+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Schiffer András
2019. október 31. csütörtök, 06:51
A szabadságot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték ’89-ben. A rendszerváltók leragadtak a vagyonelszámoltatásnál, amiből vagyonátmentés lett, a papíron tökéletes liberális jogállam pedig a magyar valóságban nem tette lehetővé a politikai kormányzást. Ebből a frusztrációból eredtek olyasmik, mint az őszödi beszéd, vagy Orbán 2002 utáni stratégiája.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Schiffer András ügyvéd, korábbi LMP-s országgyűlési képviselő cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Harminc évvel ezelőtt, 1989. október 23-án délben egy szintén pályakezdő kollégámmal fogtuk magunkat, és kiszöktünk életünk első munkahelyéről a Kossuth térre, ahol Szűrös elvtárs, a Központi Bizottság fél évvel korábbi külügyi titkára, úgyis mint ideiglenes államfő éppen a köztársaságot kiáltotta ki.

 

Ellógtunk történelmet nézni.

 

Mindeközben kortársaink Berlinben, Drezdában, Varsóban, Prágában – majd valamivel később Temesvárott és Bukarestben – történelmet csináltak. A husáki/jakesi, a honeckeri, a zsivkovi, a ceaușescui rezsimek nyílt repressziója, a lengyel nép folyamatos antikommunista ellenállása – Reykjavík ide, Málta oda – az összes többi blokkországnak megadta a rendszerváltó forradalmi élményt.

 

Nem kiharcoltuk, hanem eltűrtük

 

A szívességi kárpótlásokra és negatív kiegyezésre épülő

 

Kádár-rendszer annyira hatékonyan demobilizálta a magyar társadalmat, hogy még a forradalmi élménytől is megfosztotta azt a rendszer összeomlásának órájában

 

– ahogyan azt anno Hankiss Elemér tűpontosan leírta.

 

Németországban például a mai napig értetlenkednek, hogy nekünk magyaroknak miért nincs meg a vasfüggönybontás katarzisa. Nem értik, hogy mire Horn Gyula jelképesen átvágta a – valójában addigra suttyomban már elhordott, és éppen a parádé kedvéért részben visszaépített – vasfüggöny egy darabkáját, addigra a Kádár-rendszer végnapjaiban a Grósz-adminisztráció „hangulatjavító” intézkedésként hatályba léptette az útlevéltörvényt. Amíg a falbontás a németeknek a szabadság katartikus pillanata, addig a magyarok már vígan furikáztak a Gorenjéjükkel Bécsből hazafelé, mire végképp eltűnt a határzár.

 

A szabadságot, a liberális jogállamot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték, mert a régi és új elitek azt ígérték, hogy cserébe burgenlandi életszínvonalat kapnak. Nem így lett. Tölgyessy Péter megállapítja, hogy a magyar emberek túlnyomó részének nincs karakteres rendszerváltás-élménye, a kevesek által megformált Alkotmányt nehéz szeretni, de hozzáteszi: a második világháborús vereség utáni NSZK-ban és Japánban az új alkotmányosság mögül még jobban hiányzott a honpolgári elfogadás. Csakhogy a bekövetkező „csodák”, az eredmények legitimálták az eredetileg kívülről oktrojált fordulatot. „Nálunk azonban sem az eredmény, sem a részvétel nem igazol.”

 

Átváltani Marxot tőkére

 

Az első szabad választások kampányában „Dolgozói tulajdont!” követelő plakátokat nyaltam fel a házfalakra. Pár évvel később eszméltem rá, hogy a rendszerváltás nyerteseinek, a nómenklatúra-burzsoázia politikai képviseletének, a vagyonátmentők pártjának kampányoltam.

 

Három évtized után visszatekintve világosan látszik, hogy

 

a rendszerváltás éveiben – a ‘90-es választási eredmény dacára – valójában egyetlen szervezett és tudatosan mozgó érdekszövedék volt a magyar társadalomban: a későkádárkori technokrácia, a pártállam eresztékeiből kisarjadó nómenklatúra-burzsoázia.

 

Ahhoz, hogy gördülékenyen válthassák át Marxot tőkére, azaz a diktatúra hatalmi-információs privilégiumait gazdasági hatalommá, és karcolás nélkül őrizhessék meg szellemi, nyilvánosságbeli monopóliumaikat, a rendszerváltó évek liberális konszenzusa kiváló klímát teremtett.

