Hacsak nem történik csoda, a spanyol kormányválság velünk marad

Szerző: Illés Gergő
2019.11.01. 16:15

Hiába tartanak idén már másodjára is parlamenti választást idén Spanyolországban, nem úgy néz ki, hogy akár a bal-, akár a jobboldal kormányzóképes többséget tudna szerezni: a királycsinálók pont azok a katalán pártok lehetnének, akik a válság elhúzódásában érdekeltek. De mit akar az egyre erősödő szélsőjobb, miért osztódtak tovább a szélsőbalosok, és hogyan omlott össze a centrum? Elemzésünkből kiderül!

Hacsak nem történik csoda, a spanyol kormányválság velünk marad

Jövő héten vasárnap idén immár harmadjára is választásokat tartanak Spanyolországban, miután szeptemberben nyilvánvalóvá vált: a baloldal sem egy esetleges kormánykoalícióról, sem egy ennél lazább együttműködésről sem tudott megegyezni.

A választások toronymagas esélyesének a regnáló szocialista miniszterelnök, Pedro Sánchez számított – mindeddig. Ugyanakkor az áprilisi választást még 29 százalékkal megnyerő, de ennek ellenére kisebbségben maradó Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) mintha nem találná a siker kulcsát a mostani választási kampányban, és ahelyett, hogy növelné szavazóinak számát, inkább csökkenő tendenciát mutat. Bár Sánchez pártjának egyelőre az elsőség elvesztésétől nem kell félnie, a jobboldal erősödésétől viszont annál inkább: az El Mundo mandátumbecslése szerint

mind a jobbközép Néppárt, mind a szélsőjobbos Vox nagyon belehúzott a választási hajrában, így úgy tűnik, közel sem lesz egyértelmű, melyik blokk szerez többséget november 10-én.

De hogyan jutottunk ide?

Spanyolországnak már lassan négy éve nincs stabil, többségi kormánya, mivel 2015 decemberében Mariano Rajoy néppárti exminiszterelnök hiába nyert választást, kormányt alakítani már nem tudott. Ezért fél éven belül új voksolás jött, melyet szintén megnyert Rajoy, de többséget akkor sem szerzett, így a jobbliberális Ciudadanos (Állampolgárok) pártjának háttértámogatásával alakított kormányt.

Ez két évig sem tartott, miután a Néppárt háza táján kirobbant korrupciós botrány (részletesebben erről ebben a cikkben olvashatsz) magával sodorta a kormányt, miután a szocialista Sánchez sikerre vitt egy bizalmatlansági indítványt a Rajoy-kormány ellen. A PSOE ezzel hatalmas esélyt kapott az élettől, hiszen a szociknak akkor csupán 84 székük volt a 350 fős képviselőházban, így mikor Sánchez vezetésével kisebbségi kormány alakult, a kabinet folyamatosan más pártok háttértámogatására szorult. Mikor pedig Sánchez sehogy sem tudta átverni a 2019-es költségvetés tervezetét a parlamenten, előrehozott választásokat írt ki idén áprilisra.

Amelyet meg is nyert 29 százalékkal, míg a korrupcióba fulladt Néppárt 17 százalékra volt csak képes. Sánchez pártja ugyanakkor közelében sem volt az abszolút többségnek, együtt kellett tehát valakivel működni:

miután a Néppárt és a szélsőjobbos Vox nem jöhetett szóba, a centrista Ciudadanos pedig hallani sem akart az együttműködésről, Sáncheznek maradt a szélsőbalos Podemos.

Velük, meg pár kisebb regionális párttal már meglett volna a többség, de Sánchez nem volt hajlandó Pablo Iglesias pártjával koalíciót kötni: a PSOE-s miniszterelnök kisebbségi kormányt akart a Podemos és a regionális pártok háttértámogatásával, de ezt az opciót a mindenképp koalíciózni akaró Iglesiasék visszautasították. Miután senki sem tudott kormányzóképes többséget kiharcolni, nem maradt más, mint megtartani az áprilisi után már idén a második parlamenti választást, melyet november 10-én tartanak – a kormányválságról itt írtunk bővebben.

Ha Sánchez gyengül, azzal csak veszíthet

Így jutottunk el a kampányhajráig, ahol bár Sánchez pártja alighanem ismét a legerősebb lesz majd, a miniszterelnök nehezen úszhatja meg az eredményt presztízsveszteség nélkül: egy újból megtartott előrehozott választás a PSOE-nek ugyanis csak akkor lehetett volna nyertes összegű játék, ha mandátumai számát növelni tudja a fél évvel ezelőtti eredményhez képest. Ehhez képest

bárminemű csökkenés, de akár még a stagnálás is vereséget jelent Sánchez számára, hiszen

+ ha továbbra is egy kisebbségi kormányban gondolkozik más pártok háttértámogatásával, akkor azokra csak akkor tud nyomást gyakorolni, ha megerősödött választói legitimációval jön ki a november 10-i választásokról, tehát több mandátuma lesz,

+ ha viszont egy koalíciós kormányban látja a helyzet megoldását, azzal sincs előrébb: a Podemos a legtermészetesebb szövetségesnek tekinthető PSOE-vel való civakodáson rajtaveszített, és áprilishoz képest jó két-három százalékpontot el is bukott. Így, ha eddig messze volt a baloldal a kormányzóképes többségtől, hát most egy kicsit még messzebb került.

MI TÖRTÉNT A SPANYOL POLITIKÁBAN AZ ELMÚLT KÉT ÉVBEN? FŐBB ESEMÉNYEK ÉS A PÁRTOK TÁMOGATOTTSÁGA / EL MUNDO 

Nem véletlen, hogy Sánchez kampánynyitóján is a leghangosabban az otthon maradás ellen szónokolt, hiszen ha szavazóit nem sikerül mobilizálnia, és valóban kevesebb mandátumot szerez tizedikén, akkor nehezen tudja majd elmagyarázni a választóinak, hogy miért kellett április és május után idén már harmadjára is az urnák elé járulniuk – áprilisban volt ugyebár a parlamenti választás, ezt követően májusban önkormányzati- és EP-választást tartottak, most pedig ismét parlamentet kell majd választani.

Visszatérő néppártiak

A PSOE-vel szemben viszont bármelyik másik párt, amelyik növelni tudja a mandátumainak számát, nyertesként adhatja el magát. Ott van például a Néppárt, amely áprilisban történetének legrosszabb eredményét érte el 17 százalékkal és 66 mandátummal, közvetlenül mögötte pedig már ott kopogtatott a jobboldal vezetését átvenni kívánó Ciudadanos. Nem sokon múlt az összeomlás, de a néppártiaknak sikerült elkerülniük, ráadásul megtépázott renoméjukon segített, hogy májusban (ugyan a szélsőjobb támogatásával, de) át tudták venni Madrid vezetését, és miután Sánchez megbukott július végén a kormányalakításról szóló szavazáson, a Néppárt is szépen növekvő tendenciára állt.

Most a Pablo Casado-féle alakulatot már 20-22 százalék körülre mérik, ami az El Mundo október 30-as mandátumbecslése szerint 94 mandátumot jelent majd számukra – majdnem 30-cal többet, mint fél éve. Casado maga is megérezte a győzelem szagát, és kampánynyitóján

a jobboldal egyesítésére szólított fel, és a jobboldali szavazóknak megüzente, egy nem a Néppártra adott voks Pedro Sánchezt erősíti.

Innentől egyértelmű a néppárti stratégia: visszaállítani a kétpártrendszert, és az újonnan feltűnő jobboldali erőktől minél több szavazót csábítani vissza a fedélzetre.

Kopogtatnak a sorosozó, reconquista-szélsőjobbosok

A másik nagy nyertes a szélsőjobboldali Vox lehet, mellyel tavasszal a Franco-éra óta először jutott szélsőjobbos párt a parlamentbe. A pártot vezető Santiago Abascal igazi politikuscsalád sarja, nagyapja a Franco-érában polgármester, apja pedig a Néppárt helyi politikusa volt, így 18 évesen Abascal is belépett a Néppártba, majd 2013-ban szállt be az akkor alakuló Voxba. A Vox útja a sikerig sokáig tartott, a lényegében láthatatlan pártnak a 2018-as andalúz tartományi választásig kellett várniuk az áttörésre, ahol meglepetésre bekerültek a tartományi parlamentbe.

Persze a Vox kezére játszott a migrációs válság is. A populista hullámot meglovagolva Abascal rekonkvisztát hirdetett, ez a kifejezés pedig Spanyolországban egyértelműen azt a folyamatot takarja, melynek keretében a keresztény seregek visszafoglalták az Ibériai-félszigetet a több évszázados muszlim uralom alól. A muszlim- és migránsellenes retorikán felül a Vox gerincét az adja, hogy a párt radikálisan ellenzi a katalán függetlenséget. Sőt, a katalán kérdés megoldását nem a szélesebb körű katalán autonómia megteremtésében látják, hanem épp ellenkezőleg: Abascal az El Mundonak adott interjújában úgy nyilatkozott, „véget kell vetni az autonómia bukott modelljének”, hiszen ha a katalánoknak adott szélesebb jogkörök nem működtek, akkor valami más, centralizáltabb irányban kell elindulni.

Bónuszpont:

Abascal világképe szerint vajon ki állhat a katalán függetlenségi mozgalom mögött? Természetesen Soros György.

És ezzel szemben az „új Európa vezetője” a Vox-vezér szerint? Hát persze, hogy Orbán Viktor, ezeket mind a Magyar Hírlapnak mondta a pártelnök. Ezek után csak remélni tudom, hogy az autonómiáért küzdő határon túli magyarokról nem derül ki, hogy Soros György pénzeli őket, aki Abascal állítása szerint „egy ideológiailag megszállott nemzetközi pénzmágnás, aki mindenhatónak képzeli magát”, és aki befolyásolná az egyes országok bevándorláspolitikáját.

A Vox az elmúlt hetekben nemcsak a katalán tüntetésekből, de Franco újratemetéséből is hasznot tudott húzni: a néhai diktátor földi maradványait ugyanis a múlt héten helyezték át 44 év után az Elesettek Völgyéből Mingorrubio temetőjébe a PSOE kezdeményezésére, a Franco-éra megítélése pedig máig nagy társadalmi vita tárgya Spanyolországban. Abascal egyébként elmondása szerint, „sem a francoizmust, sem a köztársaságot nem hajlandó elítélni”, de a spanyoloknak joguk van Francoról azt gondolniuk, amit akarnak. Ennyit tehát a Voxról, amely a mostani mandátumbecslések szerint akkorát erősödött, hogy a PSOE és a Néppárt mögött a harmadik legnagyobb erővé válhat a parlamentben.

Passzív polgárok, Venezuela-rajongó progresszívek

Innentől pedig minden országos párt csak veszíthet. Közülük is a legnagyobbat a jobbliberális Ciudadanos bukhatja, ami jóllehet, áprilisban megszerzett harmadik helyét a Voxnak adja át, s immár csak az ötödik lesz a pártok versenyében a szocdemek, a Néppárt, a szélsőjobb és a szélsőbal mögött. Az El Mundo adatai szerint a polgári párt áprilisi szavazóinak kevesebb, mint fele gondolja úgy, hogy újra a Ciudadanosra adná a szavazatát.

Nem csoda, hiszen szavazóik messze a legkevésbé mobilizáltak, ötödük inkább el se menne voksolni november 10-én, míg egy másik ötödük pedig taktikai okokból átvándorolt vagy a Néppárthoz, a PSOE-hez, vagy kisebb arányban a Voxhoz. Ezzel a két ötöddel a párt akár 1,6 millió szavazót is veszíthet áprilishoz képest, amivel Albert Rivera pártja kispárttá zsugorodna. Rivera nem véletlenül ágált a Ciudadanos kampánynyitóján a szociknak és a Néppártnak kedvező taktikai szavazás ellen, mikor csütörtöki kampánynyitóján azt mondta,

„ne a számológéppel szavazzatok, hanem a szívetekkel”.

Sokkal kevesebbet, de a Pablo Iglesias-féle szélsőbalos Podemos is bukhat áprilisi eredményéhez képest, most éppen úgy tűnik, 6-8 székkel szerezhetnek kevesebbet, mint fél éve. Politikájuk változatlan: koalíciózni akarnak a Sánchez-féle PSOE-vel, amely viszont a Podemost nem szerette volna partnerként látni a leendő kormányban.

A Podemos csökkenésének oka a Podemos-szakadár politológus, az antikapitalista Íñigo Errejón szeptemberben alapított progresszív-zöld-baloldali pártjának, a Más Paísnak (Több Ország) feltűnése, mely 3-5 helyet szerezhet a parlamentben, s főleg a nagyvárosokban népszerű. A Más País egyébként azt ígérte: nem fog egy progresszív kormány útjába állni, csatlakozni fog egy ilyen koalícióhoz, de kicsit azért odaszúrt az egymással veszekedő baloldalnak.

„Ha a jobboldal akár egy mandátummal is nyer, rögtön megállapodnak egymással a kormányzásban, úgy tűnik, csak a baloldal képtelen megegyezni”

– üzengetett Errejón az elmúlt fél évet végigcivakodó PSOE-nak és a Podemosnak.

Errejón egyébként kitűnő viszonyt ápolt a Venezuelát mély gazdasági és politikai válságba döntő, Chávez- és Maduro-féle rezsimmel. Mikor 2013-ban komoly élelmiszerhiány jelentkezett Venezuelában és nagy sorok jelentek meg a boltok előtt, Errejón ezt a venezuelai kormánylapban úgy védte be, hogy az emberek azért állnak sorba, mert több pénzük van, ezért pedig többet is tudnak fogyasztani, és egyébként is, Venezuelában kultúrája van a sorbanállásnak.

De a lényeg: hogy lesz ebből működőképes kormány?

Könnyebbet kérdezz. Sokkal egyszerűbb arra válaszolni, hogy hogyan nem. Például mikor a podemosos Iglesias meggyanúsította Sánchezt, hogy az nagykoalíciót akar kötni a PSOE és a Néppárt között (ennek biztosan lenne parlamenti többsége), a miniszterelnök ettől élből elzárkózott, nem lesz tehát német mintára koalíciózás a jobb- és balközép között.

Ahogy a mandátumbecslések szerint úgy néz ki, ha a jobb- vagy a baloldal összeáll, abból sem lesz működő kormánykoalíció: egy baloldali összefogásnak a PSOE, a Podemos és a Más País részvételével alig 160 mandátuma lenne, innen még 15-16 támogató kéne egy kormánykoalícióhoz. A jobboldal – vagyis a Néppárt, a Vox és a Ciudadanos együtt – 155 hely körül áll, a többség tehát innen is messze van.

A királycsinálók a kisebb regionális pártok, főleg a katalánok lehetnének: nekik valószínűleg lenne annyi szavazatuk, hogy akár mindkét blokkot hatalomra segíthetnék.

Ők is inkább a baloldal felé tendálhatnának, hiszen a jobboldal pártjai egytől egyik egységpártiak, és különböző mértékben, de mind elzárkóznak a katalán jogkörök szélesítésétől. Csakhogy a függetlenségpárti katalán pártoknak épp a spanyol kormányválság folytatódása áll érdekükben, hiszen erős központi kormányzat híján a katalánoknak is nagyobb mozgástér jut.

Így – hacsak nem rendeződik át radikálisan a politikai színtér november 10-ig – a spanyol kormányválság velünk marad.

NYITÓMONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali. Balról jobbra haladva: Íñigo Errejón (Más País), Pedro Sánchez (PSOE), Pablo Iglesias (Podemos), Pablo Casado (Néppárt), Santiago Abascal (Vox), Alberto Rivera (Ciudadanos)

Illés Gergő
Illés Gergő az Azonnali újságírója

Európai politikáról, Közép-Európáról ír. Magyar belpolitikáról pedig akkor, ha ideges.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek