Miért veszélyes minden etikátlan reálpolitika?

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2019.10.27. 16:59

A reálpolitikával takarózó technokrata felelősséghárítás is moralizálás. Nem csak a kurdok ügyében mutatkozik ez meg, hanem a globális ökokrízisben is. Válasz Szalai Máténak és Mendly Dorottyának.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Egy szerző általában akkor a legelégedettebb magával, ha sokan reagálnak a cikkére és fontos kérdéseket taglaló vita bontakozik ki belőle. A szíriai kurdok elleni török háború etikai összefüggéseiről írt cikkem nyomán eddig öt egymással is vitatkozó cikk jelent meg az Azonnalin, most mégsem dőlnék elégedetten hátra, hanem inkább arról kell írnom, hogy alapjaiban értették félre egész érvelésemet. Az is, aki látszólag szembement etikai érvelésemmel a reálpolitikára hivatkozva és az is, aki látszólag követte, illetve támogatta azt morális-humanista alapon.

Elsősorban a két corvinusos oktató, Szalai Máté és Mendly Dorottya vitájában előkerülő érvelési sémákra és világnézeti problémákra reflektálnék, a személyeskedésnek még a látszatát is messze kerülve, mert szakmailag persze jónak tartom mindkettőt, és emberileg is inkább szimpatizálnék velük, ha ez lenne a kérdés. Csak hát nem ez itt a kérdés, hanem az, hogy mindketten folyton hivatkoznak a realitásra és nyilatkoznak a moralitásról, de anélkül, hogy ezekre érdemben reflektálnának. Így pedig logikusan elbeszélnek egymás mellett érdemi, konstruktív vita helyett.

Itt az élő példa, hogyan ural le mindent ma a háborús retorika

Elég megdöbbentő tény, hogy a kurd kérdés kapcsán gyakorlatilag mindegyik kinyilvánított álláspont a háború szükségessége mellett érvelt, és csupán azon vitatkozott két jeles corvinusos oktató, hogy morális-humanista alapon kellene beavatkozni katonailag a konfliktusba vagy merőben technokrata reálpolitikai alapon.

Ez nem csupán amiatt aggasztó, hogy a béke lehetősége ma már fel sem merül az emberekben, és mindent leural a háborús retorika.

Korántsem üres pacifista-humanista moralizálás azonban, hogy a béke, mint opció is eleve kizártnak tűnik.

Súlyos tévedésekhez vezethet az ilyen laikus háború-retorika azok szerint is, akik a háborúzás tudományában sokkal járatosabbak az ügyben leghangosabb szakértőknél és politikusoknál. Amikor például vezető francia politikusok és véleményformálók az iszlamista terrorhullám beindulásakor a leghangosabban követeltek katonai válaszcsapást, a médiatérben az a Vincent Desportes tábornok lépett fel úgyszólván egyedül a háborús retorikával szemben, aki az École de Guerre (Hadi Főiskola) vezetőjeként tanította is a háború mesterségét, aki igazán értett is ahhoz, amiről a többiek csak a levegőbe beszéltek.

A műfaj két klasszikusát, Thuküdidész és von Clausewitz idevágó tételeit idézve arra  hívta fel a laikus közvélemény figyelmét, hogy a háborúra sosem mint valami előre objektíven tervezhető dologra kéne hivatkoznunk (ahogy a laikusok szokták tenni, nem utolsósorban a felelőtlen politikusok), mert

a valóságban a háború mindig úgy működik, mint valami önálló életre kelő szörny, mely sosem a mi terveinket követi, hanem saját törvényeit.

A háború sosem úgy viselkedik mint egy dolog, nem kezelhetjük tárgyként, ami ott marad, ahova tesszük, hanem sokkal inkább olyan öntörvényűen viselkedik, mint egy szeszélyes ember, akinek szabad akarata van. Desportes tábornok Churchill memoárjaiból is hoz egy idézetet: „annak az államférfinak, aki enged a háború démonának, tudnia kéne, hogy mihelyt megadják rá a jelet, már nem ura a politikának, hanem előreláthatatlan és kontrollálhatatlan események rabszolgája.”

Valamicskét csak tudott és tapasztalt ő is a háború reálpolitikájáról... 

