épp a formális kritériumok jelentősége.
Amíg ez a helyzet nem változik érdemben, vagyis a szakmai autonómia és professzionalizálódás nem éri el a kívánt minimumot, addig a tulajdonképpeni kritériumok tartalma gyakorlatilag mellékes, és csak mint retorikai eszköz használható fel a kinevezésre érdemesnek tartott jelölt érdekében vagy épp az arra (a hegemón akarat szerint) érdemtelen személy ellenében.
A szerző egyetemi docens, kutatási területe a nemzetközi publikációs hálózatok viselkedése, a tudástermelés globális kritikája és a tudástőke-akkumuláció egyenlőtlenségei globális perspektívában.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.