 

Nem volt szó itt semmiféle dolgozói tulajdonról, a szövetkezet és a szakszervezet egyenesen szitokszavakká váltak ezekben az években. Lett azonban másfélmillió munkanélküli, és lettek politikai kapcsolatokkal megszerzett magánvagyonok, miközben megsemmisültek – az államadósság-csökkentés jegyében – a külföldi tőkének odadobott termelőkapacitások. A rablóprivatizációt Magyarországon nem kísérte sem általános sztrájk, sem tömegtüntetés, csak a csöndes beletörődés.

 

A laboratóriumi liberális jogállam nem működik a posztkádári valóságban

 

Már 1989 folyamán gyűjteni kezdtem a pártok programjait, és szorgalmam nem lankadt a ‘94-es, majd a ‘98-as kampányokban sem. Fokozatosan jöttem rá – nyilván pármilliomod-magammal – hogy ezeknek az iratoknak bizony nem sok értelmük van. A választók szavaztak egy programra, majd bánatos szemű pénzügyminiszterek elmagyarázták: hát igen, valóban voltak ígéreteink, de tessék megérteni, most olyan nehéz a gazdasági helyzet, hogy a megvalósítással még várnunk kell.

 

A ‘89-‘90-es rendszerváltással laboratóriumi nézőpontból

 

majdnem hibátlan liberális jogállami szerkezet jött létre. Csakhogy ennek a szerkezetnek nem laboratóriumban, hanem a csökevényes magyar pártrendszer és a posztkádári magyar politikai kultúra valóságában kellett üzemelnie.

 

S ebben a valóságban a liberális jogállami szerkezet egyet biztosan nem tett lehetővé: a politikai kormányzást. Márpedig a többpárti parlamentáris demokráciának mégiscsak az a legitimációs leglényege, hogy a választópolgár versengő politikai alternatívák közül választ, a kiválasztott politikus pedig az így kapott felhatalmazással kormányoz.

 

„Az állam ma jobban ki van szolgáltatva a hozzá kötődő érdekcsoportoknak, mint valaha. A fordulat előtt egy nagy hatalmú politikai apparátus tartotta ellenőrzése alatt, az állampárté. A demokratikus kormányzó pártok ereje jóval csekélyebb. Taglétszámuk alacsony, szervezetük vézna, önálló szakértői bázisuk alig van. Még annyira sem képesek ellenállni az apparátusok saját politikacsinálásának, mint egykor a Központi Bizottság szervei. Gyönge bürokráciák mozgatnak még gyöngébb kormánypártokat; ez az állam működésének képlete 1990 óta.” Kis János írta ezeket a sorokat még 1996-ban.

 

Sajnálatosan időtálló megállapítását kiegészíthetjük azzal, hogy ezeket a gyönge bürokráciákat – s rajtuk keresztül a még gyöngébb kormánypártokat – korántsem csak belföldi érdekcsoportok befolyásolták.

 

A politikai kormányzás lehetetlenségéből származó frusztráció szülte Orbán Viktor 2002 utáni politikai stratégiáját éppúgy, mint Gyurcsány Ferencnek az új rendszer válságát manifesztáló „őszödi beszédét”.

 

Kiknek vannak emberi jogaik?

 

Harminc éve került a kezembe és gyakorolt rám revelatív hatást Kis Jánosnak az akkor még a Párizsi Magyar Füzeteknél kiadott könyve, a magyar rendszerváltás alapműve, a „Vannak-e emberi jogaink?”. Húsz év múlva ébredtem rá, hogy a konvivialista álláspontot képviselő Lányi Andrásnak van igaza, amikor a magáncéljai követésében háborítatlanságot követelő egyéni akarat helyett a közös értelem megalkotására irányuló dialógust állítja a középpontba: „a meggyőződés, hogy az ember alapjában véve másokért van, s hogy nem lehet szabad mások ellenében, csak mások által, hogy boldogulását nem a természet felett kivívott győzelemben, hanem a természettel és önnön természetével összhangban kell keresnie”.

 

A rendszerváltást követő években joghallgatóként nagy lelkesedéssel bombáztam beadványaimmal az Alkotmánybíróságot (a 2011-es rendszervisszavágás aztán ezt a részvételi élményt, az actio popularist is megszüntette). Végzős joghallgatóként segítettem Juhász Géza barátomnak összerakni az ún. Szivárvány-határozatba torkolló jogorvoslati kérelmet (szegény Furmann Imre jegyezte ellen). Ott voltam annak a  4/1993. (II. 12.) AB-határozatnak az indítványozói között, amely végül kimondta az állam világnézeti semlegességét. Mivel ilyesmi az alkotmányban nem szerepelt. Ahogyan sok minden más sem.

 

A sokszoros kompromisszumokkal 1990 nyarára összerakott rendszerváltó alkotmányos szöveg alapvető erkölcsi dilemmákat nem oldott fel.

 

Az alkotmányozó hatalom előszeretettel tolta át a felelősséget az Alkotmánybíróságra: például a kárpótlás, az igazságtétel, vagy a halálbüntetés kérdésében.

 

Az így közjogilag túlterhelt Alkotmánybíróság – a maga „láthatatlan alkotmányával” – megpróbálta elvégezni azt a munkát, amit az alkotmányozók elmulasztottak.

 

Magyarországon végül nem valósult meg sem a lusztráció, sem az aktanyilvánosság, Biszkut és Czinegét a kutya nem vonta felelősségre. A rendszerváltók leragadtak a „vagyonelszámoltatásnál” – amit a vagyonátmentő posztkommunisták cinikusan ki is játszottak – ahelyett, hogy államosították volna a pártállami utódszervezetek vagyonát. Megjegyzem: akadt egyvalaki 1989-ben, s éppen a posztkommunista nómenklatúrában, aki az utódszervezeti vagyon társadalmasítását követelte: Gyurcsány Ferencnek hívták.

 

Mindezekért a legkevésbé sem a Sólyom-féle Alkotmánybíróság a felelős. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!

 

2010-ben nem csinálták vissza 1989-et

 

Az alapító atyák, Tölgyessy Péter és Kis János, Sólyom László és Antall József, Szabad György által felhúzott építmény tartósnak bizonyult.

 

Nem árt felidézni, hogy a „puha diktatúrának” becézett nyolcvanas években is politikai pszichiátriával, újszülött gyermeke állami gondozásba vételével próbáltak megtörni „másként gondolkodó” művészt, pártfegyelmivel kergettek öngyilkosságba az elvégzett munkát a párttitkárnak is kiszámlázó állami vállalatvezetőt, s rúgtak ki az ország összes egyeteméről pacifista diákaktivistát. Na, ennek a világnak vetett véget a ‘89-es rendszerváltás.

 

A rendszerváltás hiányosságai, az új korszak zsákutcás paradigmája és beváltatlan ígéretei persze nyílegyenesen torkollottak a 2006-os válságba, s onnan a 2010 utáni rendszervisszavágásba. A NER őrségváltásba kezdett, és kiiktatta a rendszer lényeges, liberális sarokpontjait. Ennyiben cezúrát húzott a magyar történelem 1989-ben indult új korszakába. Nem csinálta vissza azonban a rendszerváltást.

 

S ezt nem csak az bizonyítja, hogy az Alaptörvény szövege jelentékeny hányadban megegyezik a korábbi Alkotmány textúrájával, másutt pedig éppen a sólyomi „láthatatlan alkotmány” tételei köszönnek benne vissza.

 

A hatalom ma szabad választásokon elkergethető. Ez 1985-ben nem így volt.

 

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Kövér László szerint az európai integráció tulajdonképpen olyan, mint a nácizmus, a sztálinizmus, és az amerikai imperializmus.

Behrouz Boochani korábban úgy nyert ausztrál irodalmi díjat, hogy egy ausztrál menekülttáborban tartották őrizetben, most Új-Zélandtól kapott ideiglenes vízumot.

Thierry Breton és Adina Vălean is átment a meghallgatáson, csak a magyar biztosjelölt fog kapni még plusz kérdéseket.

A magyar jelölt jó teljesítményt nyújtott, de nem tudta elhitetni, hogy biztosként le tudna szakadni az Orbán-kormányról.

Csak azért, hogy aztán pár hét múlva ki is lépjenek – már ha tényleg kilépnek. Von der Leyennek főhet a feje, ki tudja, mikor lép hivatalba a már most is késő új Európai Bizottság.

Bedőlni látszik a Le Pen-ellenes fal: egyre több baloldali szavazó választaná egy második fordulóban a szélsőjobboldali politikust a jelenlegi elnök ellenében. Te hogy döntenél?

A hét kérdése

„Támogasson téged a Momentum!” – hangozhatna a mondat azoktól, akiken megpróbáltak segíteni Fekete-Győrék az elmúlt napokban.

Azért ide elnéznénk

Jobbnál jobb európai filmeket vetítenek november 13-15. között, ráadásul még jegyet is lehet nyerni!

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Eljött a te időd! Ugyanis a szocialista párt szervezésében megnézhető Az ifjú Karl Marx című film november 14-én.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

Ezt is szerettétek

Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el.

Romániának is valamiről illene szólnia. Most arról szól, hogy nagy, és még nagyobb akar lenni. Így nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél. Véleménycikk!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás