Európa Vlagyivosztokig tart, az orosz gáz meg Németországba jön

Az EU és Oroszország partneri viszonyának újraélesztése józan és normális cél. Kérdés, hogy Ázsia rohamos fejlődését látva, eurázsiai hatalomként Oroszország Európát választja-e első számú partnerének.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az érintett országok között utolsóként, hosszú habozás után Dánia is hozzájárult ahhoz, hogy az Északi Áramlat 2-csővezeték áthaladjon a tengervíz alatti területén. Így akár már ez év végéig elkészülhet az Oroszországot Németországgal összekötő gázvezeték, amelyen évente 55 milliárd köbméter földgáz érkezik Nyugat-Európába Ukrajna érintése nélkül. A dán engedély kiadása előtt néhány nappal Franciaország megvétózta az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését Észak-Macedóniával és Albániával.

A nyugat-európai országok közül Dániában az egyik legszigorúbb a bevándorlás korlátozása, a szociáldemokraták éppen ennek köszönhetik, hogy az európai trenddel szemben kormányon lehetnek. A muszlim többségű Albánia és a muszlim-keresztény konfliktustól szenvedő Észak-Macedónia EU-közelbe engedése rövid távon az onnan való kivándorlást is megkönnyítené. Emmanuel Macron így nagy jót tett a dán kormánynak. Feltehetően külön nyomásgyakorlásra sem volt szükség ahhoz, hogy a dánok belássák: Macron együttműködési offenzívája Oroszországgal nehezen fér meg a gázvezeték engedélyének koppenhágai elszabotálásával. Különösen úgy, hogy a gázvezetéket ellenző Washington éppen az elnök leváltásával és az amerikai külpolitika teljes szétverésével van elfoglalva.

Igazából semmi meglepő sincs az Oroszország irányában történő francia nyitásban. Az Oroszország elleni szankciók az EU-nak is fájnak, és az orosz nép tűrőképességét ennél végtelenszer nagyobb csapások sem tudták megtörni. Oroszország a remélt elszigetelődés helyett olyan, hagyományosan Nyugat-barát országokkal mélyítette el a kapcsolatait, mint Izrael, Törökország és Szaúd-Arábia. Még a nyugati közvéleménynek kedves kurdok mellett is kiállt békítő közbelépésével.

És ami a legfontosabb, s amire elkerülendő veszélyként Macron is hivatkozott, nyugati szemmel vészesen megjavultak az orosz-kínai kapcsolatok. Márpedig Oroszország és Kína stratégiai szövetsége a világot ismét kétpólusúvá tenné, amelyben az Európai Unió visszakulloghatna az Egyesült Államok segédhatalmának. A francia külpolitika már a hidegháború idején is küzdött e kétpólusú rendszer ellen, normális viszonyra törekedve az akkori Szovjetunióval.

Egyébként Angela Merkel is megfogalmazta, hogy az EU-nak az Egyesült Államoktól, Oroszországtól és Kínától is függetlennek kellene lennie, az egyenjogúság alapján együttműködve velük. De a német-orosz közeledést nemcsak a lengyelek és a baltiak, hanem egyes nyugat-európai országok is gyanakodva figyelték. Ha azonban Párizs és a fiatal, hosszú távra tervező Macron áll az élére, akkor nehéz ellenállni az új enyhülésnek, a „détente”-nak. Különösen úgy, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság érdemben nem tud, vagy nem akar beleszólni az európai változásokba. Mindez persze nem marad így örökké, ezért is igyekszik Macron áttörést elérni az enyhülésben, s ezért ömlik majd nemsokára a gáz a németül Keleti-tengernek nevezett Balti-tenger alatt Nyugat-Európába. 

Aki felszínen akar maradni a politikában, az olvas a jelekből. A sokak által „amatőrnek” nevezett Zelenszkij ukrán elnök máris elérte az ukrán és a szeparatista orosz csapatok szétválasztását Kelet-Ukrajna jelentős részénél. A „szétválasztás” udvarias szó, de végeredményben azt jelenti, hogy Kijev lemond e területek fegyveres visszafoglalásáról. A radikális ukrán nacionalisták felkelése is elmaradt Zelenszkij „árulása” ellen, Washingtonban Joe Bident most jobban foglalkoztatják eltűnőben levő elnökjelölti esélyei.

Az EU és a nyugati külügyminisztériumok folyosóin már évek óta azt sugdosták, hogy az ukrán válság megoldása egy kettős alku lehet. Oroszország megtartja a Krímet, viszont lemond Kelet-Ukrajnáról, ahol valamiféle nem-autonóm autonómia jöhet létre az orosz lakosság számára. A Nyugat által az orosz ellenzék vezetőjének tartott Alekszej Navalnij egyébként maga is megtartaná a Krímet, de kiíratna egy korrekt népszavazást az Oroszországhoz vagy Ukrajnához való tartozásról. Ezt nyilván a legtisztább körülmények között is az oroszok nyernék meg, de azért a 2015-ös, 96,77 százaléknál kulturáltabban hangzó többséggel. 

Az uniós tagállamok ne a közösség rovására próbáljanak külön alkukat kötni Moszkvával, hanem közösen egyeztetett elvek alapján működjenek együtt energiapolitikai, gazdasági, kulturális és korlátozottan védelmi kérdésekben. A múlt heti budapesti Putyin-látogatás háttere jól mutatta, hogy ez a vizit már nem az orosz elnök érdekeit szolgálta, hanem egy „baráti meghívás” udvarias, de nem túl jelentős kipipálását jelentette Moszkva számára.

Charles de Gaulle francia elnök annak idején azzal indokolta a szovjet nyitást, hogy „Európa az Urálig” tart. A kínai kihívást és egész Ázsia dinamizmusát látva az is megkockázható, hogy Európa Vlagyivosztokig tart, amint azt Macron ki is mondta Putyin vendéglátójaként Dél-Franciaországban. Ma már nemcsak az a kérdés, hogy kirekeszthetjük-e Oroszországot Európából. Az is kérdés, hogy Ázsia rohamos fejlődését látva, eurázsiai hatalomként Oroszország Európát választja-e első számú partnerének.

Talán a véletlen műve (bár a politikában ritkák az igazi véletlenek), hogy a hazai liberális médiában a török elnök szinte egyik napról a másikra átvette Vlagyimir Putyintól a „főgonosz” szerepét. Ez nyilván összefügg azzal, hogy az oroszok legalább részben megvédték a kurdokat a török offenzívával szemben.

De talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy Macron fordulatából nem csak az ukránok tudnak olvasni.

Hegyi Gyula az MSZP alelnöke, publicista, volt európai parlamenti képviselő. Hozzászólnál te is? Vitáznál vele? Írj nekünk!