A háborút kézenfekvő, objektív realitásként kezelni próbáló attitűd téveszméjének legismertebb modern példája a náci Németország vezetése által tervezett „villámháború”, ami aztán hosszú évekig tartó világháborúhoz és az ő megsemmisítő vereségükhöz vezetett. Sokkal alaposabban kellene tehát felmérni egy háború és a béke realitásait, mielőtt elhamarkodott kijelentéseket teszünk bármelyik oldalra állva.

Alapelvként most is azt tartom irányadónak, amit négy évvel ezelőtt egy másik ügy kapcsán: „Sokan lesajnálják azokat, akik tárgyalásos rendezést emlegetnek, mert nyilván nem gondoltak még arra, hogy a háborúknak sosem újabb háború, hanem csakis valamilyen béketárgyalás vethet véget. Tehát akármennyire »realistának« tartják magukat a békés rendezést utópiaként kigúnyolók, attól még teljesen értelmetlen, amit állítanak, mert a tárgyalásos megoldásnak sosem volt és sosem lesz alternatívája. A háború csak késlelteti a megoldást. Oda jutottunk, hogy erre ma katonai stratégáknak kell felhívni a politikusok és a civil közvélemény figyelmét.”

Arról sem szerencsés megfeledkezni, hogy a Realpolitik legismertebb európai képviselői szerint annak legfőbb célja az erőegyensúly és a béke fenntartása volt, nem pedig a háborús eszkaláció. Meg arról sem, hogy a világtörténelem egyik legismertebb fotója éppen azt példázza, hogy egy ember etikai eltökéltsége igenis megállíthatja a tankokat (ellentétben a közhellyel, amire a vitapartnerek hivatkoztak). A Tienanmen téri diáklázadás leghíresebb képére gondolok, ami épp ezért válhatott ikonná, mert cáfolja a dologgal kapcsolatos előítéletünket.

Vagy ott van Gandhi példája, akinek békés etikai mozgalma a kor legerősebb nagyhatalmát győzte le, végül felszabadítva Indiát a brit uralom alól. És akkor még nem beszéltünk a csapatok moráljáról, ami az egyes ütközetekben számos esetben döntőbb tényezőnek bizonyult mint számbeli vagy akár technikai fölényük.

Miért döntő tényezője az etikum minden reálpolitikának?

Elterjedt közhelyeknek engedve a kurd vita résztvevői alapvetően tévesen, filozófiailag laikus módon állították szembe a moralitást a reálpolitikával. Az etikai dimenziót nemhogy kiküszöbölni nem lehet a reálpolitikából, de döntő tényezőjének bizonyul még katonai szempontból is – pedig a nagyhatalmi reálpolitikán belül is a legreálpolitikaibb faktorok köztudottan a katonai szempontok. Mint ismeretes, még a legbrutálisabban katonai birodalmak, például a mongolok is kínosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg sose árulják el azokat, akik mellettük harcoltak. Ahogy a Nyugat most elárulta a mellette harcoló kurdokat.

Ez nemcsak morális, hanem egyben súlyosan reálpolitikai kérdés is, mert ilyen hitszegésre nemhogy birodalmakat nem lehet építeni, de tartósan rablóbandákat sem lehet összetartani vele (lásd betyárbecsület).

Amit most a kurdokkal művelünk, az egyfelől még a rablóvezérek etikai mércéje alapján is vállalhatatlan,

másfelől gyakorlatilag a katonai szövetségesek jövőbeli megnyerése szempontjából is katasztrofálisan rossz üzenet. Fontos legalább ezt tényként rögzíteni. Ha tagadjuk, az nem elsősorban morálisan kínos ránk nézve, hanem súlyosan valóságtagadó téveszmés tudatállapot jele, ami válságos időkben semmi jót nem jelent. Háborúban ugyanis még inkább tisztában kell lenni a helyzetünkkel. Pontosan ezért és erre az összefüggésre vonatkozik a reálpolitika nagymesterére Talleyrand-ra talán legjellemzőbb tételmondat, hogy „ez több, mint bűn: ez hiba.”

Általában Szun-cét szokás a hadvezetés tudománya első megalapozójának tekinteni, és már ő kiemelte azt, amit azóta minden komolyabb szaktekintély elismer: hogy egy birodalom vezetésében békeidőben is kiemelten fontos, háborúban pedig a legfontosabb a többiek erőinek (illetve saját erőforrásainak) lehető legfontosabb megismerése, a felderítés. Az igazság, a valódi helyzet felderítése.

Épp ezért nem túl bölcs, és nem is releváns a reálpolitikát illetően legyinteni arra a kérdésre, hogy mi az igazság, mert ennek felderítése éppen a hadvezetés talán legnagyobb klasszikusa szerint a legfontosabb kérdés a háború sikere és a birodalmak jövője szempontjából. Az igazság nem csupán elvont kérdés tehát, hanem a háborúk és a birodalmak jövője szempontjából is sorsdöntő kérdés. Sosem kéne félvállról venni vagy legyinteni rá.

Nagyon tudatosan meg kéne tehát különböztetnük a reálpolitikával takarózni próbáló technokrata felelősséghárítást a bölcs államférfiakra jellemző pragmatizmustól (már ha akadnak még ilyenek). Mindkettő reálpolitikának mondja magát, de a különbség éppoly, drámai mint a felelőtlen attitűd következményei a pragmatikushoz képest. Ki dönti el, mikor melyikkel állunk szemben?

Az úgynevezett reálpolitika is moralizálás – az egyik legrosszabb fajtából

Az a helyzet, hogy a reálpolitikával takarózó technokrata felelősséghárítás is moralizálás, mert ha valaki általában tagadja a felelősségét, azzal ugyebár az nem szűnik meg, sőt: még súlyosabbá válik.

Ha valaki azt mantrázza, hogy nincs etikai konzekvenciája a tetteinek, attól az még nem lesz úgy. Sőt.

Vegyünk ismert példákat arra, hogy miért nem vezet sehová a reálpolitikával takarózás a történelemben: 1848 és 1956 leverése is reálpolitika volt, persze. Csak hát utána mégis elég hamar belebuktak a győztes hatalmak és szövetségi rendszerük a nagy győzelmeikbe.

Mi több: a zsidóüldözés, a holokauszt is kőkemény reálpolitika volt – a szövetségesek ezért is nem bombázták szét a haláltáborokba vezető vasútvonalakat. Mennyi kevéssé dicső és felettébb kontraproduktív példa a reálpolitika diadalára!

De a kurdokkal kapcsolatban nemcsak ezért félrevezető a nagyhatalmi reálpolitikával takarózni. Ha csak a Szalai Máté első cikkében felemlegetett mélosziak képviselték volna hitelesen az athéni civilizáció alapértékeit, akkor nyilván Thuküdidész is másképp nyilatkozott volna az ügyükről. Ezért sántít az analógia. Meg ugye Thuküdidész eleve a gyarmatosító (hegemóniára törő) athéni álláspontot képviseli, és nem túl fair, ha csupán az egyik felet hallgatjuk meg bármilyen ügyben. Akkor most csak a török Thuküdidészt kéne meghallgatnunk a kurdkérdésben?

A vitában a kurdok ügye kezdettől inkább csak egy ürügy volt arra, hogy a reálpolitika és a morál látszólag összeegyeztethetetlen szempontjairól vitatkozzunk.

Persze ahhoz is legalább annyira „mindenki ért” mint a focihoz, hogy mi reális és mi etikus. Mi több, előszeretettel minősítik vitapartnerük érvelését üres „filozofálásnak”, akik a filozófiában ugyanannyira laikusok mint az etika és a realitás mélyebb fogalmi összefüggéseit illetően. Pedig hát egy ponton ez is legalább annyira tudomány, mint a külpolitika, a politikatudomány vagy a történelem. Sőt, ez utóbbiak mind a filozófiából nőttek ki, attól ágaztak el, és idegenedtek el később a szakbarbárság, mint szakértelem modernkori technokrata diadalával.

Még mielőtt elmélyednénk az érvek technikai és világnézeti összefüggéseiben, érdemes volt a reálpolitikai érvelés mítoszának alapos lerombolásával kezdeni, éspedig nemcsak elvi alapon, hanem konkrét gyakorlati példákkal. Erre tértem ki a fenti konkrét példákkal, miszerint a leginkább hardcore katonai reálpolitika alapján sem kézenfekvő, hogy az volna a helyes, illetve tényleges reálpolitika, amit épp politikusok vagy politikai elemzők, szakértők annak mondanak egy adott helyzetben. Másnap meg ugyanazok egészen mást mondanak reálpolitikának.

Szögezzük le alapvetésként, hogy minden emberi tevékenységnek van egy megkerülhetetlen etikai dimenziója, és épp ezért vállalhatatlanul cinikus minden olyan retorika, amelyik úgy tesz, mintha valamilyen realitás, reálpolitika stb. kényszerét követve nem etikai alapon cselekedne, vagy mintha lehetne olyan cselekvés, amely nem jár semmilyen felelősséggel. Nincs ilyen.

Minden cselekvés etikai alapja pontosan az, hogy mindig van felelősségünk.

Sőt: minden egyén vagy közösség életében pontosan annyi a realitás, amennyiért képes ténylegesen felelősséget vállalni.

Akkor is, ha látszólag a legdurvább kényszerek alatt cselekszünk, mert akkor is alapjában szabad döntés marad, hogy engedünk a kényszernek vagy fellázadunk ellene. Ezért mindig a lehető legetikátlanabb dolog azzal érvelni, hogy felesleges etikai összefüggésekkel foglalkozni, mert valamilyen realitás ezt nem engedi meg, ami a ma uralkodó globális technokráciára minden téren oly jellemző. Ilyenkor a technokrata érvelés hívei persze saját világnézetük érvényesülését értik realitás alatt.

A technokrata felelőssághárítás globális következményeit az akut ökokrízis korában már látjuk. Katasztrofálisak, és nem csupán elvi-morális téren, hanem a legelemibb valóságunkban. Pont így és pont ide vezet a technokrata felelősséghárítás mint alapelv.

Pont, hogy a realitásra való hivatkozás a naiv érvelés

Tipikus érvelési hiba, illetve szofizma, hogy a vitázó kizárólag saját érvelését tartja realistának és mindenki más helikopter (idealista, utópista, naiv, laikus, tudatlan stb.), vagyis magának vindikálja a kizárólagos jogot, hogy kinyilatkoztassa, mi a valós, a realitás és egyúttal megmondja azt is, hogy mi nem az. Ez a fajta érvelési hiba eleve ellehetetleníti az érdemi vitát, mivel kizárja azt, hogy egyáltalán érdemben reagáljunk egymás álláspontjára, és figyelembe vegyük a másik érvrendszerét, sőt, az ilyen „érvelés” parttalan világnézeti vitává teheti akár a legapróbb technikai kérdést is, ezért különösen káros a vitakultúrára nézve.

Ugyanez vonatkozik a reálpolitikára hivatkozó érvelésekre is. Mert ugye

ki mondja meg, hogy az adott esetben mi a reálpolitika?

A szerző, aki erre hivatkozik? Reálpolitika alatt jellemzően az adott konfliktusban résztvevők vélt érdekei alapján általunk feltételezett szándékaikat értjük, mint cselekvésük motorját.

A történelemben nagyon ritka az, hogy – jellemzően nagyobb háborúkat lezárandó – a nagyhatalmak valamilyen egyezményben dokumentum formájában is rögzítik, mit tartanak az adott helyzetben reálpolitikának (mi a nagyhatalmi status quo). Minden más esetben legfeljebb feltételezhetjük szándékaikat és céljaikat, pl. egyes vezetők aktuális nyilatkozatai alapján – ami különösen háborús időkben sokszor az ellenfél megtévesztését szolgálja, ezért a legkevésbé sem lehet tényként kezelni.

Az pedig elég nyilvánvaló, hogy reálpolitika alatt nem a politikusi nyilatkozatokat szoktuk érteni, hanem az erről alkotott véleményünk summáját, vagyis azt, hogy szerintünk milyen tényleges politikát követnek a nagyhatalmak, illetve más aktorok az adott helyzetben, amennyiben elvonatkoztatunk (illetve megpróbálunk elvonatkoztatni) a nyilatkozataik ideológiai sallangjaitól.

Csak hát az ideológiák sem csupán sallangok, hanem a tömegek manipulációjának fő eszközei, ezért sosem lehetséges olyan reálpolitika, mely tartósan elvonatkoztathat az ideológiai összefüggésektől. Ha netán ezt tenné, hamar elveszíthetné a tömegek támogatását, ami békében sem épp reálpolitikus lépés, háborúban meg pláne nem az.

Mi a különbség a morál és az etikum közt?

A vitában sajnos tragikus módon keverték a vitatkozók a morál, a moralizálás és az etikum fogalmait, illetve ezek összefüggéseit. A morál arról szól, hogy milyennek akarjuk mutatni magunkat, az etikum pedig az, hogy milyenek vagyunk valójában a cselekedeteink alapján. Ugye nem kell külön kiemelnem, milyen drámai különbség szokott lenni e kettő között? Ami engem illet, pont azért idegenkedem annyira a moralizálástól, mert eltereli figyelmünket a legfontosabb etikai összefüggésekről.

Szintén elterjedt közhiedelem, hogy az etikum csupán valami nagyon szubjektív véleményféle volna, markáns kontrasztban a tényekkel és a valóság dolgaival (nyilván a morális vetítés kamuzásaiból indul ki, aki ezt állítja). 

Ehhez képest érdemes lenne kultúrtörténeti tényként rögzíteni, hogy az etikum a moralitás sok évszázados emberi tapasztalat sajátos összegzése, vagyis ugyanúgy tapasztalat az alapja, mint bármilyen „reálpolitikának”, vagy akár a természettudományoknak. Az emberek régóta megfigyelték, hogy az etikátlan viselkedés az adott pillanatban sokszor gyakorlati haszonnal jár és ezért jobb választásnak tűnhet, de idővel rendre visszaüt.

Az etikus viselkedés tehát alapjaiban nagyon is haszonelvű, tapasztalatalapú dolog,

és az etikátlan eljárás nem elsősorban azért rossz, vagy hiba, mert illetlenség vagy megbotránkoztató (amorális stb.), hanem mert sok évszázados tapasztalataink alapján rendre csúnyán megszívjuk vele a végelszámolásnál. Nem csupán az egyes vallások által propagált végítéletnél, hanem már saját életünkben. (Tulajdonképpen a végítélet is ennek az etikai megfigyelésnek egyfajta mitikus megfogalmazása és kivetítése.)

Az, hogy mi a valóság az végső soron etikai kérdés!

A végére maradt a legsúlyosabb rész. Bár a nyelvhasználók ezt abszolút nem tudatosítják, számos kifejezés utal különféle nyelvekben arra, hogy alapjában etikai kérdés az, hogy mi való, illetve mi valótlan (ami ugye hazugságot, megtévesztést jelent, vagyis tisztán etikai fogalom).

Vegyük azt a kifejezést, hogy „ez nem valós probléma”. Mit állítunk ezzel? Semmiképp sem azt, hogy az adott dolog vagy kérdés nem létezik, ezért nagyon fontos eleve megkülönböztetnünk a valóság fogalmát a létezésétől. A kettő közti fő különbség pont az, hogy a való-valótlan szétválasztása etikai kérdés, míg a létezésé nem az.

Ugyanez a helyzet a tény (factum) köznyelvi jelentésével: minden nyugati világnyelvben valakinek a ténykedésére, cselekvésére utal ez a fogalmunk. Az tény, amit azzá teszünk, illetve amit tényként ismerünk el. Ez például egy nyelvi tény, amit néhányan biztosan készek tagadni – ez azonban aligha változtat tény természetén.

A kurdok szenvedését például tényként senki sem tagadja, és igazukat is általánosan elismerik, csupán amellett érvelnek egyesek reálpolitikai alapon, hogy ennek a szenvedéstörténetnek nincs reális megoldása, vagyis végső soron elfordíthatjuk a fejünket a problémájuktól. Az számunkra (!) nem valós. Ennek alapján

azt nem tartjuk tehát valósnak, amitől elfordítjuk a fejünket, amit nem akarunk valósnak tekinteni.

Bár létezését többnyire nem tagadjuk, kivéve, ha olyan kínos számunkra, hogy inkább létezéséről sem akarunk tudni. Hivatalosan… Ahogy a szövetségesek is próbálták tagadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy tudtak a haláltáborok létéről – hogy ennél az ismert reálpolitikai valóságtagadásnál maradjunk. Az első holokauszttagadók tehát azok a szövetséges nagyhatalmak voltak, amelyek azután mára élen járnak a holokauszttagadás kriminalizálásában – nyilván saját rossz lelkiismeretük okán… Az elfojtott valóság visszatért – pont ezért nem vezet sehova a valóságtól elfordítani a fejünket.

Számos kísérlet bizonyította, milyen drámai mértékben befolyásolja a többségi vélemény (azaz az adott közösség morálja!) nem csupán az emberek véleményét, de valóságérzékelésüket is. Ezek közül a legismertebb az Asch-kísérlet, melyben a csoport többségi véleménye drámai mértékben befolyásolni tudta az alakfelismerést is, illetve azt, hogy a képeken az emberek mit mekkorának látnak, melyik vonalat látják hosszabbnak.

Ez a tudományos felismerés azért döntő a valóság kérdését illetően, mert azt bizonyítja, hogy nem csupán tudatos véleményalkotásunkat befolyásolják a külső vélemények (a csoportmorál), hanem már érzékelésünket is. Nincs tehát olyan viszonyunk a létező dolgokhoz, illetve a világhoz, amelyben ne alapjában etikailag határozódna meg számunkra az, hogy mi mennyire valós, hogy mi valóság, vagy mi nem az.  

Az Asch-kísérlet is azt az alaptételt igazolja, hogy

minden egyén vagy közösség életében annyi realitás van, amennyiért tényleges felelősséget vállal, mivel a csoport engedelmesebb tagjai a véleményformálókra hárítják saját felelősségüket

azzal, hogy még e legevidensebb, érzékszervekkel észlelhető különbségekkel kapcsolatban is rájuk hagyatkoznak. Ezzel sem az ő felelősségük, sem a véleményformálóké nem szűnik meg, sőt: még súlyosabbnak bizonyul.

A geopolitika számára a Gaia-politika bizonyul irányadónak

A reálpolitika épp ma vesztette el azt, hogy bármilyen szinten referencia legyen. Ilyen alapon a fosszilis energiák csúcsra járatása és az emberiség jövőjének elégetése, elfogyasztása is reálpolitika. A reálpolitikával takarózás sajnos nettó felelősséghárítás, ami ma a legveszélyesebb szemléletmód.

Minden emberi cselekvésnek van etikai dimenziója – legfőképp a politikában. Ezt tagadni nemcsak etikátlan, hanem tényszerűen téves is, akár a nagypolitika, akár a tudomány nevében érvelnek így. Ráadásul minden ilyen felelősseghárítás indirekt beismerés – a felelősség ugyanis nem valami projektív moralizálás hanem sorstörvény.

Az etikum sorskérdés, míg a morál csak vélemény. A kettő közt drámai különbség van. Ha csak morálisan nem lenne igazunk, az nem lenne tragikus.

De mára megnyílt egy új etikai dimenzió, ami megmutatta miért nem fenntartható a régi nagyhatalmi geopolitika, az ancien régime, aminek logikáját követi Szalai érvelése. Mert mint minden emberi tudomány, illetve művészet (ars), a geopolitika is természeti modelleket követ (imitatio naturae).

A legtisztább geo-politika pedig a Gaia-politika. Újra meg kell tanulnunk, mit is jelent eredendően a geopolitikában a geo előtag és miért a Földről kapta a nevét, illetve hosszabb távon miért a legmeghatározóbbak az éghajlati és egyéb földrajzi tényezők a geopolitikában. A legmeghatározóbb reálpolitika a jövőben egyre inkább az a Gaia-politika lesz, amiből ma még elég egyoldalúan csak a klímapolitikát emelik ki.

Hogy jön ez ide, és hogyan kapcsolható a kurd kérdéshez? Zoomoljunk ki globálisabban: gaiapolitikai szempontból mi, nyugati emberek vagyunk a kurdok, akik gaiapolitikailag nem éppen reálpolitikusan gyakorolják a hatalmat „a természet felett” és akiknek ez hamar meg is pecsételi a sorsát.

Szóval mi mind kurdok vagyunk és leszünk a globális ökokrízis tekintetében, akár tetszik, akár nem.

Annál szánalmasabb, hogy nem állunk ki a kurdok mellett, ha egyszer ők is mi vagyunk. Ideje lenne újra megtanulni, hogy a Gaia-politika a legnagyobb hatalmak politikája ezen a bolygón, mert a legnagyobb hatalom nem az embereké, hanem a természet erőié – amihez képest minden nagyhatalmi reálpolitika merő illúziónak bizonyul, az etikai és főként ökoetikai összefüggések pedig a jövőben döntőbbek lesznek, mint a történelemben bármikor.

Az ökoetika és az ökopolitikai felelősségvállalás mutatja meg, hogy mi a jövő reálpolitikája. A legfontosabb nagyhatalmi egyensúly ma már nem az ENSZ BT tagok közti erőegyensúly, hanem az emberi hatalmak és a természet erői közti erőegyensúly megőrzése – ez az új globális egyensúly, az új Realpolitik. Amikor már a puszta túlélés a tét, akkor tényleg el kéne engedni a hatalom gyakorlásával kapcsolatos korábbi illúzióinkat, mint „reálpolitikát”.

Olvass még többet Kardos Gábortól az Azonnalin! Hozzászólnál a vitához? Írj nekünk!

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek